Divatbemutató a Régészeti Parkban: Szablyák, stólák és a kis smukk

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A régészet tudományát gyanakodva figyeli társadalmunk többsége, mely a célszerű földtúrás értelmét nagyjából honfoglalás kori eszcájgok külföldre síbolásában, illetve az illegális fémdetektoros pénzérmekutatásban bírja felfedezni. Pedig érdemes tovább ásni, hiszen, ahogy Csapajev mondogatta, kell ott lennie még egy atlétatrikónak is.

A régészet tudományát gyanakodva figyeli társadalmunk többsége, mely a célszerű földtúrás értelmét nagyjából honfoglalás kori eszcájgok külföldre síbolásában, illetve az illegális fémdetektoros pénzérmekutatásban bírja felfedezni. Pedig érdemes tovább ásni, hiszen, ahogy Csapajev mondogatta, kell ott lennie még egy atlétatrikónak is.Aszázhalombattai Régészeti Park a maga nemében páratlan vállalkozás, hiszen egyszerre igyekszik megismertetni a nagyközönséggel az egykoron felénk is honos korai kultúrák világát meg azt a rekonstrukciós munkát, amely a régészek földtúrásból származó tapasztalatait felhasználva, legalábbis eredeti szándéka szerint, újrateremti az egykori, tágan értelmezett tárgykultúra egyes elemeit. Ez így, nyersen lekenve pusztán a durván faragott definíció, ám az empíria (ez esetben szó szerint értelmezhető) hímes mezeje sok mindenért kárpótol.

Ki mint veti

Százhalombatta jelentőségét a messze bűzlő petrolkémiai bázis nyújtotta indusztriális látkép mellett a régmúlt sűrűn feltörő nyomai adják: viszonylag ritka nálunk az olyan település, ahol a szőlők és kukoricások jórészt egy-egy kora vaskori sírhalom tetejéről próbálnak küzdeni az aszály és a kártevők ellen. Márpedig Százhalombatta nem hiába kapta nevét. A város északi felén a halmok száma megközelíti a fent jelzett értéket, ráadásul e dombok nem értelem és cél nélkül valók: alattuk az ún. hallstatti kultúra előkelőbb tagjai alusszák tovább életük hamuban sült álmait. Közülük az egyiket szorgos régészeinknek sikerült teljesen rekonstruálniuk: a Kr. e. 6-7. századból való temetkezési helyre félóránként behatolhat a turista, s ott felváltva két nyelven (eláruljuk: a másik a magyar), fény- és hangeffektusokkal kísért multimédiashow-t kaphat a nyakába, jelezve: a temetés már a kora ókorban sem volt olcsó mulatság. A motívum ez esetben tökéletesen érthető. A látogatót manapság már nem nagyon érdeklik a törött cserepekkel és lábszárcsontokkal teleküldött vitrinek, ehelyett interaktív múzeumot szeretne, ahol megfoghatja, megkóstolhatja, beleszagolhat abba, amiről a szakemberek azt állítják neki, ez a múlt, egyétek!

Ennek megfelelően rekonstruáltatnak itt az időszámítás előtti kemencék, kunyhók, lábbelik és egyéb használati tárgyak, a t. látogató pedig minimum két ízben (fokhagymás-tejfölös, illetve lekváros formában) megkóstolhatja az egészen korabeli, tönkölybúzából készült, kövön sütött lepényt, azután erre még néhány üveg sört, amelynek titkát nagyjából ugyanekkor súghatták meg őseinknek az űrhajós istenek.

Ruha teszi

A látogatót ennél már csak az vonzza jobban, ha kiderül: a régmúlt emberek pontosan ugyanolyanok voltak, mint mi, hozzánk hasonlóan a három- és négybetűs szavak (pontosabban azok jelöletének) bűvöletében éltek, s hogy tárgyunkra térjünk, ugyanúgy adtak magukra és becses párjukra. Az úgynevezett kísérleti régészek áldozatos munkája eredményeként egy komplett divatbemutatónyi anyagot sikerült reprodukálni az egy-két-há-ezer év előtti viseletekből, a frédibénis kezdetektől egészen eleink vérzivataros bejöveteléig. A külsőségek mondhatni teljes mértékben ismerősek lehetnek a vendég számára: narrátor, kifutó, két hangfal és gondosan megválasztott aláfestő zene, minden korhoz más és más - a hallottak alapján például nyilvánvaló, hogy a Dead Can Dance echte kora középkori együttes, ezzel szemben a hunok, avarok (és eleink) kedvenc zenekara - már csak a népvándorláskori lifestyle-ból következően is - valószínűleg a Slayer és a Cannibal Corpse lehetett. Az első kűr kissé még elnagyolt: kőkori ruházatként, némileg közhelyesen, a Flintstone családból megismert bőrcuccok kerülnek elő. Majd szokatlan ugrás, a neandervölgyi divat után rögvest a kora bronzkor következik. De minden kezdet nehéz, és a fonás-szövés régmúltba vesző feltalálása ugyebár csak a kezdet, s a korai, messzemenően a krisnás puritanizmusra hajazó cuccoktól még hosszú az út a keltakockás abroszruhákig és a hülye kis kalapokig, melyek nélkül magaskultúra úgyszólván elképzelhetetlen. Közben még jön a hallstatti kor és nagy találmánya, a smukk (sejtéseinkkel szemben a fémbetétes bakancs egy későbbi kor szülötte, mint ahogy dr. Martens, a szegények fogorvosa sem eme rejtélyes, írott történelem előtti időkben praktizált) meg az első kelták, akik tényleg pont úgy néznek ki, amint azt az Asterix-sorozatból megszoktuk. A római divat (úgy is, mint a digózás egy korai formája) hamarost véget vetett a skótkockás abroszok rémuralmának: a Kr. u. első évszázadokban már tunikába, stólába és tógába öltözött római polgárok (lásd: Caracalla császár csel.) néztek farkasszemet a Duna túlpartján bugizó kvádokkal, markomannokkal és szarmatákkal, akik addigra már feltalálták a csőnadrágot. Magától értetődő tény, hogy magára valamit is adó historikus divatbemutató elképzelhetetlen eleink viseletének bemutatása nélkül. A látvány alapján a protomagyar divat, hasonlóan a motoros bőrszerkóhoz, leginkább a nyeregben mutat jól, arról nem is szólva, hogy az ízületi panaszok megelőzésére kiválóan alkalmas réteges ruházat mennyire kevéssé célszerű viselet a kora őszi melegben. Az addig teljesen békebeli divatbemutató (bemutatja a Forr-más Hagyományőrző Együttes) eleink bejövetelével határozottan militarista irányt vesz: a szablyák villogtatása és az íjak felajzása mindenesetre kiválóan szemlélteti az akkoriban a "pályán uralkodó, zömmel ideges hangulatot" (N. Sport). Való igaz, vannak olyan történeti (jobbára keleti, muszlim) források, melyek barbár őseink láttán valamiképpen a csinosságra és a szépségre asszociálnak, de tudnunk kell, hogy a mérvadó, bár érthető okoknál fogva némiképpen elfogult nyugati krónikások eleinkről csak mint extrém mértékben vérszomjas, destruktív zombikról számolnak be, ami, félő, valószínűleg közelebb járhat a történeti hűséghez.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...