A Fidesz-MPP február 16-i kongresszusa elfogadta a vezető kormánypárt (és valamennyi szatellitje) hivatalos választási programját, mely a már szlogenné vált "A jövő elkezdődött" címet viseli. (Lásd: Leporolt ígéretek, Magyar Narancs, 2002. február 21.) A szöveg a múlt nyáron megismert verzióhoz képest érezhetően szikárabb lett - emiatt sokat veszített eredeti, naiv bájából is. Ezzel együtt persze továbbra is a tények, a vágyak és a veretes baromságok szétbogozhatatlan elegye maradt, igaz, ez már nem meglepetés azoknak, akik figyelemmel követték a most kifutó kormányzati ciklus történéseit."Ajövő elkezdődött" - amint az már a borító szövegéből is kiderül - kiváló példáját nyújtja a szövetséges pártok zökkenőmentes együttműködésének: a vezető kormányerő szövegírói által összeállított verzió egyben az MDF hivatalos választási programja is. Az így létrejött anyag kiválóan tagolt, jól áttekinthető, s már felületes vizsgálódás után is kitűnik, hogy pontosan 48 pontból áll. A megértést nagymértékben megkönnyítik a rögvest az első oldalon található, többnyire kék alapon narancssárga kapitálissal szedett jelszavak és apróbb betűs kijelentések, mivel ezekől kiderül, hogy ki a következő 48 pont rejtett szubjektuma: nos, a célalany a két lábon járó hasznos fikció, az ún. polgár; s ezzel az elemelő gesztussal meg is szűnt annak lehetősége, hogy a szöveg olvasója a maga részéről inadekvátnak tekintse e programot. Az így definiált polgárok ezt követően már sok mindenre képesek: például akarják, hogy életkörülményeik úgy általában véve megváltozzanak, meg hogy olyan értékrendet tudhassanak magukénak, melynek középpontjában a tisztesség, a munka becsülete és a szeretet áll. Önök kérték, mi teljesítjük: a szöveg kiadója (nevezett Fidesz-MPP) imaginárius megrendelőinek bízvást ajánlhatja saját magát, a legteljesebb konkrétságában: 14 esztendő politikai és négy év kormányzati tapasztalat meg az előbb definiált polgárokkal folytatott párbeszéd - a szakirodalom alighanem ezt hívja belső monológnak -, melyek során állítólag pótolhatatlan tudást és tapasztalatot halmozott fel.
Nem tudom a neved
De mit is tud egyikük (Párt) a másikukról (a "polgárokról")? Először is a Párt szerint kétharmaduk úgy gondolja: Magyarország utóbbi években nyújtott teljesítménye sikeres volt, ráadásul minden három polgárból kettő szerint ugyanez vonatkozik helyi közösségükre; s míg két éve még minden harmadik, ma már minden második ember (vigyázat, az "ember" már egy másfajta szubjektum!) személyes anyagi boldogulását tekintve is sikeresnek érzi magát. Ehhez a részhez érve nyilván felhördülnek azok, akik önhitten ismerni vélik ez országot és dolgos lakóit, s tán azt sem átallják állítani, hogy még életükben nem találkoztak elégedett magyarral (különösen ami az anyagiakat illeti); de ők nem értik, hogy itt a fentebb definiált transzcendens közösségre vonatkozó potencialitásról van szó. A miniszterelnök klasszikus példázatait az immáron kormánypénzből működtetett Socio-Balance közvélemény-kutató cég igazolja a maga képzetes módszerei segítségével (e metódust ugyan a valós számtérben megragadt versenytársak nem bírják ésszel felérni, de ez az ő bajuk). Visszaköszön a programban a Vigadóból megismert űrhajós hasonlat is, ugyanakkor érezhető: az asztronautikai szempontból képzetlen szövegírók még pregagarini problémákkal küszködnek; legalábbis erre utal ama megállapításuk, miszerint "a levegőbe emelkedett rakétát nem lehet visszaparancsolni a földre". Ezzel szemben, mint tudjuk, eleddig minden űrhajóst sikerült visszarángatni a rögvalóságba.
Hogy segítsek neked
Most, amikor végre felemelkedtünk, s elhagytuk a reménytelenség évtizedeit (figyelem, ilyenkor a transzcendendált polgár beszél), valami más is történt velünk: a szöveg szerint Magyarország feltöltve hittel, reménységgel, akarattal. S mert a jövő már elkezdődött, így terveink ismertetése helyett jórészt beérhetjük annak leírásával is, ami már van, vagy legalábbis azzal, aminek a meglétét erősen állítjuk. Az ötlet tényleg piramidális: csak azt kell most megígérnünk, ami a hivatalos álláspont szerint már meg is valósult (mondjuk már másfél éve megszavaztattuk az Országgyűléssel), ám ezt egy ravasz gesztussal elrejtjük, s ha győztünk, rögvest viríthatunk. Az se nagy baj, ha mondjuk egy négyéves ígéretünk nem teljesült, ez ugyanis az újabb választás alkalmából kíválóan reciklálható, esetleg önmagában is transzcendálható az álmok szintjére.
Az ígéretek általánosságában is két csoportra oszthatók: az egyik már meg is valósult, a másikra négy, esetleg mindjárt nyolc év haladékot kér a Párt; a lényeg az, hogy a következő két évre lehetőleg semmit se ígérjünk - mert hogy akkor mi lesz, arról láthatóan fogalmunk sincs. Ennek megfelelően megtudhatjuk: az államadósság tekintetében már teljesítettük az európai uniós feltételeket (gond, feladat egy szál se), az infláció viszont 2006-ra három százalék alá süllyed, amiként az államháztartás hiánya is, s eurót fogunk használni. Addig is kétszeresére nő a bérünk 2006-ra, ami (tekintetbe véve, hogy nem tudjuk: nominál- vagy reálbérről van-e szó) önmagában is ütheti az előző ígéretet (már csak a notórius inflációs várakozások miatt is, amit folyvást táplál a saját autentikus polgárlétükhöz felérni nem tudó konkrét dolgozók beteges bizalmatlansága). A Párt ígéretei helyenként rendkívül rafináltak: például 2006-ra szeretnék elérni, hogy minden dolgozni akaró és tudó polgár munkához jusson - ők, mint most kiderült, ezt értik teljes foglalkoztatottságon. Vannak persze olyan ígéretek, melyek kétségeket is ébreszthetnek a nem eléggé transzcendált olvasóban: 2006-ig az adók és járulékok csökkentésével (azaz a költségvetés bevételének terhére) 1500 milliárd forintnyi tőkével pezsdítenék a magyar gazdaságot, ám arról sajnos kevesebb szó esik, hogy mi lesz így a költségvetés kiadási oldalával, a példás államadóssággal, meg velünk, ha nem jön be a trükk, és nem lendül a gazdaság oly mértékben, hogy növekedéssel kinőhessük a hiányt. (Valószínűleg semmi: az ütemezésről most sincs szó, az adók meg egyhamar úgysem csökkennek.) Annál kevésbé, mert erre meg a Széchenyi terv (bocsánat: Széchenyi Terv) ígéretei következnek: 600 milliárd pluszkiadás, ami hozzájön az 1500 milliárd bevételi mínuszhoz, ez utóbbi persze mind benne marad a gazdaságban, a polgár ti. nem olyan, hogy csak úgy fogná a pénzét és elvinné innen egy normális országba, az ugyanis csak a mesékben létezik.
Megtaláld a helyed
A program további részében egyaránt találunk lakonikus és bőven áradó ígéreteket - az utóbbiak érezhetően a kormányzat s a Párt kedvencei: ez kétségkívül kevésbé fárasztó, mint gazdaságpolitikával vagy autópályákkal molyolni (bár ez utóbbi feltétlenül kifizetődő). Hát akkor lássuk: négy dunai híd, MFB-autópályák, mind az országhatárig, 554 kilométer töltés, elkezdődik végre a folyók kotrása (hoppá!), 4 reptér, sztráda, elkerülő út, csatorna, hulladékgazdálkodás a Balaton mellett - 2010-ig.
Ígérni így csak Naszreddin Hodzsa tudott.
Ha a mezőgazdaságban dolgozunk, kapunk 800 milliárdot, ne kérdezzük, honnan, a lényeg, hogy ez is a miénk (az övék). Vehetünk földet ócsón, ha szőlőnk van (van), megvédjük. Telepítünk erdőt (mennyit?, hova? - mindegy), ha családunk van (van), jönnek az újabb kedvezmények, igaz, ezeket a miniszterelnök minapi beszédében már bőven kitárgyalta. A szöveg mint példa, ragadós: a mi-tudat (s a Párt értelmezési horizontja) gyorsan eluralja az olvasót, a számok meg lelkesítőek: pláne, ha azt látjuk, hogy a szakorvosok kezdő fizetése 150 ezer forint lesz (igaz, innen hiányzik a határidő), meg hogy 6 ezerrel nő a kutatók száma (2006-ig), vagy továbbfejlesztik a kormányzati portált - ez utóbbi speciel hóttbiztos, mert a pénzt valahogy sose sajnálja az ember saját magától.
Tisztes polgári
Az életmóddal kapcsolatos ígéretek mindig szórakoztatóbbak. Az már kapásból felvillanyozó, hogy 2006-ig 606 milliárd forintnyi pluszt áramoltatnának az egészségügybe (ez elképesztően ravasz megfogalmazás, ebből ugyanis még veletlenül se derül ki, honnan jön a pénz), de kapunk minden megyeszékhelyre egy-egy uszodát, azután lesz még 6 jégpálya, régiónként egy tízezres csarnok, ahol játszhatunk csepü-lapu-gongyolát, és kapunk 38 új stadiont, hátha a megszépült környezet domesztikálja az atavizmusra hajlamos szurkolókat is. A Párt ezt követően inkább óhajait fejezi ki: például a polgári házasság relativizálását csak szeretné, ám a hitoktatás előnyös pozicionálását már törvényben rögzítené; az olimpia, mint tudjuk, bizonytalan, mint a kutya vacsorája, a fővárossal kapcsolatos tervek (itt most elég a Budapest-Esztergom HÉV-vonalat említeni) meg olyan nagyléptékűek, hogy a közeljövőben úgysem lesz belőlük semmi.
Az írásmű utolsó oldalain érezhetően fogynak az ígéretek, de ne bánkódjunk, hiszen az utolsó ígéret most is a legjobb: 2006-ig az átlagos ügyintézési időt a jelenlegi 30 percről 20 percre csökkenti a Párt az okmányirodákban. A polgár ilyenkor felkacag; valóban, a Párt a hosszú párbeszéd alatt tökéletesen megtanulta, hogyan kell a választót megnevettetni, márpedig az a legjobb gyógyszer, ha feledést rendelt az orvos.
Barotányi Zoltán
