Lábbal szavaz
A csalódottság számokban is mérhető volt: a második fordulóban másfél millióval kevesebben kocogtak el a legközelebbi művházig (lásd még: nyeretlen szelvény a kukába, várjuk a következő játéknapot). A hosszabb távú hatás még látványosabb: az 1994-es (kettes sorszámú) szabad választás idején (a jóval nagyobb részvételi arány ellenére is) számszerűleg kevesebben szórták el szavazataikat: ők (12,66 százalék) ekkoriban Thürmer, Palotás, Csurka és Pozsgay pártjait preferálták, mindhiába; az ekkor már ötszázalékos küszöböt egyikőjük társaságának sem sikerült túllépnie. A rosszul tippelő fogadók arányszáma ugyan stabilan 12 százalék fölött maradt ´98-ra is, ám ez abszolút számban jóval kevesebbet jelentett, ráadásul alacsony részvétel mellett néha akár be is jöhet a kis pártok rajongóinak számítása (lásd a MIÉP meglepetésszerű öt és fél százalékát 1998 májusában). Mi több, ekkorra a szavazó polgároknak mintha leesett volna: a magyar választási rendszerben a mandátumok fele az egyéni választókerületekben, a második fordulóban dől el, így azután százezernyi választó csak a rájátszás alkalmából tette tiszteletét - addigra a feltűnően esélytelenek úgyis kiestek már a versenyből.
S ez még nem is a legvégső fázis: az ideális magyar választó idővel mind jobban kiismeri a választási rendszert, és amikor azt látja, hogy a két böhöm nagy párt mellett (amelyek a jelenlegi állás szerint egyenként is olyan eredményt érhetnek el, mint eddig még soha senki) egy, maximum két kisebb pártnak juthat hely, akkor elgondolkodik. Egy-egy új szereplő esélye a tapasztalatok szerint a nullával egyenlő: az első választások hat pártja mellett (az utóbbi tizenkét év alatt) csak a MIÉP jutott szóhoz (az pedig, mint tudjuk, az ős-MDF egyenes ági leszármazottja, s mintegy örökségbe kapta a borzalmas tagságot és a bizonytalan méretű hardcore szavazógárdát). Az alapító atyák is egyre csak fogyatkoznak: a KDNP és az MDF beolvasztva, a kisgazdatöredékek pedig ama rejtélyes egy- százaléknyi szavazó kegyeiért küzdenek, akiknek valószínűleg nincs se rádiójuk, se tévéjük, s már évek óta nem mozdultak ki otthonról. Ilyen helyzetben még az esélyesebb kis pártoknak is - az SZDSZ-nek és valószínűleg a MIÉP-nek - mindent meg kell tenniük azért, hogy választóik nehogy valamelyik győzelemre is esélyes (s potenciálisan szövetséges) megapártot válasszák.
Minden hiába
Bár, mint említettük, az esély szinte nulla, mindig akad új jelentkező. Politikai elemzők ennek apropóján kedvtelve nyammognak egy absztrakt bal-jobb skála, esetleg egy konzervatív-liberális-szocialista háromdimenziós koordinátarendszer felett, noha a vektoralgebrához persze nagyon nem értenek, a szavazó pedig rohadtul nem e szempontok szerint választ. Ráadásul az újonnan jelentkező versenyzők vagy már a kezdeteknél komolytalannak tűntek, vagy maximum a kampány végére kiderült róluk (mint a Palotás-féle Köztársaság Pártról), hogy még a kopogtatócédulákat sem sikerült összeszedniük. A hisztérikus ajánlószelvény-szedés alkalmasint maga is jó indikátor lehet: a MIÉP-nek például 1998 tavaszán sikerült vagy 300 ezret összegyűjteni (ez véletlenül nem is járhatott oly messze az igazságtól meg az élettől), ami már sejtette, hogy jönnek - lassan, de biztosan. A MIÉP kivételes volta (a fent említetteken kívül) abban rejlik, hogy a jelentősebb kontestálók közül egyedüliként vállalta tudatosan és habozás nélkül az egyik legerősebb k.-európai ideológiai hagyományt: a xenofób, antiszemita szélsőjobbét, s ezért tudott (igaz, csak második nekifutásra) megkapaszkodni.
Ezzel nagyjából be is telt az utolsó hiányzó kalicka a pártpalettán; egy új indulónak pedig kapásból kellene öt százalék felett ugrania, az pedig pénz- és médiatámogatás nélkül semmiképpen, de még azzal sem nagyon fog menni.
Barotányi Zoltán
