Toronyavató a Vidám Parkban: Úr az űrből

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egykoron, tudjuk jól, ember járt az égben, aki vérünkből való, azután leszállt közénk, de mi méltatlannak mutatkoztunk. Most újra eljött, álruhában, hogy megmutassa nekünk, földhözragadtaknak, milyen is lehetett egykor a zuhanás. Azt hiszem, nem tévedünk, ha kimondjuk: nagyon szar.

Egykoron, tudjuk jól, ember járt az égben, aki vérünkből való, azután leszállt közénk, de mi méltatlannak mutatkoztunk. Most újra eljött, álruhában, hogy megmutassa nekünk, földhözragadtaknak, milyen is lehetett egykor a zuhanás. Azt hiszem, nem tévedünk, ha kimondjuk: nagyon szar.Csak a leghülyébbeknek jut eszükbe szakadó esőben vurstliba menni, de mit csináljunk, gyerekkori álmunk teljesülhet: végre belenézhetünk Farkas Bertalan ezredes, az egykori Magyar Népköztársaság űrhajósának szemébe, ahová hajdan rég halott szupernóvák fénye égetett vakfoltot. A Vidám Park csapzottan még a szokásosnál is szánalmasabb látványt nyújt, de vigasztalódunk: hamarosan megláthatjuk, amint a Nagy Ember, ahogy mi, halandó lelkek szoktuk volt, sikoltozva végighajtat a hullámvasúton. Ez persze csak a desszert lesz, elébb jön a feketeleves; túl kell esnünk a park vezetőinek némiképpen nyögvenyelős, ámbátor határozottan szocreál termelési beszámolóján. Kissé vontatottan ugyan, de azért megtudtuk, hogy idén eleddig már sikerült beüzemelni a Top Spin és a Família Expressz fantázianevű játékokat (ezekről a prospektus alapján momentán eldönthetetlen, hogy az egyensúlyérzékünket borítják-e fel, nyilván reverzíbilis módon, vagy inkább a perisztaltikára mennek), de a nagy király továbbra is a Looping Star, az átfordulós hullámvasút - itt legalább reális esély kínálkozik arra, hogy szemen köpjük saját magunkat.

Eközben Farkas Bertalan, kisujjában a két évtizedes rutin, rezzenéstelen arccal követi a kissé fűrészporízű beszámolót, nyitott szemmel, éberen álmodik, ilyenkor vélhetően bevillannak egy-egy kiemelkedően sikerült téeszzárszámadás lassan fakuló emlékképei - igaz, ott ennyi idő alatt már rég kihozták a pörköltet. Az persze gyorsan kiderül, hogy megint átvágtak bennünket: szó sincs arról, hogy a neves kozmonauta mintegy tesztpilótaként kipróbálná az új, vicces kis kütyüt, arra jók lesznek a bumfordi krokodilmezbe öltöztetett alkalmazottak. A csalódott moraj elültével elkezdhetünk morfondírozni: vajon milyen lehet az a cájg, amelyre még a kiváló, veterán kozmonauta, megannyi jelentős létesítmény (hogy csak a számolatlan sertéshizlaldát és inszeminálótelepet említsük) avatott megnyitó- és átadóspecialistája is azt mondja: ezt inkább ne.

Benn a bárány

Ha már ily balszerencsésen elestünk attól, hogy ellenőrizhessük: vajon a nemzetközileg jelentős űrhajós arca is falfehér, amikor lejön a szerről, legalább némi kárpótlásban részesülünk - hisz velünk van az ember, aki egykor fent járt az égben, s mesél nekünk. Szemünk előtt megjelenik a végtelen kozmosz, az éjfekete sötétségben parányi űrkabin közeleg, benne az ország égi követe éppen végzett a nasival (fűszeres marhamájkrém), komótosan beszíjazza magát az ülésbe, s hamarosan átérezhetjük, milyen is volt, amikor ők ketten, Berci és Valerij ott a Szojuz leszállóegységben visszavonhatatlanul zuhanni kezdtek a sivár kazah puszták felé. Az űrt járt nagy magyarnak látnivalóan jólesik az emlékezés, szeme csillog, szavaiból mindjobban bontakozik a kalandos történet: előbb csak ötszáz négyzetméter nyílik ki, ám az be is csukódik mihamar, és akkor zuhanni kezdenek, mint a föl-földobott kő, az ember gyomra görcsbe rándul, régi kubaszovos viccek jutnak az eszébe, melyeket most verifikálni lehetne, ha nem lenne az egész oly blaszfém. Utána jön az ezer négyzetméter ernyő, a földet érés meg a nagy megkönnyebbülés, otthon az első töltött káposzta, rá a nagyfröccs, melyet még ezrek követnek. Berci megosztja velünk a titkát: eddig nyolc gé volt a csúcs, harminc másodpercen át, s a teljes átélés hatására e ponton zöldre vált az arca, de hamarost vége, gyorsan kijön a mondatból, és csak azt sajnáljuk, hogy Valerijről eddig még egy szót sem ejtett. Alig-alig tudjuk visszafojtani a gejzírként feltörő kérdést: vajon milyen lehet a lábszag súlytalanság közben (első számú toposz), illetve hogy bírták ők ketten ily sokáig összezárva ital nélkül (második számú toposz), de mindegy is, mert a vurstli sajtósa váratlanul hősünknek szegezi a kérdést: akkor most mi is a különbség egy gé és két gé között? Könynyű labda, kínálja magát, hogy irgalmatlanul lecsapják, de nem, mégsem: F. B. decensen kihagyja a kínálkozó riposztokat (két rugó, több csík, nagyobb pakett), ehelyett jelentős megjelenítőerővel és teljes beleéléssel ismerteti, hogyan hatnak a fizika kegyetlen törvényei, melyek az élet egy kitüntetett pontján könnyen személyes sorsunkká válhatnak. Ezek szerint két gé gyorsulásnál a normálisnál kétszer súlyosabbnak érezzük magunkat, három génél testünk, lábunk, kezünk ólomnehéz, négy génél megbizonyosodunk arról, tényleg nem lehetett könnyű Rapcsák A. néhai képviselő élete, igaz, az űrkabinban, persze megint csak az ostoba előírások miatt, szigorúan tilos törni-zúzni és ittasan verekedni.

Kinn a Farkas

Azután eljön az igazság pillanata, az ázott sajtómunkások hada az olasz importból beszerzett Szabadesés Toronyhoz vonul, beszíjazzák az ülésbe a két szerencsétlen műkrokodilt, közéjük a Röpülő Magyart, elkészülnek a sztárfotók, Berci kiszáll, s a két ifjú statiszta mihamar átélheti, milyen érzés, amikor az ember alatt leszakad a lift. Eközben a kihalt parkot bámulva ráérünk morfondírozni: vajon lehetne-é valami értelmeset kezdeni ezzel az elátkozott hellyel, s hogy ez nem csak a mi privát gondunk, elég a műsorfüzetbe pillantani. A legnagyobb kasza nyilvánvalóan a szombati vidám parki parti, ahol export-import dídzsék által prezentált hangulatos, igényes, mégis sújtós tánczenékre (goa, techno, darenbéz) lejtenek a fiatalok, akik háromrugónyi belépőért cserébe díjtalanul és korlátlanul igénybe vehetnek öt kiválasztott játékot is - ennek kapcsán többek között megtehetik a distinkciót kettő és három gé között is. Igaz, gondtalan szórakozásuk elé némileg korlátot állít a tudat, hogy idővel még a halálfélelem is képes megszokottá, sőt unalmassá válni.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...