Magyar Narancs: Elhiszem, hogy unod, de legalább említsük meg: 1983-ban megnyerted a Ki mit tud?-ot, és egy csapásra híres lettél, mert akkoriban a Ki mit tud? még nagy szám volt, az egész ország ott ült a tévé előtt. Mennyire változtatta meg a siker az életedet? Gyere, Josephine című zenés monodrámát, Erdélyből való művésznővel ad elő székely és cigány balladákat, Psychéként elénk lépve percek alatt győz meg arról, hogy ő az a Lónyay Erzsébet, akinek csak az apja volt gróf, de cigánylány az anyja. Ha Bódy Gábor ismerte volna, nem idegenből hoz címszereplőt a filmjéhez.Jónás Judit: Semennyire. Mire sor került a döntőre, már nagyrészt eldőltek a dolgok, túl voltam a vizsgákon, és második nekifutásra felvettek a főiskolára. És akkor még nem beszéltünk arról, ami a Ki mit tud?-ot megelőzte.
MN: Akkor beszéljünk.
JJ: Kárpáti cigány családban születtem, négyen vagyunk testvérek, és a szüleim elhatározták, hogy elhoznak minket Nógrádból, a faluszéli cigánydombról, és egyetemre küldenek minket. Érdre költöztek, és elkezdtek ott házat építeni. Vásározni jártak, a többi időben pedig a házon dolgoztak. De csak félig sikerült megvalósítani az álmukat: felépült az emeletes ház, de a négy gyerek közül csak én szereztem diplomát.
MN: Sok szegényebb családban azért nem tanulnak tovább a gyerekek, mert a szülők nem engedhetik meg maguknak, vagy egyenesen ellenzik. Azt mondják nekik, hogy tanuljanak inkább szakmát. A te szüleid nem akadályoztak, sőt bátorítottak benneteket. Mit gondolsz, miért nem sikerült mégsem?
JJ: Gondolkoztam ezen. Azt hiszem, azért, mert nem tudtak segíteni. Akarták, de nem tudták, hogyan kell. Én mindig jó tanuló voltam, szerettem olvasni, szerettem a verseket, ha pénzem volt, abból könyveket meg verslemezeket vettem. Az nem volt kérdés, hogy gimnáziumba fogok menni, a Szinyeibe vettek fel, oda jártam be Érdről. Tizennégy évesen jelentkeztem gyerekszínésznek a rádióba, de nem kellettem. Viszont Gácsi Sándor végighallgatta azt a Nagy László-verset, amit ott szavaltam, hallotta azt is, hogy eltanácsoltak, és azt mondta utána, hogy majd ő ad nekem munkát. Kaptam tőle egy magnót, és megbízott, hogy csináljak riportokat. Három évig dolgoztam a rádió gazdasági-politikai osztályán, vittem a riportokat, Gácsi Sándor megszerkesztette őket, és elhelyezte oda, ahova tudta. Közben elkezdtem járni Fischer tanár úrhoz beszédtechnikára, jelentkeztem a különböző vers- és prózamondó versenyekre, amiket hol megnyertem, hol meg nem.
MN: így jutottál el a Ki mit tud?-ra is.
JJ: Hát nem. Az történt, hogy összevesztem a szüleimmel, és elköltöztöm hazulról.
MN: Min vesztetek össze?
JJ: Most mondjam azt, hogy azon, hogy levágattam a derékig érő hajamat? Meg azon, hogy szerelmes lettem? Igen is, meg nem is. A fő ok az volt, hogy én akkor már önfenntartó lettem, nem voltam többé ráutalva a szüleimre. ´k pedig nagyon nehezen fogadták azt el, hogy egész életükben éjjel-nappal dolgoztak, és itt van ez a tizenhét éves semmi lány, és már nem szorul rájuk, el tudja tartani magát. Eltelt egy fél év, közben persze folyamatosan tudtak rólam, a testvéreim vitték a hírt, meg én is jártam haza. Éppen a Jeszenszky-tánciskolában próbáltam, amikor megjelent az anyukám, azért jött, hogy jelentkezzem a Ki mit tud?-ra a kedvükért. Így történt.
MN: Milyen volt a főiskola?
JJ: Jó volt. Ilyen is, meg olyan is. Sokat tanultam, sok szeretetet kaptam, de volt irigység, cigányozás, rosszindulat is, ahogy az lenni szokott. Akkor én nem vettem észre, hogy az én pályámat különös figyelem övezi, az újságok amolyan díszcigányt csináltak belőlem, és ez nem mindenkinek tetszett. A főiskola után Pécsre kerültem, hat gyönyörű évet töltöttem ott, jó szerepeket kaptam, azóta is visszavágyom oda.
MN: Akkor miért jöttél el hat év után?
JJ: Mert a fejembe vettem, hogy nekem cigány színházat kell csinálnom. És nem sikerült. Nyolc év ment el erre az életemből, kicsit tönkre is mentem bele, vagy nem is kicsit.
MN: De dolgozol. Van a Duende Színházi Társulás, ez a te színházad, sokan a televízióból ismernek, a Patrin cigány magazinból, és mindig adódik valami, most például a Vérnászt próbálod.
JJ: A Duende annyira az én színházam, hogy jóformán mindent magam csinálok benne, nemcsak az előadásokat, hanem a szervezést, ügyintézést, szaladgálást is. Alapítványi támogatásokból, pályázatokból tudunk egy kis pénzt szerezni, hogy kiállíthassuk ezeket az olcsó, minimális költségvetéssel létrehozott pódium-előadásokat. És meg kell mondanom, hogy ha nem lennék roma, akkor még ez sem lenne.
MN: Ha nem lennél roma, akkor minden másképp lenne, másképp alakult volna a pályád is. De nem úgy értem ezt, hogy ha nem cigánynak születtél volna, hanem úgy, hogy nem vállalod el a főállású cigány szerepét. Ahogy nagyon sokan nem vállalták, nem vállalják azok közül, akiknek sikerült kiemelkedniük. Feltörni, és nem nézni vissza soha többé, van rá elég példa, főleg a te pályakezdésed idejéből. Mert most már halljuk, hogy recseg-ropog a jég nálunk is, a világ jobb helyein pedig már rég kiment a divatból az asszimiláció. De lehet, hogy te túl korán kezdted a rendszerváltást.
JJ: Lehet. Talán hallgatnom kellett volna azokra, akik azt mondták, hogy egy színész az legyen színész, és csak azután cigány. De amikor én első éves voltam a főiskolán, elmentem megnézni az új felvételizőket. Öt vagy hat roma is volt köztük, de egyiket sem vették föl. Minden évben ugyanaz a helyzet, elég sokan jelentkeznek, és nagyon kevesen kerülnek be.
MN: Tényleg nem mondhatjuk, hogy a romák túlreprezentáltak a színi pályán. A cigány szerepeket is magyar színészekkel játszatják, mert nem találnak rá roma színészt, vagy nem is keresnek.
JJ: Ez egy ördögi kör, mert én azt gyanítom, hogy nem azért nem veszik fel a cigány fiatalokat, mert nem elég tehetségesek, hanem azért, mert félnek, hogy utána mit kezdenek velük. Erre is megoldás lett volna a cigány színház.
MN: Mi az, hogy cigány színház? Ahol cigányok játszanak cigányoknak?
JJ: Egyik sem. Nem gettót akartam én, hanem színházat. Olyan színházat, ahol természetes helyük lenne a játszani vágyó, színház iránt érdeklődő tehetséges romáknak, és amit a roma közönség is a magáénak tudna érezni. Mert én még mindig hiszek a színház közösségformáló erejében.
Bori Erzsébet
