Rohanás a film elől (Kamondi Zoltán filmrendző)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1999/46. (11. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megjelenésünk napján mutatják be a fővárosi mozik Az alkimista és a szűz című, második nagyjátékfilmjét, mely az idei filmszemlén semmit, de például a 10. Manchesteri Nemzetközi Filmfesztiválon a függetlenek kategóriájában a Legjobb Film Díját kapta.

Megjelenésünk napján mutatják be a fővárosi mozik Az alkimista és a szűz című, második nagyjátékfilmjét, mely az idei filmszemlén semmit, de például a 10. Manchesteri Nemzetközi Filmfesztiválon a függetlenek kategóriájában a Legjobb Film Díját kapta.

Kamondi Zoltán filmrendező

MaNcs: Van több emlékezetes jelenet a filmedben, amely szinte belevésődik a néző agyába: az egyiken két nő, egy idős meg egy fiatal négykezest játszik és szivarozik. Ez hogy jött?

Kamondi Zoltán: Menet közben. Fontos volt, hogy a Nagyika mögé, aki az abszolút minőséget, a megkérdőjelezhetetlen értékeket képviseli, és ettől olyan tragikus, hogy egy ilyen agy bomlik meg később, odategyek egy kulturális hátteret és tárgyi világot, innen jönnek a versek, a zene, de a négykezes motívuma csak jóval később került bele a filmbe. Megvolt az a jelenet, ahol találkozik a két nő, aki ugyanazt a férfit szereti, és volt a kérdés, hogyan lehet ezt a bonyolult viszonyt, féltékenységet, rivalizálást, vonzódást filmen megjeleníteni. Az adott volt, hogy a Nagyika zongorázik, és mivel az Eszter is tud zongorázni...

MaNcs: És még dohányzik is... Talán attól annyira emblematikus ez a jelenet, hogy nincs benne szöveg, tehát egy olyan rendező névjegye, aki képben beszél.

KZ: Ha már itt tartunk, nekem a dialóg csak arra való, hogy egy figurát hitelesítsen, esetleg még egy-két információ is lehet benne, de minden másnak, dramaturgiának, érzelemnek, gondolatnak a képben a helye.

MaNcs: Már az első nagyfilmedben, de az előtte meg utána készült filmes és színházi munkáidban is meghatározó a látvány, a helyszínek megválasztásától a fotografáláson át a képek megkomponálásáig, de én még a zenét is idevenném. Az alkimista és a szűznek őrült jó a zenéje, és nagyon együtt él a képekkel. Te már a kezdet kezdetétől ugyanazokkal az emberekkel dolgozol, borítékolni lehet, hogy a következő filmedben is Medvigy Gábor lesz az operatőr, Melis László a zeneszerző, Kovács Attila a látványtervező.

KZ: Nekem nincs családom, nem élek családi életet, ezért a barátaim és a munkatársaim alkotják a családomat, ha úgy tetszik, velük élek családi életet. Az a kapcsolat, ami a Medvigyhez vagy a Melishez fűz, meg még lehet egy-két embert mondani, túl van a barátságon is. Olyan sok minden történt közöttünk, hogy már nem tudunk összeveszni vagy megharagudni egymásra. Ez már olyan kapcsolat, ami az embert a gyerekéhez vagy az anyjához fűzi, nem történhet olyan, amiért elszakadjanak egymástól. Lehetséges, hogy találhatnék jobb operatőrt, mint a Medvigy, jobb zeneszerzőt, mint a Melis, ahogy ők is találhatnának jobb rendezőt nálam, de a köztünk lévő szál eltéphetetlen, olyasmi, mint egy adottság. Mi vagy így együtt leszünk képesek nagy dolgokat csinálni, vagy nem leszünk. Persze elképzelhető, hogy ez megváltozik egyszer, de ahhoz válás kell, a szó legdrasztikusabb értelmében.

MaNcs: Jelmez?

KZ: Örök probléma. De már vannak titkos terveim.

MaNcs: Nekem tetszett, amit a Berzsenyi Kriszta csinált. A hősnő feltűnően jól volt öltöztetve, pedig a jelmezt általában csak akkor veszi észre a néző, ha rossz.

KZ: Nem panaszkodom, nincs bennem rossz érzés, csak némi hiányérzet. Azt gondolom, hogy látványban többet is ki lehetett volna hozni a filmből.

MaNcs: Mihez képest? Én úgy látom, hogy ezekben az úgymond járulékos dolgokban érhető még mindig tetten a magyar film nyomorúsága. Rutinszerűen csinálják, és nem érzem azt a tudatos választást, hogy kivel akarok együtt dolgozni, és mit akarok elérni.

KZ: Ez nagyon sok esetben pénzkérdés. Jó, hogy a pénzhiány sok esetben ötlettel, invencióval, tehetséggel, szorgalommal pótolható, de ha ezek az emberi motívumok nem elég erősek, akkor a pénztelenség nagyon rá tud telepedni a filmre. De úgy látom, hogy azok a rendezők, akiknek ez fontos, azért kiverik. Ha nem a pénzt, akkor azokat az embereket, akik hajlandók akár pluszmunkát is beletenni. Hozzátenném, hogy a magyar filmgyártásban van egyfajta hektikusság. Ugye nagyon sokat kell küzdeni a pénzért, és ha megvan, akkor többnyire azonnal el kell kezdeni forgatni, tehát nincs idő igazán felkészülni, aztán meg azonnal be kell mutatni, mert jön a szemle. Mindenki rohan az idő után és a film elől. Ez speciálisan magyar jelenség, sehol nincs így a világban.

MaNcs: Elég riasztó az az új gyakorlat, hogy mindenáron kész kell lenni a szemlére, mert különben elveszted a pénzt, pontosabban olyan büntetőkamattal kell visszafizetned, amit egy producer sem kockáztathat.

KZ: Ebből az látszik, hogy nem az a fontos a kulturális politikának, hogy jó film készüljön, amit akkor mutatnak be, amikor a legjobb, hanem az, hogy február 4-e és 10-re között felmutassák, hogy igenis létezik nemzeti filmgyártás.

MaNcs: Keserű élmény volt a filmszemle?

KZ: Végül is nem. Sok izgalmas dolgot láttam, ezért is tartottam olyan méltatlannak a zsűri szereplését. Enyedi filmje mellett ott volt Jancsóé, Grunwalskyé, bizonyos tekintetben Salamon Andrásé, Forgács Pétertől a Dunai exodus, aztán a fiatalok, a Cukorkékség, a Roarsh, Bollók Csaba első filmje, Hajdú Szabolcs főiskolás etűdje... Rég nem éreztem magam ilyen jól a szemlén, és mintha tényleg elkezdett volna mozogni valami, kérdés, hogy a politika mellé tud-e állni. Kicsit olyan a helyzet, mint Angliában pár évvel ezelőtt, ahol vagy két évtizedig nem létezett a művészfilm, és őrületes feszültségek, energiák halmozódtak fel. Mert arról szó sincs, hogy ne lettek volna tehetségek... lehetőség nem volt. Aztán bevezették a lottót, a kultúrába folyatták a hasznot, és az egész berobbant. Erről nekem a hetvenes évek nagy Ajaxa jut eszembe, volt egy magyar edzőjük, akinél minden edzésen ólommellényben játszottak a futballisták, a meccsen viszont levehették. Én is valami felszabadulást érzek az elmúlt évek repressziója után, és nagy energiákat. Sok a tehetséges fiatal, szűnőben a kontraszelekció, aki nem a film miatt választotta a szakmát, az már elhagyta a pályát, minden esély megvan rá, hogy jó dolgok szülessenek, ha megvan a kellő támogatás.

MaNcs: Folyamatosság nélkül nem megy, tarthatatlan, hogy bizonyított rendezők hosszú évekig nem jutnak filmhez, hogy hosszú idő után az idén láttunk először első filmeket. Rendes országokban 3-4 évente forgatnak a működő filmesek.

KZ: Három év a normális, mert akkor vagy benne a szakmában, akkor tudod az előző film tapasztalait hasznosítani a következőben. Nálunk folyamatosság helyett ugrások vannak, aztán vagy megugrod helyből a távot, vagy beleesel a vízbe. Ha megnézzük az elmúlt tíz évet, csak két rendező van, aki három filmet csinált, a többi huszon-egynehány legfeljebb kettőt. Ennyien vagyunk hivatásosak a szakmában, ha hozzávesszük a pályakezdőket meg a kívülről jötteket, akkor sincs több 30-35 embernél. Ahhoz, hogy folyamatosan dolgozhassunk, elég lenne évente 10-12 filmnek készülnie, ami nevetségesen kevés, nem létezik, hogy erre ne legyen forrás. Dobálóznak a milliárdokkal, de ahhoz elég volna kettő, hogy itt virágzó filmgyártás legyen. Most megvolna rá a lehetőség, még itt vannak a nagy öregek, akiktől tanulni lehet, a középnemzedék, amelyik már rendelkezik szakmai tudással, tapasztalattal, és a feltörekvő ifjak.

MaNcs: Így utólag úgy tűnik, hogy a nyolcvanas évek volt a magyar film mélypontja.

KZ: Igen, gondolj bele, milyen dolog az, ami a Mefisztóval történt. Oscart kapni őrületesen nagy szám, és ahelyett, hogy kihasználnák a lehetőséget, beindulna tőle valami, összevész Szabó Istvánnal a filmgyártás, kirekesztik az egyetlen embert, aki az elmúlt húsz évben a legnagyobb nemzetközi sikert tudta felmutatni. Elképesztő, hogy itt nem tudnak mit kezdeni egy igazi világsikerrel! Grunwalsky szerint a legbiztosabb jele, hogy baj van a filmgyártással, az volt, hogy a filmszemlékről eltűntek a kurvák. Azelőtt ott nyüzsögtek, mert pénz volt, siker volt, élet, hangulat. Persze az se rossz, amit legújabban látok, hogy elkezdtek jönni a fiatalok, bár vannak, akik kitiltanák őket, mert nagy a zsúfoltság, és morog a takarítónő, ha injekcióstűt talál a vécében. Igen, ez egy kísérőjelenség, de ha a nyugati civilizáció megtanult együtt élni vele, akkor talán mi is túléljük.

MaNcs: Kitiltani a nézőket, ez most elég rosszul hangzik, miközben a magyar filmnek éppen rájuk van a legnagyobb szüksége.

KZ: Én a színházban tanultam meg, hogy közönség nélkül nem megy, és ugyanez áll a mozira is.

MaNcs: Az alkimista és a szűzzel a februári szemlére készültél el, most kerül csak a mozikba, de az eltelt háromnegyed évben is több helyen vetítették, megjárt néhány nemzetközi fesztivált, első díjas lett Manchesterben. Mi volt ennek az útja-módja?

KZ: A gyártó Eurofilm Stúdióval indultunk el a nemzetközi porondon, elküldtük egy-egy fesztivál válogató bizottságának, meghívták, és így szép lassan beindult a dolog. Éppen Manchester volt az első, tehát jó a kezdet. Angolszász szokás szerint két kategóriában versenyeztek a filmek, egyfelől az ún. union-filmek, tehát a nagyobb stúdiók produkciói, másfelől a függetlenek, vagyis mindenki, aki nem angolszász, és nem tartozik nagy stúdióhoz.

MaNcs: És mit szólt hozzá a közönség?

KZ: A bemutató vetítés nagyon jó hangulatú volt, és a közönségtalálkozókon is jól fogadták, érdekli a nézőket, hat rájuk, felkavarja őket... Persze főként a fiatalokat, akik nyitottak, valami újat keresnek. Viszont tudom, hogy a szakma egy bizonyos része elutasította.

MaNcs: Ezt meg honnan tudod? Csak nem eléd állnak, és megmondják?

KZ: Visszamondják.

MaNcs: Mennyire számít az ilyesmi?

KZ: Semennyire. Úgy gondolom, hogy kell másfél-két év, hogy egy film valódi értéke kiderüljön. Fontos az első vetítések visszhangja, aztán a külföldi szereplés, ami nálam úgy fest, hogy eddig nyolc fesztiválra hívtak meg, és még messze nincs vége, közben pedig eldőlt, hogy bekerül a francia forgalmazásba, ami azt jelenti, hogy párizsi művészmozikban fogják vetíteni. De a legnagyobb kérdés, hogy mit szólnak hozzá a magyar nézők, hányan váltanak rá jegyet.

MaNcs: Mit jelent az, hogy sikeres egy magyar film? Jancsó filmjéről mondták azt, hogy jól ment.

KZ: Huszon-egynehány ezer nézőt csinált január óta. Volt olyan film, amit ezren sem néztek meg, az általános az 5-10 ezer néző, ha húszezer fölé megy, az már egyértelmű siker.

MaNcs: Az Alkimistában sok visszautalást találtam az előző filmedre, mégis úgy éreztem, hogy sokat változtál azóta, talán nem is annyira rendezőként, mint szemléletben. Nem a filmre tekintesz másként, hanem az életre.

KZ: Erre nehezen tudnék válaszolni, de tény, hogy dramaturgiailag van egy határozott váltás. A Halálutakban az volt az ötlet, hogy ami a három főszereplő között történik, azt csak az álmaikon keresztül látjuk. És ebből az álomfüzérből kell kiraknia a nézőnek, ha van benne elég érdeklődés, affinitás vagy akarat, hogy a valóságban mi történt. Már ha van valóság, már ha történt egyáltalán valami. Itt viszont gyökeresen eltért a dramaturgiai szituáció. Azt akartam, hogy könnyen követhető történet legyen a film előterében, amely mindenki számára hordozhat jelentést, lehet élvezni, sírni, nevetni, izgulni rajta, és maga a történet pár mondatban elmesélhető. Azt a szellemi, gondolati holdudvart pedig, ami engem izgatott, és amiért voltaképpen a filmet csináltam, a háttérben elrejteni, méghozzá úgy, hogy aki erre nem kíváncsi, azt ne zavarja, ne zökkentse ki direkt utalásokkal a filmből, de aki bele akar gondolni, annak legyen meg erre a tere.

MaNcs: Ezek után meg merem kérdezni, ennyi év elteltével nem érzed-e úgy, hogy a Halálutak némiképp doktriner film volt, és túlságosan sokat várt el a nézőtől?

KZ: De igen. És ezt a fordulatot, amelyről beszéltem, éppen ezek a tapasztalataim indították el. De... el kell mondanom, hogy meghívtak mostanában egy-két filmklubba, ahol levetítették a Halálutakat, és hat-hét év után hihetetlenül megszólalt a film. Gondolj csak bele, hogy ezt ´91-ben mutatták be, a rendszerváltás idején, akkor omlott össze a magyar filmgyártás, ráadásul mindenki a politikával volt elfoglalva. Közben külföldön nagy utat járt be a film, de idehaza elveszett. Furcsa dolog, hogy a mostani huszonévesekre mégis hatni tud, és remélem, hogy az új filmnek is meglesz a hatása.

MaNcs: Évekig dolgoztál a filmen, de úgy tudom, hogy előtte voltak más filmterveid is. Irodalmi adaptációk...

KZ: Az Alkimista is adaptációként indul, Krúdy-írásokból szerettem volna valamit csinálni, amik Krúdy kevésbé ismert oldalát mutatták volna meg, ami kegyetlenebb, szürreálisabb, ironikusabb, vadabb, groteszkebb, feketébb, amiből még nem készült film. Gyűjtöttem a motívumokat. Van például egy regénytöredéke Vak Béláról, ami úgy kezdődik, hogy az akkor még látó Béla részegen beleesik egy sírgödörbe, jön két sírásó, szintén részegek, és azon tanakodnak, hogy mit csináljanak vele, kirabolják, megverjék, betemessék? Végül úgy döntenek, hogy kinyomják a szemét. De sok más motívum is van a filmben, amit Krúdytól vettem, egy Sziráky nevű kuruzslót, toronyból leugró szűz lányt. Készítettem egy forgatókönyvvázlatot, a központi alakja maga Krúdy volt, és azt mondták rá a stúdióban, hogy kosztümös filmről szó sem lehet, drága, és nincs rá kereslet, de az sem szerencsés, ha egy filmnek író a főszereplője. Viszont ha meg tudom csinálni maiban, valami izgalmasabb főhőssel, akkor ez érdekes lehet.

MaNcs: Ki volt az, aki ezt tanácsolta?

KZ: Makk Károly.

MaNcs: És te ezt el tudtad fogadni? Persze nyilvánvaló, hogy elfogadtad, hiszen itt van a film, de már kezdetben azonosultál vele, vagy csak muszájból szántad rá magad?

KZ: Nézd, én filmet akartam csinálni. Van egy pont, amikor egy rendező kénytelen elfogadni a praktikus megfontolásokat. Ilyen praktikus megfontolás, hogy filmet tudjon csinálni. Én akkor már öt éve nem rendeztem nagyjátékfilmet, írtam több könyvet, amiből nem lett semmi, de most ott volt a lehetőség, persze hogy nagyon komolyan elgondolkoztam azon, tudnék-e ebből a realitások elfogadásával és a magam elárulása nélkül kihozni valamit. Így lett abból a vázlatból a mostani könyv, de megmaradt benne több nem titkolt Krúdy-motívum, például a nevek, Eszténa vagy Sziráky, immár alkimistaként.

MaNcs: Mit szólsz ahhoz, hogy szakmai körökben Enyedi Ildikóval együtt mint új misztikusokat vagy ezoterikusokat emlegetnek titeket?

KZ: Nekem is feltűnt, mintha sziámi ikrekké varrna össze minket a kritika. Nézd, nagyjából együtt kezdtünk az Ildikóval, mindketten a Balázs Béla Stúdióban, rám is nagy hatással volt Erdély Miklós, és mindig nagyon jóban voltunk. Segített a főiskolai felvételimben, minden kockát láttunk, amit a másik valaha is csinált, mindig kíméletlenül őszintén mondtuk el egymásról a véleményünket, és ez így van mind a mai napig. Tény, hogy van egyfajta közös hátterünk, műveltségünk, és ettől hasonló dolgokat veszünk észre a világból. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mások vagyunk, ég és föld, és másképp tekintünk a filmkészítésre is. De annak örülök, hogy nagyon jól indult a moziban a Simon mágus, amit még csak két hete játszanak.

MaNcs: Tudom, hogy Enyedi Ildikónak sok híve van, akiket filmek sorával hódított meg. Te most álltál elő a második nagyjátékfilmeddel. A Halálutak, angyalok egy szűkebb körben szinte kultuszfilmmé vált, de azóta sok év telt el, mindenesetre több az egészségesnél. Hogyan nézel a bemutató elé?

KZ: Izgulok nagyon.

MaNcs: Készülsz most valamire, vagy még egy ideig utaztatod a Szüzet?

KZ: Vannak terveim. Például szeretnék főállású filmrendező lenni...

MaNcs: Mostantól?

KZ: Mostantól.

MaNcs: Ez azt jelenti, hogy feladod a színházrendezést, a rövidfilmeket, a Magyar Tarka sorozatot...

KZ: A Magyar Tarkát nem bírom abbahagyni, csináltam is egy újat, Alma cabrio a címe, és már foglalkoztat a következő... Az Alma cabrio az első és utolsó színmagyar autó, ahogy a feltalálói nevezik. Ez egy projekt volt arra, hogyan lehet Trabantból sportkocsit csinálni. Ebből a képtelennek tűnő ötletből lett egy sikeres felfutás, aztán a kapitális bukás és tönkremenés.

MaNcs: Ennyi elég is, ez tényleg Magyar tarka.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1999/46. (11. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra