Mozi, világzenére (Can Togay filmrendező)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Benjaminként kezdett Halász Péter színházában, színésznek vették fel a főiskolára, ahol rendezésből kapott diplomát 1984-ben, csak előtte még elvégezte a bölcsészkart. 1991-ben hallottunk róla utoljára: akkor mutatták be A nyaraló című filmjét. Megjelenésünk napján kerül mozikba új rendezése, az Egy tél az Isten háta mögött.

Benjaminként kezdett Halász Péter színházában, színésznek vették fel a főiskolára, ahol rendezésből kapott diplomát 1984-ben, csak előtte még elvégezte a bölcsészkart. 1991-ben hallottunk róla utoljára: akkor mutatták be A nyaraló című filmjét. Megjelenésünk napján kerül mozikba új rendezése, az Egy tél az Isten háta mögött.

MaNcs: Tíz évre eltűnt szem elől, úgyhogy az elején kell kezdenünk, hiszen azóta már itt van egy új nemzedék, amelyik nem sokat hallhatott magáról. De a régieknek is el kell mondania, hogyan lett magából Can Togay János, ahogy a film főcímében láttam.

Can Togay: Képzelheti, mennyi baj van egy ilyen névvel, állandóan azt kérdezik, hogy melyik ebből a vezetéknév, és gondoltam, kipróbálom ezt a Jánost, de miután semmilyen visszajelzés nem jött, feladtam. De most a nevemről kell beszélnem, ami nehezemre esik. A Can perzsa szó, a nevem pedig török, mert a szüleim török származásúak, és az ötvenes évek közepén diákként jöttek Svájcból Magyarországra, aztán itt rekedtek, és én már itt születtem.

MaNcs: Baloldaliak voltak?

CT: Valószínű. De ahogy megérkeztek a Nyugati pályaudvarra, az anyám azzal a lendülettel, ahogy a vonatról lelépett, már vissza is akart fordulni. De megtették ezt a lépést, amelynek a következményeit aztán végigvitték az életükben. A gyerekkoromból hat évet Németországban töltöttem, ahol más néven éltem, de amikor visszakerültünk ide, akkor visszakaptam a régi nevemet, és már nem is akarom elengedni.

MaNcs: De miért kellett más néven élnie Németországban?

CT: Ez a családomnak egy rejtett története, amit majd egyszer elmondok.

MaNcs: Jó, akkor adjon számot A nyaraló utáni évtizedről.

CT: A nyaralót versenyen kívül meghívták Cannes-ba, ami jót tett neki, én pedig megnősültem, még a film előtt, a feleségem félig finn, és egy időre kiköltöztünk Finnországba. De még A nyaralóval párhuzamosan csináltam egy német filmet Werner Schröterrel, aztán Finnországban írtam egy forgatókönyvet, majd megint színészkedni hívtak, ezúttal Törökországba.

MaNcs: Ezek szerint megmaradtak a török kapcsolatok? Vannak ott rokonai?

CT: A legközvetlenebb hozzátartozóimon kívül - szülő, testvér - mindenki ott él. És akkor éledtek fel ezek a kapcsolatok, harmincéves korom után. Mert jártam én mindenfelé, de Törökországba 1991-ig be sem tettem a lábamat. Rögtön el is vittek katonának.

MaNcs: Puff neki! De lehetett erre számítani?

CT: Előre tudtam, és úgy is vállaltam el a filmszerepet, hogy szívesen, legalább megismerem a szüleim hazáját, de ki kell váltaniuk a katonaságtól, mert én magyar állampolgár vagyok ugyan, de a török állampolgárságot sem vesztettem el. Tudtam, hogy van olyan lehetőség, hogy csak egy hónapot kell katonáskodni, ha az ember befizet egy hihetetlenül nagy összeget, tízezer márkát. Így töltöttem el egy hónapot egy olyan laktanyában, ahol csupa hozzám hasonló figura volt, aki innen-onnan jött haza, Dél-Afrikából, az Egyesült Államokból, Németországból... Az biztos, hogy kalandos volt így megismerni a szüleim hazáját.

MaNcs: Egyébként mennyi a katonaidő?

CT: Tizenöt hónap annak, aki egyetemet végzett, egyébként több, talán három év, de nem tudom pontosan, és nem szeretnék diplomáciai bonyodalmakba keveredni. Aztán a forgatás is nagyon tanulságos volt, ami sokáig, három hónapig tartott. Hosszú történet ez, de egy részletet azért elmondok. Anatóliában is forgattunk, és amikor kinéztem a vonat ablakán, öreg embereket láttam mosakodni a kútnál. És ugyanazokkal a mozdulatokkal mosakodtak, mint az apám. Utána visszamentem Finnországba, de még két alkalommal hívtak filmezni, amíg azt nem mondtam, hogy most már elég.

MaNcs: Pedig az egyik filmjével a legjobb férfiszínész is lett abban az évben.

CT: Mind a kettővel. Ez mulatságos volt, mert mire megkaptam a díjakat, én már egy finn tanyán éltem, és telefonon tudtam meg, hogy Törökországban én most sztár vagyok. Elmondtam a feleségemnek meg a gyerekeimnek, egy napig sztárként viselkedtem otthon, ennyi volt. Végül ´95-ben jöttem haza Magyarországra, nem is olyan hosszú, mindössze négy év távollét után, és akkor már készen volt ennek a filmnek a terve. Ennek az előkészítésén dolgoztam, és közben Gödrös Frigyessel írtam a Glamour forgatókönyvét, reklámokat csináltam, próbáltam megélni. Az Egy tél az Isten háta mögött szinopszisát beadtam egy pályázatra, amelynek a százéves mozi volt a témája, akkor nagyon dörgött ez, de végül egy másik pályázaton nyertem vele, és így kerültem kapcsolatba a Magic Mediával. Azóta ezzel a filmmel foglalkozom.

MaNcs: Nem ment éppen gyorsan.

CT: Valóban, de a filmeknek is megvan a maguk ideje. Közben mást is kellett csinálnom, mert mindig úgy szokott lenni, hogy keresztezik egymást a dolgok, és akkor el kell dönteni, hogy felugrunk-e arra, ami keresztbe jön, vagy ragaszkodunk ahhoz, amit elkezdtünk. De ezzel mindenki így van, nem feledve azt, hogy közben meg is kell élni.

MaNcs: Azon gondolkodom, de erre talán nem is lehet válaszolni, hogy akkor a magyar mint nyelv mije magának? Mert nem anyanyelve, a szülei otthon törökül beszélhettek egymással...

CT: Az a nyelv, amivel én elsajátítottam a világot, a magam szakállára. Ez az a nyelv, amin a legjobban beszélek. Törökül beszéltek otthon, és franciául, ha nem akarták, hogy értsem. De amikor még három és fél éves koromban sem szólaltam meg, akkor kétségbeestek, és az orvos tanácsára, mert akkor még így gondolták, elkezdtek egymás közt is tört magyarsággal beszélni. Ráadásul olyan házban nevelkedtem, ahol csupa külföldi élt, spanyol, görög, francia, finn, török...

MaNcs: Végül is hány nyelvet bír? Úgy tudom, német-angol szakos volt.

CT: Angolul úgy beszélek, mint egy angol szakos, franciául jobban, mert ott éltem egy ideig. A török a legkínosabb, mert nem beszélek jól, de közben tudom, hogy milyen az, ha valaki jól beszél. Finnül már értek egy kicsit, és nagyjából ugyanezen a szinten görögül is, mert görög gyerekekkel nőttem fel. De a magyar mellett a németet beszélem a legjobban, mert az a gyerekkorom nyelve volt. Nyolcévesen kerültem ki, és 14-15 voltam, amikor visszajöttünk, tehát az volt az a kor, amikor gyerekből kultúremberré váltam, amikor olvasni kezdtem... Az különben érdekes, ahogy megtanul az ember egy nyelvet. Úgy érkeztem meg Németországba, hogy egy szót nem tudtam, mintha tejfehér köd venne körül abban az idegen nyelvi közegben, aztán egyszer csak - vészhelyzetekben - megnyílik ez a köd, egy kis rés támad rajta. Emlékszem, hogy felmásztam egy tó fölé hajló fára, megcsúsztam, és kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy bele ne essek a vízbe. És egyszer csak azt kiáltottam, hogy "Hilfe!" Nem ismertem ezt a szót, nem tudtam, mit jelent, de azt tudtam, hogy ezt kell kiabálni. Ez volt az első rés, aztán innentől kezdve kvantumlépésekben oszlott a köd, olyannyira, hogy még nemzeti szavalóversenyt is nyertem. De ez talán csak gyerekkorban lehetséges. Mert a finnel ez még nem történt meg, hiába vagyok olyan sokat Finnországban. A feleségemmel magyarul beszélek. Három fiam van, egy hétéves ikerpár és egy tizenhárom éves kamaszfiú, mindhárman kétnyelvűek, de most kettévált a család, mert a nagyfiam valami miatt úgy döntött, hogy ő finn, a kicsik viszont, akik pedig ott születtek, magyarnak tekintik magukat, és lelkesednek, ha Petőfi Sándor van a Duna tévén. ´k most egy évig Finnországban voltak, most készülnek vissza, aminek a kicsik örülnek, de a nagyfiam kicsit dühödten rugdalja a köveket, hogy neki most külföldre kell mennie.

MaNcs: Cifra dolog ez.

CT: Az, de ha az ember egyszer elindul a falujából, akkor már feltartóztathatatlanul megy tovább.

MaNcs: Gödrös Frigyes mellett Bereményi Gézával is együtt dolgozik A hídember című Széchenyi-filmen. Az milyen stádiumban van most?

CT: Több mint egy éve dolgozunk rajta, ebből kilenc hónap már-már intenzív együttéléssé fajult, mialatt Széchenyi életét dolgoztuk fel, őszre készült el a könyv, és most tartunk a csiszolásnál, miközben már folynak a film előkészületei is. Gézát kamaszkorom óta ismerem, már írtunk is együtt egy operettet Fiatalság, bolondság címmel, aminek sajnos eltűnt a kézirata, pedig most igazán aktuális volna. A kaposvári színház rendelte annak idején, Cseh Tamás szerezte a zenéjét, és Ascher Tamás rendezte volna meg, ha nem jön közbe az Állami áruház. De megírtuk, és a rövidített változatát be is mutatta a Manézs társulat. És amikor most felkérést kaptam a Széchenyire, azt mondtam, hogy egy ember van Magyarországon, aki tud forgatókönyvet írni, és van víziója a magyar történelemről: Bereményi Géza. Így kezdtünk el együtt dolgozni, elképesztően nagy munka, de meglepően élvezetes. Mert hogyan lát az ember egy történelmi figurát?

MaNcs: Mint egy romantikus festményalakot.

CT: Igen, szakállasan, kosztümben, mert bevallom, hogy eredetileg nem tudtam többet Széchenyiről, mint bármelyik érettségiző diák. De aztán elkezd hozzád közel kerülni.

MaNcs: A hídember a millenniumi projekt része lesz. Végre egy film, amihez nem ezer helyről kell összekoldulni a pénzt, és nem kell hozzá ócska kompromisszumokat kötni.

CT: Ideális a helyzet, mert ebben az esetben egy producertől indult a kezdeményezés. Forgatókönyvíróként azt mondom, hogy nem kellett kompromisszumokat kötnünk, a rendezői oldalt nem tudom, de Bereményi van olyan független...

MaNcs: Nem politikai kompromisszumra gondolok, hanem pénzügyi korlátokra, hogy nem lehet benne sok statiszta meg árvíz, mert az túl drága...

CT: Persze ilyen értelemben vannak korlátok, mert arányaiban nincs rá sokkal több pénz, mint egy átlag magyar filmre. Hogy mondják ezt, abszolút értelemben sokba kerül, relatíve épp hogy elég a pénz, de azt mindenki tudja, hogy ennek a filmnek nem szabad méltatlannak lennie.

MaNcs: Rátérve a maga filmjére, nem gondolja-e, hogy szerencsésebb lett volna, ha gyorsabb az átfutás? Arra gondolok, amire már célzott is, hogy a mozi századik éve körül több ilyen film is készült, amik előbb jöttek ki, és ezeket a kritika most előcitálja. Első helyen a Cinema Paradisót.

CT: A Cinema Paradisót én nem is láttam. Most pedig Argentínában állandóan azt kérdezték, hogy mi közöm ahhoz a filmhez, amely tavaly nyert San Sebastianban, és az a témája, hogy valahol az argentin pampákon megszűnik egy kis mozi. De én ezt sem láttam. Ilyen értelemben persze hogy szerencsésebb lett volna, ha az én filmem előbb jelenik meg, és akkor az argentin rendezőtől kérdezték volna ugyanezt. Ugyanakkor én nem érzem azt, hogy a filmem már nem aktuális, hiszen régen rossz, ha egy film csak egy bizonyos alkalomra szól. Annyi az egész, hogy az Egy tél az Isten háta mögöttben erős motívum a mozi.

MaNcs: Persze sok moziról szóló film van, ami aligha véletlen, hiszen több nemzedék nevelődésének volt megkerülhetetlen része.

CT: Meg a mozi az álmoknak, illúzióknak is a jele, köze van a vágyakhoz, a szerelemhez, a gyerekkorhoz... És a XX. század végül is a mozi százada volt, egy ilyen film szépen becsatlakozhat az ezredvégi témák közé. Így látták a külföldi kritikusok is, akik meglepően jókat írtak róla, még a franciák is dicsérték, ha fanyalogva is, mert ők szeretik.

MaNcs: Hol forgattak? Én a hegyi falu, a gyönyörű tájak meg a történet bizonyos vonatkozásai miatt is a Kárpátok közé képzeltem a filmet, aztán hallottam, hogy mégsem ott készült.

CT: Szlovákiában forgattunk, a lengyel-szlovák határon, mert ott remélhettünk havat. De játszódhatna másutt is Közép-Kelet-Európában, ahogy az erdélyiek, akik látták, azt hitték róla, hogy náluk játszódik, de ugyanígy a lengyelek is, sőt mondtak ilyet baszkok is, mint kiderült, nem áll távol az argentinoktól sem. Ez végül is célom volt, a világzenére gondoltam, ami azért mindig valamilyen erős gyökérből táplálkozik, hogy vajon lehet-e olyasmit csinálni filmen is. Sokfelől jöttek a színészek is, a főszereplőnő francia, a hallgatag favágó orosz, sok a szlovák színész, és persze a magyarok, Eperjes Károly, Básti Juli, Kovács Lajos. A nevekről, amikről azt hittem, hogy én találtam ki őket, kiderült, hogy léteznek.

MaNcs: És miért van két operatőr?

CT: Ez a produkciós nehézségek közé tartozik, amikről nem akarok beszélni. Elmesélhetném én is a magam pokoljárását, de elég annyi, hogy voltak vérveszteségei a filmnek, és talán csak azzal sem hízelgek magamnak, hogy ennek különösen. Többször át kellett írni menet közben a forgatókönyvet, sok motívum kimaradt, ami nem szokott jót tenni a filmnek. Amikor a filmszemlén végül levetítették, én azt mondtam, hogy ez maga az élő csoda, hogy itt van, hogy összeállt.

MaNcs: Az volt a benyomásom, hogy ebben nagy része van a zenének, mert annak van egy erős, egységes szerkezete, ami össze tudja tartani a filmet.

CT: Számítottam erre, mert Másik Jánossal ez már a negyedik közös munkánk. Ez ilyen szempontból egy zenés film, őt pedig úgy hívják, hogy alkotótárs. A producerek le akarták váltani, hogy nekik ő nagyon drága, de én azt mondtam, hogy ezt nem lehet, mert vannak dolgok, amik nélkül nincsen film. Nagy harc volt, de mindketten bíztunk a másikban, ő abban bízott, hogy én megszerzem őt, én meg abban, hogy ő megszerzi a zenét. Ide tartozik, hogy menet közben leváltódott a francia vágó. Odaadtam Jánosnak a szinopszist, és amikor forgatni indultam, ő feljátszott nekem egy dallamtöredéket. Erre kezdtük el vágni a filmet, és a francia vágó közölte, hogy ő nem fogja ugyanazt a zenét még egyszer alárakni. Én meg mondtam, hogy csak ezzel tudom elgondolni a filmet.

MaNcs: Végül is ez a dallam tér vissza újra meg újra a zene végleges változatában. De nagyon egy húron pendültek, mert Másik János is világzenét csinált.

CT: Azzal jött oda hozzám, hogy megcsináltam, megcsináltam azt, amit te kihagytál. Én meg azt feleltem, hogy azért mertem kihagyni, mert tudtam, hogy te majd megcsinálod. Végül megkaptam a saját vágómat, Ostoros Ágit, és onnantól olyan egyszerű volt, mint a pofon. Ha a filmkészítésben van valami jó, mert ami azt illeti, gyakran igen szenvedelmes, akkor az az, amikor az embernek elég ránéznie az alkotótársára, mindketten tudjuk, miről van szó, és ebben a virtuális térben megszületik valami, ami igazán közös.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra