Négy hosszú évvel ezelőtt a Fidesz a kampányban és a választások megnyerése után is gazdaságpolitikai fordulatot ígért - igaz, ennek mibenlétét közelebbről soha nem definiálta. Három év nyolc hónap elteltével meg csak annyit érezhetünk, hogy jelentősen megváltozott a gazdaságról való hivatalos közbeszéd, s a kincstári óvatosság helyét átvette a kötelező kincstári optimizmus. A korábbi hatalmi centrumok meggyengülése vagy kiüresítése nyomán, s különösképpen az utóbbi hetek országértékelései és egyéb műfajú megnyitóbeszédei alapján lassan már kezdhetjük azt hinni, hogy személyesen a miniszterelnök tartja kézben a gazdaságpolitika irányítását is. Reméljük, a valóságban ez mégsem így van, bár jöhet még rosszabb is.AFidesz négy évvel ezelőtti, megalapozatlan ígéretei (lásd hétszázalékos gazdasági növekedés) és a Bokros Lajos nevéhez fűződő stabilizációs csomag elleni vad támadások sokakat megriasztottak a gazdaság szereplői közül (ennek ha nem is legfontosabb, de leglátványosabb indikátorának a tőzsde heves reakciója bizonyult). Ezután a folytatás már meglehetősen visszafogottan alakult: a Fidesz-program megalkotásában hervadhatatlan érdemeket szerző Matolcsy György helyett Chikán Attila, a Rajk Szakkollégium igazgatója, az egyetemi-kutatói körökben régóta respektált és nem mellékesen a Fidesz - MPP vezető politikusai számára sem ismeretlen gazdasági szakember került az újonnan létrehozott Gazdasági Minisztérium (GM) élére. Chikán bő egy évnyi miniszterség után már bukott embernek számított, s kisvártatva (1999 decemberében) távozott is a kabinetből. Menesztésére hivatalosan azért került sor, mert elvégezte feladatát - ne dőljünk be, ez a verzió akár még igaz is lehet. Mert nézzünk körül: ahogy az évek telnek, egyre inkább olybá tűnik, hogy az egykori ipari és kereskedelmi, valamint a munkaügyi tár-ca fődarabjaiból összehegesztett GM már eleve Matolcsy profiljára készült. Úgy is, mint gigantikus Potemkin-minisztérium, amelynek dolga a virtuális százmilliárdokkal való dobálózás, s az ennek révén megvalósuló imaginárius gazdaságélénkítés - ám ezzel szemben egész más centrumokban alakítják a gazdaságpolitikát. Már amennyire.
Fogához veri
Kezdetben ez persze még nem volt ennyire nyilvánvaló: az eredeti elképzelés hivatalosan azt célozta, hogy a közép- és hosszú távú gazdasági stratégia kialakításába többé ne legyen beleszólása a Pénzügyminisztériumnak (Békesi, Bokros, jaj!), amely jellegéből (undok, szemét) fakadóan érzéketlen a hosszú távú, úgymond nemzetstratégiai szempontok figyelembevételére, a fillérbaszó kicsinyesség meg rendre a kreativitás és a szárnyaló távlatok rovására megy. A Pénzügyminisztérium (PM) legyen ezentúl büdzséügyi minisztérium, élén néhány lojális pártkatonával (ebből a szempontból persze ideális a Varga-Tállai duó), a gazdasági kabinetet meg vezesse csak a GM feje, mint ahogy az ő dolga a kormány gazdasági stratégiájának kidolgozása is. A másik kulcsfontosságú elem a Bokros-csomag elvetése, vagy inkább rituális verbális meggyalázása lett - Fidesz-nyelven a restrikciós program egyszerűen nemzetellenes rablóizé, ami szükségtelenné is tette a józan analízist. Arra persze a kormánynak is gondosan ügyelnie kellett, hogy praktikus lépései során ne taposson senki tyúkszemére - elvégre nem jó a külföldi befektetőket, hitelezőket, EU-bürokratákat stb. elvadítani. Eme eredendő ambivalencia persze együtt járt a retorikai radikalizmus és a gyakorlati óvatosság ötvözésével, ez utóbbit kiválóan reprezentálta Chikán, akitől másfél éves működése alatt egyszer sem hallhattunk felelőtlen ígéreteket - ezzel szemben egy alkalommal nem átallotta kampányígéretnek nevezni a nevezetes hétszázalékos növekedést (egyik alkalmazottját pedig Orbánnak személyesen kellett kiraknia a GM-ből, mert kiejtette száján a csomag szót, ami ebben a szakrális térben egyenlő két női és három férfi genitália egyidejű, összekapcsolt felemlegetésével). A gazdaságpolitikai prioritások között persze kiemelkedően fontos az inflációcsökkentés, s ezen a területen továbbra is kulcsszerepe van a Magyar Nemzeti Banknak. Ezen nem változtatott az sem, hogy a miniszterelnöknek menet közben sikerült megszabadulnia az általa kitartóan utált Surányi Györgytől, és helyére ültetni a lojális Járait (az Orbán-kormány első pénzügyminiszterét). Járai ugyanis megcselekedte azt, amit az antiinflációs politika megkívánt: kiszélesítette a forint árfolyamsávját, s menten erősebb is lett a forint. Ez meg is látszott azután a magyar vállalatok versenyképességének romlásán, ám ez aligha az MNB, inkább a verbálisan folyton felülértékelt és még mindig nem kellően versenyképes vállalati szféra baja.
A hivatalos jelszó továbbra is változatlan maradt: gyorsabb növekedés, nagyobb foglalkoztatás és mérséklődő infláció mellett megőrizni a külső és belső egyensúlyt. Ám ezzel nem igazán lehet nagyobb tömegeket lelkesíteni, nekik valami másra is szükségük van, elvégre az élet ugye a szép hazugságok láncolatja. Hiába várta azonban e többletet Chikántól a miniszterelnök, ő az istennek sem készült el az ígért gyakorlati programcsomaggal. Jött tehát Matolcsy, s vele az ötletek hosszú sora.
Mindent akarok
Matolcsy neve - korábbi, úgymond népszerű, ám a szakközgazdászok által vadul támadott könyvek szerzőjeként - korántsem csengett olyan jól, mint Chikáné, ám Matolcsy az előzetes félelmekkel szemben sem vad költekezésre, sem önkényes pénznyomásra nem vállalkozott: ehhez ugyanis egyszerűen nincs hatásköre avagy lehetősége. Matolcsy miniszter dolga érezhetően nem más, mint a valós gazdaságpolitikai centrum, a Stumpf-féle überminisztérium által patronált ideák nyilvános elővezetése - ahol feltűnik, ott hamarosan más horizontokat lát a hallgató, vele jön a derű s a napfény, így azután elégedett vállalkozókra, boldog feltalálókra és új lakásba költöző ifjú házaspárokra asszociálhat a néző-hallgató. Valós helyét a politikai vitákban jól jelzi, hogy a gazdaságpolitikai tárgyú kérdésekre, interpellációkra a miniszterelnök gyakori távollétében jórészt Bogár László, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára (esetleg valamely PM-es) szokott volt válaszolni. Matolcsy jórészt kimaradt a kurrens politikai adok-kapokból, ám éceszgéberként nem lebecsülendő a szerepe.
Martolcsy úgyszólván első húzásaként meghirdette a Széchenyi-tervet (ez GM-es nyelven a Széchenyi Terv), melynek célja mint fent: gazdaságélénkítés, új munkahelyek teremtése, miegyéb, konkrét formájában pedig vissza nem térítendő támogatások, garanciák odaítélésében manifesztálódik - megfelelő feltételek (pl. saját erő) megléte esetén. Ezt tavaly még megfejelték a Széchenyi Plusszal, amelyet - legalábbis verbális szinten - a lassulni látszó gazdaság további élénkítésére szántak. E lendülettel 200 milliárd forintot ígértek a gazdaságnak, amelynek jó részét - ha még emlékszünk - ugye, az MFB állta volna, ami majdnem magáncég, azzal a különbséggel, hogy az állampolgárok pénzén játszanak, de hát ez már régi történet. (Amúgy pedig meddig tart kimondani azt, hogy 200 milliárd forint? Nincs egy másodperc sem, ki lehet próbálni.) A számokról már csak azért sem érdemes pontosabban beszélni, mert az ezekkel való bűvészkedés (volt már egyszer a terv teljes összege a következő X évre vonatkozólag 626 milliárd forint is, ki emlékszik rá) nem leplezheti, hogy a mondott összegeket rendre csak szóban költik el, a valóságban a pályázatok nyertesei (konkrét eset) sokszor még a hozzájuk vágott számítógépekhez sem férnek hozzá, s ők még elégedettek is lehetnek, mert nekik legalább elméletben odaítélték a Tervből járó részt. Matolcsy rendre arról beszél, hogy 300 milliárdnyi állami hozzájárulás akár 1000 milliárdnyi magántőkét is mozgósíthat - ami merőben elméleti eshetőség. Ezzel szemben látnunk kell, hogy a gyakorlatban ehhez képest mennyi is került ki az állam zsebéből -nem több, mint néhány tíz milliárd, s ennek persze semmiféle gazdaságélénkítő hatása sem lehet, mint ahogy ily kismértékű kiáramlásnál nem jelentkeznek a gazdaság mesterséges felpörgetésének - számos közgazdász által tán joggal félt - hatásai (például az egyensúlyromlás) sem. Az igazán nagy pénzek persze nem a Széchenyi-terv eddigi jutalmazottjainak vagy a GM által szintén támogatni szándékozott mikro-, kis- és középvállalkozói szféra reprezentánsainak jutnak majd, hanem azoknak, akik mindenféle rendű és rangú közvetítőként az autópályapénzek közelébe tudnak férkőzni, vagy részt vesznek a Millenniumi Városközpont Kulturális Tömb (52 milliárdos állami garancia) körüli sertepertélésben. Mondanunk sem kell, hogy a jövőben elköltendő pénzek semmilyen múltbéli gazdasági sikert sem indokolhatnak: a nyúl és puska, továbbá a lekvár és nagymama közti dialektikus kapcsolat fölemlegetése lassan aktuálissá válik, hiszen mind több kormánypárti beszélő fej próbál bazírozni a feledékeny választókra. Az igazi nagy lét meg persze csak a választások, a reményeik szerint sikeresen abszolvált választások után akarják elkölteni, s remélik, addig az ígéret meg az előleg is elég lesz.
A nyelv a lélek tükre
A fideszes metanyelv szerint a gazdaság valamiféle akaratunk szerint irányítható entitás, amelynek objektív alakulását alapvetően meghatározza a róla való beszéd. Hiába vélik tudni az oktalanok, hogy a gazdasági konjunktúra még az előző ciklusban indult volna el (viszont ebben fékeződött le), s hogy a válságból való kilábaláshoz nélkülözhetetlen volt a Bokros-csomag: a Fidesz-retorika tudja a valóval is szemben álló igazságot. Az orákulum (aki az esetek többségében maga Orbán miniszterelnök) mellőzi a konkrét, száraz leírást - abból egyébként sem jönne ki más, mint az előző gazdaságpolitikai kurzussal s az akkor beindult konjunktúrával meglévő erős (bár eltagadni vágyott) kontinuitás. Ehelyett rendre az erőteljes metaforikus megfogalmazást és az áradó költői képeket választja, amelyek kiválóan alkalmasak a diszkontinuitás szemléltetésére. E leírás szerint (forrás: a miniszterelnök országértékelő beszéde) a magyar gazdaság, mi több, az egész ország rakétaként elrugaszkodott a földről, s immár (nyilván orbitális) pályára állt. Ha ehhez Orbán egy újabb fórumon még hozzáteszi, hogy a magyar modell már csak abban is sajátszerű és egyedülálló, hogy a közgazdasági (tan)könyvek zagyvaságai helyett a józan magyar észen alapul, akkor előttünk is áll az elmúlt három év és nyolc hónap kulcsa. Ez azért is fontos, mert egy másik (a hideg racionalitáson alapuló) értékelés szerint az Orbán-kormány mindjobban az illúziók rabja lett, vagy rosszabb esetben egyszerűen nem mondott igazat. Az, hogy felelős kormányférfiak állandóan s már évek óta a teljes foglalkoztatás megvalósításáról beszélnek, már önmagában is megdöbbentő (ezt, amellett, hogy elméletileg sem lehetséges, ráadásul még soha senkinek sem sikerült elérnie, hacsak nem tekintjük modellnek az egykori államszocializmust), de az még megdöbbentőbb, hogy mindezt hónapról hónapra a munkaügyi statisztikák dilettáns kommentárjaival próbálják alátámasztani. Ha hitelt adnánk az efféle tévinterpretációkból fakadó prognózisoknak, akkor joggal vélhetnénk, hogy egy-két év, és eltűnik valamennyi munkanélküli - és a statisztikákból biztosan el is fog. Orbán interpretációjában a magyar modell lényege a növekvő foglalkoztatás, csökkenő infláció, recessziós környezetben is növekvő gazdaság, és a megőrzött (tovább már nem romló), sőt javuló egyensúly együttes megléte. Hogy az infláció csak kínos lassúsággal csökken (s még mindig meglehetősen magas), hogy a gazdasági növekedés tavaly lelassult, s a foglalkoztatás jórészt csak papíron nő, az már csak bagatell. Hogy az MNB egy héten belül a korábban bejelentettnél kétszer nagyobb külső fizetési mérleghiányt vall be (állítólagos téves adatközlés miatt), szintén bagatell, valószínűleg a többi adat is pontosan ennyire megbízható. Az viszont, hogy maholnap már Orbán kívánja befolyásolni a szigorúan vett gazdaságpolitika körébe amúgy sem tartozó árfolyam-politikát is (O. V. legutóbbi kijelentése szerint a forint indokolatlanul alulértékelt, ami a közeljövőben feltétlenül változni fog), azt a veszélyt jelzi előre, hogy a mind hisztérikusabb kancellári voluntarizmus mihamar maga alá temetheti az eddig még érintetlenül hagyott gazd. pol. alapokat is. Márpedig annál rosszabb már nem is köszönhet eme országra, mint ha urai egyszer tényleg elhiszik azt a sok-sok sületlenséget, amit róla meg magukról összehordanak.
Barotányi Zoltán
