A magyar rendőrség folyton változó formában immár több mint másfél évszázada küzd a bűn mint sajnálatos társadalmi tény ellen, többnyire a törvényes keretek között - mit lehet tenni, ha alkalmanként és koronként a törvények is olyanok, amilyenek. Munkájukkal - ahogyan az illik - immár múzeumi körülmények között is megismerkedhetnek a polgárok, akik távozván igazolhatják a tételt: a magyar bűn a magyar égbe kiált.Amagyar bűnügyi múzeum története már maga is kész kalandregény: az első, még a múlt század elején megnyílt előd sajnálatos módon nem élte túl Budapest rettenetes ostromát: megannyi emberélet, anyagi és kultúrjav mellett ekkor semmisültek meg olyan relikviák is, mint a Lédererné kosara (lásd: Kodelkának kezefejelába), továbbá Kiss Béla, a nemzetközileg is jegyzett sorozatgyilkos szörnyeteg eredeti bádoghordói, melyekben áldozatait tárolta. Hála a bűnözők (s üldözőik) áldozatos munkájának, a nyersanyag ezután újra gyűlni kezdett, idővel már csak a megfelelő helyet kellett megtalálni: a célra mintegy kínálta magát a Mosonyi utcai egykori lovasrendőr-laktanya, ahol némileg megújult kínálattal és jelentőségteljesen megváltozott névvel üzemel a Rendőrség-történeti Múzeum. A korábbi elnevezésből időközben elkopott a "Bűnügyi és" szekvencia, mely az intézmény igazgatója szerint leginkább azt hivatott jelezni, hogy a tárlókban elhelyezett anyag a rendőrség által eredményesen lezárt nyomozások, a kielégítően feltárt és bírósági ítélettel lezárt esetek dokumentumait tárja elénk. Az igazgató jórészt a helyhiánnyal indokolja, hogy az amúgy tartalmas gyűjteményben miért is nem találjuk nyomát a rendőrség rendszerváltás utáni eredményes munkájának, pedig egy embernagyságú Magda M. poszter vagy éppen B. Lajos, a százhalombattai rém dokumentációja is ide kívánkozna. Nem e helyütt tárgyalandók viszont azon bűnesetek, melyeket a rendőrség eleddig még nem derített ki (Aranykéz utca, Boros Tamás, Fenyő János, hogy csak néhányat említsünk), vagy már soha nem is fog (az előbbieken kívül például az 1977-es Hungária körúti kettős rablógyilkosság vagy a Seuso-kincs egyik megtalálójának állítólagos likvidálása mérgezett disznósajt segítségével).
Csőre töltve
A tárlókon végighaladva mindenki megkaphatja a magáét: a múzeum saját csakrájában Kántort, a legendás nyomozóebet találjuk, momentán kitömött állapotban: az önmaga emlékművévé alakított archív németjuhász sajátos tájolásával egyúttal biztosítja a gyűjtemény kellő tagolását is. Az alapvetően a püthagoraszi elven elrendezett, a hármasság misztikumán alapuló tárlat egyik termében a falakon az elmúlt százötvennégy év szigorú, néha szúrós tekintetű belügyminisztereinek alkalmanként belgyógyászati problémákat sejtető portréit találhatjuk - Pintér Sándorral bezárólag.
A belső kiállítóhelyiség ehhez képest inkább a megdöbbentésre hajt. Az álkulcsokon, filctollból buherált zsebmetsző apparátusokon és az általában módfelett primitív hamis pénzeken gyorsan átzuhan a látogató, majd jön a sokkoló kommentárokkal és fotókkal kicövekelt horrorblokk, melynek megtekintése után a látogató már biztos abban, amit eddig is sejteni vélt: pszichopata sorozatgyilkosok és pedofil rémek tekintetében egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak.
Kék dicsfény
Igazi revelációszámba megy viszont a két nagyterem között található Krimiírók a XX. században című kiállítás: itt ugyanis gyermekkorunk valamennyi kedvencét és rettegett szerzőjét egyaránt megtalálhatjuk, s akkor még nem is szóltunk az ismeretlen ismerősökről. A téma elővezetése tulajdonképpen módfelett diszkrét: egy fotó (néha még az sem), rövid, általában hiányos életrajz, ám a bibliográfia jobbára teljességre törekszik: elég elolvasni a címeket, végignézni az illusztrációként elhelyezett (pontosabban aleatorikusan szétszórt) borítómásolatokon, s rögvest összeáll fejünkben a magyar bűnregény első évszázada. Először is itt van a teljes BM-vonal, a nyomozókból lett krimiszerzők, mint Mág Bertalan, a Hód-történetekről elhíresült Mattyasovszky Jenő vagy a kizárólag a legelborzasztóbb ügyekben (gyerekgyilkosok és más aberráltak) utazó Matinkó Károly. Ugyenez emelt szinten Berkesi András: Katpol., ÁVO, saját elvtársai börtöne, majd a páratlan szocialista karrier - elég ha annyit mondunk: Sellő a pecsétgyűrűn. És persze itt a kihagyhatatlan, kékfényes Szabó László, akinek élete és munkássága nélkül még e kiállítás anyaga is sokkal nehezebben volna értelmezhető, vagy Szamos Rudolf, a Kántor-történetek könyvbe álmodója (tévés adaptációja sorozatban megy délután az éppen megint megújuló közszolgálati csatornán). A régiek között nem kevésbé legendás nevek: báró Orczy Emma, A vörös Pimpernel írója (ne tessenek röhögni, létezik olyan többezer itemet tartalmazó irodalmi CD-lemez, melyen ő az egyetlen magyar), a fiatalon elhunyt Aszlányi Károly és a munkaszolgálatban elpusztult Rejtő Jenő, s hogy konkrét/szimbolikus gyilkosairól se feledkezzünk meg: detektívregényei révén helyet kapott itt Dövényi Nagy Lajos, a hírhedt, uszító nyilas író (Tarnopolból érkezett), és nagy meglepetésre jelentős listával reprezentál Csurka Péter, az érdemdús államférfi édesapja (A borzalmak szigetének címlapja már magában is ígéretes). Emellett rátalálhatunk egy-egy minden bizonnyal teljes Lőrincz L. László- és Nemere István-bibliográfiára, s lejegyezhetjük Kristóf Attila, a jelentős konzervatív publicista, a Kádár-kor sikeres krimiszerzője teljes címlistáját is. A betegesen kíváncsiak megtudhatják Vavyan Fable és Evelyn Marsh magyar nevét (juszt sem áruljuk el), s megismerhetik kettejük valódi arcát is, a gyűjtők csorgathatják a nyálukat, amikor olyan ősrégi darabokról értesülnek, mint Besenyő István "lommérgezés című munkája, az igazi perverzek pedig szerencsés esetben magával a szerzővel dedikáltathatják Garamvölgyi László összes műveit.
Barotányi Zoltán
