összeállt a kép
előttünk - a század töredékes története, válogatott fejezetekben elbeszélve. A célba vett legendák jellegük szerint igencsak változó természetűek: egy részüket nemes egyöntetűséggel vallotta a velünk szemben ab ovo ellenséges külvilág s a honi közvélemény, más hiedelmek viszont csakis és kizárólag belső felhasználásra javallottak.
A mítoszromboló munka persze némileg mindig destruktív: akad honfitársunk, s nem is kevés, akik számára a privát történelem egyetlen összekötő kapcsa a külső ármány s a magyarság életére törő belső összeesküvés - nekik ezután nehéz lesz értelmezni világukat, mivel az egyetlen cementáló erő s az egyedül lehetséges narráció veszik el.
A szerkesztő az alapos tudománymetodológiai, -történeti és metahistóriai bevezetőben idézi egy bizonyos Girardet tipológiáját, aki szerint a politikai mítoszok, legendák és hiedelmek alapvetően négy csoportba sorolhatók: vannak köztük sima összeesküvés-elméletek, vannak olyasfélék, melyek egy kiválasztott korszak bearanyozására szolgálnak, mások a történelem egy válságos periódusában feltűnő legendás hős apológiáját nyújtják, és végül ott sorakoznak a közösség, különösen a nemzet egységének mítoszai.
Helyben vagyunk
Az egyes résztanulmányok szerzői (soroljuk fel őket, jócskán megérdemlik: Ablonczy Balázs, ifj. Bertényi Iván, Békés Csaba, Olasz Lajos, Papp István, Püski Levente, Romsics Gergely, Ungváry Krisztián, Valuch Tibor, Zeidler Miklós) a téma alapos ismeretében nyúlnak tárgyukhoz, ennek következtében nem csupán az általuk elemzett mítoszok természetével, működési mechanizmusával, keletkezésével és túlélésük okaival ismerkedünk meg, de - mintegy mellékesen - megtudhatjuk azt is, hogyan is volt (legalább nagy valószínűséggel) úgymond valójában, ami a krimin felnőtt közönség, s a történelmet is thrillerként szemlélő befogadók számára nyújthat komoly megnyugvást. Ha pedig elolvastuk az egészet, rögvest sok-sok illúzióval leszünk szegényebbek, hiszen sorra megtudjuk, hogy nem mi robbantottuk ki az első világháborút, s az ügyben végképp nem Tisza Istváné volt a döntő szó, s azt is, hogy a mindezek ellenére kitört háborút végképp nem a mieink nyerték meg. Ráadásul ezt aligha a belülről bomlasztó, a nemzet testébe hátulról tőrt döfő árulóknak köszönhetjük, miként Trianont sem Kun Bélának (és nem is a mítoszok hímes mezején vele kéz a kézben andalgó Károlyi Mihálynak). Ezzel szemben a honi Trianon-legendárium igencsak szegényes, s zömmel fárasztó elemeket tartalmaz: miközben a letargikusan beletörődő és az agresszíven revizionista Trianon-szakértők általában már azzal sincsenek tisztában, hol is írták alá a végzetes békét, azért energiát nem kímélve terjesztik a legkülönfélébb konfabulációkat.
Ezek szorgalmas körüljárása (ez a fejezet Ablonczy Balázst dicséri) nyomán nyilvánvaló: nem igaz, hogy a béketárgyalások örvén Clemenceau, a Tigris gyűlölt magyar menyén akart volna bosszút állni, a határmegállapítás során senki, még Benes sem állította, hogy az Ipoly avagy a Ronyva hajózható volna, nem igaz továbbá, hogy a trianoni béke kötött határidőre köttetett volna (melynek végén az egész okafogyottá válna, s minden visszaszállna ránk - átok és áldás egyaránt), ráadásul az is csak misztifikáció, hogy a románok hazafiasan önfeláldozó hölgyek célzott bevetésével tolták volna a határt addig, ahol most is áll.
Ungváry Krisztián Magyarország szovjetizálásáról, illetve Békés Csaba az ´56-os forradalomról szólva hasonló következtetésre jut: az oroszok bejövetele nyomán a további események majdhogynem kész forgatókönyv nyomán zajlanak (bár ahhoz a megszállók rendre ragaszkodnak, hogy a lokális helytartók kellő kreativitással ötöljék ki a krátkij kursz következő fejezetéhez vezető utakat). Ennek megfelelően (s a baloldali revizionista történetírással szemben) nem az amcsik/a Nyugat szemétkedése/ármánykodása miatt kényszerült arra a SZU, hogy szovjetizálja Közép-Európát, s a koalíciós idők zapadnyikjainak sem volt egy szemernyi esélyük sem - a történelem rövid távon, meglehet, az opportunistákat és a lelkes társutasokat igazolta, hogy utóbb, nemes bosszúként rajtuk felejtse az áruló nevezetet. S végtére azt sem hallgathatjuk el, hogy Békés Csaba álláspontja szerint az ´56-os forradalom sorsa mindvégig egyetlen történelmi aktor, a szovjet birodalom kezében volt, a segítségnyújtás nem állt a Nyugat szándékában (minden ellenkező értelmű retorika ellenére), a szovjetek ezzel szemben soha nem vártak invitációra,
jöttek maguktól is
Talán még ennél is érdekesebbek azon részek, amikor a fejezet szerzője egy adott korszak vagy éppen sorsforduló természetéről elmélkedik - mintegy egymás mellé állítva az egymással versengő és egymásnak feleselő álláspontokat. Ennek megfelelően Püski Levente a Horthy-korszak természetéről zajló, lassan nyolcvanéves disputáról ad számot (leszögezve persze, hogy az említett korszakban Magyarország éppúgy nem volt fasiszta diktatúra a la Nemes Dezső, mint telivér parlamentarizmus a la Schmidt Mária), Ungváry Krisztián mintegy mellékesen elemzi, hogy mennyiben tekinthető felszabadulásnak, félszabadulásnak vagy megszállásnak, ami ´45-ben történt, míg Valuch Tibor napjaink közkedvelt meséjét, a gulyáskommunizmus mítoszát igyekszik a tények és a valós társadalomtörténeti folyamatok szintjére redukálni.
Végezetül hadd mondjuk el: ez a tanulmánykötet valóban a nagyközönség számára íródott, jó értelemben olvasmányos mű, amelyet bárki kedvtelve végigolvashat - s csak a gondolkodás láncait, hiedelmeinket és idétlen meséinket veszíthetjük, azokért meg úgysem kár.
Barotányi Zoltán
Osiris kiadó, Budapest, 2002; 407 oldal, 2480 Ft
