Trieszt: A Monarchia levegője

  • Bori Erzsébet
  • 2000. február 17.

Lokál

Trieszt az a hely, amin átutazik az ember. Ilyenkor megfogadja, hogy legközelebb majd feltétlen benéz, aztán legközelebb se néz be, mert robog a vágyott úti célba, vagy épp ellenkezőleg, kullog hazafelé, ahol legalább van kitől kölcsönkérni.
Trieszt az a hely, amin átutazik az ember. Ilyenkor megfogadja, hogy legközelebb majd feltétlen benéz, aztán legközelebb se néz be, mert robog a vágyott úti célba, vagy épp ellenkezőleg, kullog hazafelé, ahol legalább van kitől kölcsönkérni.

Még az sem lehetetlen, hogy azért esik ki Trieszt, ami a legfőbb vonzereje: határváros. Nem olasz, nem is osztrák, horvát, szlovén, magyar, hanem mindegyikből több vagy kevesebb. Nincs még egy város, Bécset is beleértve, amelyik ennyire vissza tudta tartani a Monarchia levegőjét.

Igen, nem Bécs, mert amit a Monarchia jelentett, jót meg rosszat, azt amúgy se a központban kellett keresni. Ahogy a megőrzés sem csak a műemlékek védelmében és tiszteletében nyilvánul meg. Trieszt

minimum kétnyelvű,

de ne lepődjünk meg, ha a kiterjedt szolgáltatószféra utunkba kerülő dolgozói törve, de büszkén magyarul szólnak hozzánk, s ehhez hasonló élményben részesülhetnek a volt Jugoszláviából érkezők is.

A multikulturáltságot a legbiztosabban úgy lelhetjük fel, ha bepillantunk a konyhába. Az olaszok közismerten remek főztjén túl - amelyre még rásegít a helyi halpiacok teljes választéka - autentikusan készítik és kínálják itt az osztrák konyha legjavát, a Balkán méltán híres húsgombócait és töltött zöldségeit, de szerepel az étlapon gulyás (meg pörkölt) is, ami errefelé egy reálisan létező étel, nem pedig valami, amit kifürkészhetetlen okból ezzel a névvel illetnek. De mondok mást is: Trieszt az a hely, ahol nem hangzik irrelevánsnak - hogy finoman fogalmazzak -, ha kérsz egy dobost vagy egy rigójancsit. A kávéházak bécsi stílűek, a bárok olaszok, vendéglőből van mindenféle; helyi specialitás a büfé, ami itt pontosan azt jelenti, amit mi értettünk rajta néhány évtizede. Egyébként a büfékben ismerszik meg legjobban (és legolcsóbban) a trieszti konyha. A város igen büszke a múltból itt maradt és eredeti berendezésükkel együtt megőrzött, úgynevezett történelmi kávéházaira, az egyikben olasz hazafiak szövögették az osztrákok elleni összeesküvést, a másikban James Joyce az Ulysses tervét.

Trieszt, mint mondottuk, határváros.

Két világ között áll

két biztos lábon, hiszen sörben is erős meg borban is. Meg rövidben és a határesetekben, természetesen. A kávéval viszont jó lesz vigyázni, espresso örvén itt kis adag vitriolt szolgálnak föl, a cappuccino erős fekete, kevés tejjel (tejszínhab veszélye nem fenyeget), és valahol a tejes vagy hosszú kávé tartományban közelítjük meg a belterületeken szokásos cappuccinók állagát. Konkrétan láttam, hogy valakinek rumot töltenek a vitrioljába, az illető nem volt már józannak mondható, én pedig nem mertem kivárni a café corretto hatását, amelyet egyébként másnaposságra javallanak.

Triesztnek, mint minden városnak, van egy reprezentatív, ápolt és púderezett arca meg egy másik. A szebbik arca a tengerre néz, a rakpartokról, a mólókról vagy a várost és az öblöt félkaréjban övező dombokról, a csúnyát meg ismerjük, a kopott, szűk utcák, a házak közt, a kapualjakban megrekedő szagokkal, szeméttel, homállyal. Fény és sötétség eme ősidőktől zajló csatájában Trieszt győzelemre áll, évről évre elhódít egy darabkát a Verne Sándor Mátyásában lefestett borgo sikátoraitól. A városból Olaszország belsejébe vezető tengerparti út mentén patinás paloták sorakoznak, amelyeket Mária Terézia óta épített magának az udvari arisztokrácia. Ez az út vezet a környék egyik nevezetességéhez, a Miramare kastélyhoz, amely Miksa főherceg üdlaka volt egykoron. Fekvése csodás: kinyúló földnyelven emelkedvén, ablakai, balkonjai, teraszos kertjei három oldalról néznek a tengerre, s messziről, esti díszkivilágításban valóban vonzó látványt nyújt. Közelebbről csak a Habsburgok rossz ízlését mutatja.

A tengerpart mentén futó útnak van egy párja odafönt a magasban, Rilke ösvényének nevezik. A város közepén, az Oberdan téren lehet felszállni a karszt tetejére tartó drótkötélpályás vasútra, és ahogy kapaszkodunk fölfelé, úgy tárul ki előttünk a Trieszti-öböl és a város. Szálljunk le ott, ahol a legtöbben, az üres villamos megy tovább Opicinába, mi meg térjünk rá a gyalogútra, amely a Sistiana-öböl fölött, nagyjából Duinóban ér véget, és olyan szép, mint az elégiák. Minden pontja egy-egy fenséges kilátóhely, ahogy híven követi odafönt, a bóra csipkézte-lyuggatta sziklák közt az öböl partvonalát. A kontinentális télből érkezve, válsághelyzet a Bakonyban, hófúvások Zalában, már az is élmény, hogy pulóverben, panyókára vetett ballonkabátban itt sétál a fél város a januári napsütésben, és a jó pár kilométeres út végén még ki lehet ülni a helyi bár teraszára is egy itallal, amíg nem jön a busz, amelynek megállóját pontosan a kocsma előtt helyezték el. Már ezért az egy sétáért bőven megéri Triesztbe jönni.

Bori Erzsébet

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.