Még az sem lehetetlen, hogy azért esik ki Trieszt, ami a legfőbb vonzereje: határváros. Nem olasz, nem is osztrák, horvát, szlovén, magyar, hanem mindegyikből több vagy kevesebb. Nincs még egy város, Bécset is beleértve, amelyik ennyire vissza tudta tartani a Monarchia levegőjét.
Igen, nem Bécs, mert amit a Monarchia jelentett, jót meg rosszat, azt amúgy se a központban kellett keresni. Ahogy a megőrzés sem csak a műemlékek védelmében és tiszteletében nyilvánul meg. Trieszt
minimum kétnyelvű,
de ne lepődjünk meg, ha a kiterjedt szolgáltatószféra utunkba kerülő dolgozói törve, de büszkén magyarul szólnak hozzánk, s ehhez hasonló élményben részesülhetnek a volt Jugoszláviából érkezők is.
A multikulturáltságot a legbiztosabban úgy lelhetjük fel, ha bepillantunk a konyhába. Az olaszok közismerten remek főztjén túl - amelyre még rásegít a helyi halpiacok teljes választéka - autentikusan készítik és kínálják itt az osztrák konyha legjavát, a Balkán méltán híres húsgombócait és töltött zöldségeit, de szerepel az étlapon gulyás (meg pörkölt) is, ami errefelé egy reálisan létező étel, nem pedig valami, amit kifürkészhetetlen okból ezzel a névvel illetnek. De mondok mást is: Trieszt az a hely, ahol nem hangzik irrelevánsnak - hogy finoman fogalmazzak -, ha kérsz egy dobost vagy egy rigójancsit. A kávéházak bécsi stílűek, a bárok olaszok, vendéglőből van mindenféle; helyi specialitás a büfé, ami itt pontosan azt jelenti, amit mi értettünk rajta néhány évtizede. Egyébként a büfékben ismerszik meg legjobban (és legolcsóbban) a trieszti konyha. A város igen büszke a múltból itt maradt és eredeti berendezésükkel együtt megőrzött, úgynevezett történelmi kávéházaira, az egyikben olasz hazafiak szövögették az osztrákok elleni összeesküvést, a másikban James Joyce az Ulysses tervét.
Trieszt, mint mondottuk, határváros.
Két világ között áll
két biztos lábon, hiszen sörben is erős meg borban is. Meg rövidben és a határesetekben, természetesen. A kávéval viszont jó lesz vigyázni, espresso örvén itt kis adag vitriolt szolgálnak föl, a cappuccino erős fekete, kevés tejjel (tejszínhab veszélye nem fenyeget), és valahol a tejes vagy hosszú kávé tartományban közelítjük meg a belterületeken szokásos cappuccinók állagát. Konkrétan láttam, hogy valakinek rumot töltenek a vitrioljába, az illető nem volt már józannak mondható, én pedig nem mertem kivárni a café corretto hatását, amelyet egyébként másnaposságra javallanak.
Triesztnek, mint minden városnak, van egy reprezentatív, ápolt és púderezett arca meg egy másik. A szebbik arca a tengerre néz, a rakpartokról, a mólókról vagy a várost és az öblöt félkaréjban övező dombokról, a csúnyát meg ismerjük, a kopott, szűk utcák, a házak közt, a kapualjakban megrekedő szagokkal, szeméttel, homállyal. Fény és sötétség eme ősidőktől zajló csatájában Trieszt győzelemre áll, évről évre elhódít egy darabkát a Verne Sándor Mátyásában lefestett borgo sikátoraitól. A városból Olaszország belsejébe vezető tengerparti út mentén patinás paloták sorakoznak, amelyeket Mária Terézia óta épített magának az udvari arisztokrácia. Ez az út vezet a környék egyik nevezetességéhez, a Miramare kastélyhoz, amely Miksa főherceg üdlaka volt egykoron. Fekvése csodás: kinyúló földnyelven emelkedvén, ablakai, balkonjai, teraszos kertjei három oldalról néznek a tengerre, s messziről, esti díszkivilágításban valóban vonzó látványt nyújt. Közelebbről csak a Habsburgok rossz ízlését mutatja.
A tengerpart mentén futó útnak van egy párja odafönt a magasban, Rilke ösvényének nevezik. A város közepén, az Oberdan téren lehet felszállni a karszt tetejére tartó drótkötélpályás vasútra, és ahogy kapaszkodunk fölfelé, úgy tárul ki előttünk a Trieszti-öböl és a város. Szálljunk le ott, ahol a legtöbben, az üres villamos megy tovább Opicinába, mi meg térjünk rá a gyalogútra, amely a Sistiana-öböl fölött, nagyjából Duinóban ér véget, és olyan szép, mint az elégiák. Minden pontja egy-egy fenséges kilátóhely, ahogy híven követi odafönt, a bóra csipkézte-lyuggatta sziklák közt az öböl partvonalát. A kontinentális télből érkezve, válsághelyzet a Bakonyban, hófúvások Zalában, már az is élmény, hogy pulóverben, panyókára vetett ballonkabátban itt sétál a fél város a januári napsütésben, és a jó pár kilométeres út végén még ki lehet ülni a helyi bár teraszára is egy itallal, amíg nem jön a busz, amelynek megállóját pontosan a kocsma előtt helyezték el. Már ezért az egy sétáért bőven megéri Triesztbe jönni.
Bori Erzsébet
