Bori Erzsébet

A legnagyobb magyar a haza bölcsével néz szembe azon a téren, ahol Széchenyi halálának 140. évfordulójára emlékeztünk szombaton. A jeles napra a Roosevelt tér, mert hogy arról beszélünk, huszonöt fával lett volna szegényebb, vagy épp az ünnepélyes gyászzenéhez szolgáltattak volna kíséretet a láncfűrészek - ha bejött volna a papírforma.

Magyar Narancs: Elhiszem, hogy unod, de legalább említsük meg: 1983-ban megnyerted a Ki mit tud?-ot, és egy csapásra híres lettél, mert akkoriban a Ki mit tud? még nagy szám volt, az egész ország ott ült a tévé előtt. Mennyire változtatta meg a siker az életedet?

Egypercesek, mikrokozmosz, cseppben a tenger, dióhéjban... csak győzzünk válogatni a sok találó és roppant eredeti megjelölés közül. Miért ne haladjunk mi szófogadóan a szerző szabta irányban, ki filatelistának mondja magát, és azzal az ódivatú trükkel csalogat be magához, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét.

Szabó István nagyon várt filmjét messze megelőzte a híre. A budapesti bemutatóra már három Európa-díjjal érkezett A napfény íze, amelyet a legjobb férfialakításért (Ralph Fiennes), a legjobb operatőri munkáért (Koltay Lajos) és a legjobb forgatókönyvért (Szabó István-Israel Horovitz) kapott. Magyar filmet emberemlékezet óta nem ért ekkora tisztesség, utoljára éppen Szabó István 1981-es Mephistója hozott világsikert, többek között egy Oscar-díj képében. De magyar film-e A napfény íze?

Másztam éppen valahová a hálón, midőn belebotlottam egy beszélgetős csatornába: teli szájjal, kórusban cigányoztak rajta belül lakó és idegenbe szakadt honfitársaink. Nincs ebben semmi meglepő, a necc ideális terep olyan illegitim vágyak kiélésére, amelyeknek odahaza a konyhaasztalnál vagy hátul a sufniban sem merünk hódolni. Van, ki nekrofil képeket gyűjt, közeli ismerősöm a Nirvana Moist Vagina című korai számára vadászik MP3 formátumban, minek sorolnám. Már álltam volna odébb, amikor megszólalt egy emberi hang, és egy Bronz Klub nevű roma kört ajánlott a rasszisták szíves figyelmébe, menjenek el egyszer oda cigánynézőbe, aztán lesz majd meglepetés.

A Seggfej Állampolgár sorozatból - ezt a címet adnám, ha publicisztikát írnék. Stupid fuckin´ citizen - a Reservoir Dogsban nevezik így a vidám rendőrök azt a civilt, akit kis híján fejbe lőnek, mert töketlenkedik egy rutinigazoltatáskor. E kis zsánerkép külön szépsége, hogy fiktív, maga a főzsaru találta ki azért, hogy kezdő téglája hitelesen simuljon a falba. Nem kétlem, hogy rendőr, hivatalnok, politikus pontosan ilyennek lát minket: seggfej állampolgárnak.

Trieszt az a hely, amin átutazik az ember. Ilyenkor megfogadja, hogy legközelebb majd feltétlen benéz, aztán legközelebb se néz be, mert robog a vágyott úti célba, vagy épp ellenkezőleg, kullog hazafelé, ahol legalább van kitől kölcsönkérni.

Katartikus hatású, gyönyörű film, és elejétől a végéig arról szól, amiről a történetét metaforikusan átszövő régi mese, A hammelni patkányfogó a szülőnek arról a legkevésbé sem irracionális félelméről, hogy elragadják tőle a gyerekét. Az előtérben egy érzelmi, erkölcsi dráma áll, amelyre Russell Banks regényében talált rá. Egy iskolabusz-balesetben meghal vagy nyomorékká lesz egy Sam Dent nevű kis falu majdnem minden gyereke, így nemcsak az egyes szülőkre, hanem egy egész közösségre vár az a szinte reménytelen feladat, hogy feldolgozza a tragédiát. Másnap megjelenik a mély gyászba süppedt falusiak között az ördög ügyvédje, még felocsúdni sincs idejük, és már a legjobb úton vannak a legrosszabb megoldás, a falurombolással felérő erkölcsi széthullás felé.

Benjaminként kezdett Halász Péter színházában, színésznek vették fel a főiskolára, ahol rendezésből kapott diplomát 1984-ben, csak előtte még elvégezte a bölcsészkart. 1991-ben hallottunk róla utoljára: akkor mutatták be A nyaraló című filmjét. Megjelenésünk napján kerül mozikba új rendezése, az Egy tél az Isten háta mögött.

Az Amszterdam egy angol regény, és a kemény fedelével, elegáns borítójával (tervezte Máthé Hanga, a Beszélő szépségfelelőse), vastag, sárgás papírjával, nagy betűivel, egész visszafogott, megbízható minőséget sugalló küllemével, de még a szagával is hajszálra olyan, mint egy igazi angol könyv az első kiadásban. Tudvalevő, hogy a szép magyar könyv többnyire a papírárakon bukik el, színvonalas, dúsan illusztrált kötetek is képesek olyan vékony papíron napvilágra jönni, hogy aki gyakorlott a tükörolvasásban, lapozás nélkül is el tudja olvasni a következő oldalt. A Scolar kiadó igazán csak egy kicsit, az egy lapra nyomott betűk számával spórolt, a tükör volna az a hajszál, ami éppen félujjnyival, ti. ennyivel keskenyebb a margó az eszményinél. A fordításnak is megadták a módját, Tandori Dezsőt kérték föl rá, ezt akár látatlanban nyerő választásnak nevezhetjük. Igen, egy-két ponton talán felmerül a félreértelmezés vagy az elkerülő manőver gyanúja, de ezért bőséges kárpótlást kapunk olyan megoldások és fordulatok képében, amelyek láttán felszisszenünk a gyönyörűségtől.

Megjelenésünk napján mutatják be a fővárosi mozik Az alkimista és a szűz című, második nagyjátékfilmjét, mely az idei filmszemlén semmit, de például a 10. Manchesteri Nemzetközi Filmfesztiválon a függetlenek kategóriájában a Legjobb Film Díját kapta.