De most riportot írok.
Ez a civil bagázs jött el vasárnap délután, hogy a külügytől a Parlamenthez vonulva demonstrálja: kikéri magának a Tiszát. Nem voltunk sokan, néhány száz ember, tíz-egynéhány környezetvédelmi csoport tagjaiból, plusz a szimpatizánsok. Állítom, jobb volt a társaság, mint múlt héten a Várban. Egy arc sem ismerős a parlamenti közvetítésekből, mit is keresnének ott a budafoki polgári kör tagjai, az ökotársak meg a városi biciklisták. A Kossuth téren előbb a madártani egyesület vezetője idézte fel a közelmúlt ember teremtette természeti katasztrófáit, amelyek a közhiedelemmel ellentétben az EU tagországait sem kímélték; valamivel előttünk járnak ugyan, de ha jól megnézzük, akkor ott sem a politikus felelősségérzete vagy a tőkések önkorlátozó alkata változtatott a dolgokon, hanem a s. állampolgárok által alapított és széles körben támogatott civil szervezetek, amelyek ma már olyan politikai erőt képviselnek, hogy öngyilkosság lenne őket figyelmen kívül hagyni.
Mi még csak a kezdeteknél tartunk, de szeretem azt hinni, hogy már két hatalom is - annak idején az MSZMP, legutóbb a Horn-kormány - a folyó ügyekbe bukott bele, abban meg végképp nem kételkedem, hogy igenis számított, mit tettek a Dunával. Azt gondolná az ember, hogy nemcsak a seggfej állampolgár juthat erre a következtetésre, hanem a politikusnak is megfordul abban a nehéz fejében. Nem fordul. Elég volt látni Pepó Pál mosolyát, az őszinte csodálkozást felelős vezetőink tekintetében, hogy az amúgy jámbor nép mekkora ügyet csinál a Tisza megmérgezéséből. Ahhoz vannak szokva, hogy a polgár (dolgozó nép, hallgatag többség, lakosság) állati közönnyel araszol odalent, fel sem tekint a magasban villogó pengékre, tompa eszével fel sem éri a szimbolikus politizálás olyan finomságait, mint a korona mozgatása, az országimázs sóhivatala meg a millenniumi milliárdok körüli csatározások.
De most riportot írok.
Végül Karátson Gábor szólt a gyászoló gyülekezethez, akitől megtudtuk, hogy nem paranoiásak a nagybányaiak, amikor arról suttognak, miféle helyi politikai erők társultak ott az idegen tőkével, hogy némi környezeti kockázat árán aranyat csináljanak. Hamarosan megtudjuk, hogy vezetőink, akik mostanság egymásnak adják a kilincset Romániában, lesznek-e olyan sikeresek az érdekképviseletben, mint a szekusok. Pár éve már csak a víz tud kivinni az utcára, legutóbb ´98 tavaszán jártam a Kossuth téren, akkor jóval többen mentünk ki, sok volt a pártaktivista és -szimpatizáns, kopaszok, miépesek is szép számmal. Volt, aki visszariadt ettől a fegyverbarátságtól, de jobb volna belátnunk, hogy túl politikán, pártálláson, de még a zsigeri ellenszenven is vannak magasabb szempontok, közös ügyek, vitális érdekek, amelyekről hasonlóan gondolkozunk. Azt csak Kövér L. mondja, de talán ő sem hiszi el, hogy egyedül ők szeretik és szolgálják Magyarországot, mindenki más hazátlan bitang, közellenség.
Most senki nem skandálta, hogy mongyon le meg vesszen horn, egyszer sem hallottam olyan hangsort, ami akár a leghalványabban pepóra emlékeztetett volna (annál inkább, mert egy ilyen hangsornak nem feleltethető meg jelentés a közmegegyezésben). Szó sem esett aktuálpolitikáról, a szónokok szigorúan a tárgynál maradtak, a felvonuló terepjárók csak egy-egy puritán folyónévvel a szélvédőjükön tüntettek. Különben sem volt sok duma, mit lehet itt még mondani?
Talán csak annyit, hogy érik az idő, midőn egy hiteles zöld párt vagy a zöld ügyet hitelesen képviselő párt jó eséllyel pályázhat szavazatainkra. De addig még a civileké a pálya.
Bori Erzsébet
