Csáki Judit

Shakespeare Ahogy tetszik című komédiáját többnyire minimum borongósra szokták hangszerelni, és nemcsak azért, mert mostanság divatja van a félig zárt szájjal és feszes testtartással artikulált komédiáknak. Hanem azért is, mert a gyilkossággal fűszerezett hatalmi intrikákon, a (politikai) ellenfelek egymással való gátlástalan kiszúrásán mostanság nehéz nevetni - és ezt persze szereti legalább az előadásokban a maga hasznára fordítani az ambivalenciában utazó színház. Ami pedig az Ahogy tetsziket illeti, a fentieken kívül kínál némi borongást a romlott város és romlatlan természet egymásnak feszülése, a filozofikus tépelődés az emberi élet majdnem hiábavaló körforgásáról, a szerelmi vágyakozások körkörös szövevénye is.

A színház mint épület, ahol (többnyire emelt színpadon) színházi előadásokat tartanak, mostanában veszít pozíciójából. Ez a folyamat nagyjából együtt mozog azzal, hogy a színház mint műfaj ugyanennyit nyer más terepeken. Vagyis a kérdés egyelőre ez: hol játszanak színházat mostanában. (Az még a jövő kérdése, hogy mire lehet használni a színházat akkor, amikor majd nem színházat csinálnak benne...)

Mi tagadás, ritkán érzi úgy az ember - ha színikritikus, akkor pláne -, hogy egy közismert dráma teljesen váratlan interpretációjával találkozik, amely ráadásul meggyőzőnek tűnik. S ha ez épp Shakespeare A velencei kalmár című művével történik, érdemes nemcsak a tényt, hanem az okait is részletezni.

Meglehetős népszerűségnek örvend bizonyos színházi körökben az a hiedelem, hogy a világirodalomnak vannak bármikor elővehető tuti darabjai, amelyek a bennük foglalt nagy emberi problémák okán mintegy maguktól és magukban tarthatnak igényt a közönség kitüntető figyelmére. Most nem is a Hamletre gondolok - próbálják meg elképzelni puszta szövegfölmondással -, mert azt például senki sem vitatja, hogy annak alaposan neki kell veselkedni, és még akkor is kétes a végeredmény (mármint a közönség kitüntető figyelme), hanem azokra az immár klasszikusnak tudott darabokra, amelyek a lélektani realizmust magukra rántva mindjárt megajándékoznak bennünket az ismerősség érzésével.

Két pécsi előadással szerepel a Pécsi Országos Színházi Találkozón a kaposvári rendező, Mohácsi János, akinek most végez a színészosztálya a Kaposvári Egyetemen. A rendezőt egyebek mellett a "kaposvári helyzet" gyűjtőnevű kérdéskörről faggattuk. Csáki Judit

Kellenek ezek a jól megcsinált darabok; zsolozsmázom egyre, hogy mindenből (művészetből, iparból) kellene egy jó erős középmezőny, abból ugrik vagy nő ki, ami jobb nála, de nélküle nem létezhet. Kellenének jó középmezőnybeli színházak is, amelyek gyártják a magabiztost és megbízhatót szériában; ezt aztán mindig nyugtázhatná az ugyancsak "nagyfogyasztó" kritikus, és rendben lennénk mind. Csáki Judit

A regényből készült színpadi adaptációk alapkérdése: sikerül-e esztétikai értelemben műnemet váltani, vagyis lesz-e dráma a regényből, mire színre kerül. Ebből persze - mármint a dilemmából - vajmi kevés látszik a színpadon, a végeredményből - siker vagy kudarc - annál több. És nem az a fontos ebben, hogy minek is nevezzük a szövegkönyvet, hanem az, hogy a működésének milyen a természete: epikus, avagy drámai. Ráadásul nem "első blikkre", vagyis nem a dialógusok aránya, hossza számít, hanem a dramaturgiai "rugó" anyaga; közérthetően nehéz többet mondani erről, amúgy meg könyvtárnyi a szakirodalma. A híres példa egyébként jól szemlélteti a határokat: "három napja esett az eső", szoktuk mondani a klasszikus epikus helyzetre - és nem biztos, hogy ebből úgy lesz drámai szöveg, hogy valamelyik szereplő hangosan kimondja. Csáki Judit

Jó kis mese az Örkény Színházban bemutatott Homburg herceg - egyszer s mindenkorra megtanulja belőle minden kisgyerek, hogy ne nyúljon a forró kályhához, mert a forró kályha: forró. Ha a tanító bácsi magyaráz az órán, akkor oda kell figyelni, mert különben rosszul lesz végrehajtva a feladat. Ha pedig mégis jól lesz végrehajtva a feladat, de nem úgy, ahogy a tanár megköveteli - abból is baj lesz, legalábbis egy poroszos rendszerű iskolában. Márpedig Brandenburgban - ahol a mese játszódik - minden poroszos.

Finom "kusturicás" zenével kezdődik a Katona József Színházban bemutatott Shaw-darab. Aztán tompul a "Kusturica", de marad a Balkán - elvégre Bulgáriában vagyunk, a szerb-bolgár háborúban.

Normális esetben nem színikritika tárgya a színész sorsa - az meg még kevésbé, hogy vajon kinek a kezében van, mármint ez a bizonyos sors, a színészé. Releváns kérdés egy nem kritikában, hogy van-e "osztott felelősség", mint egy koccanásnál: fölmerül-e egy személytelen szakma, a színház felelőssége is.

Nem tudom, vajon ma is úgy tanítják-e a gimnáziumokban (tanítják-e egyáltalán), hogy Goncsarov Oblomovja a felesleges ember archetípusa, amelyet aztán például Turgenyev és Csehov írt tágas panoptikummá, legalábbis az orosz irodalomban. A cselekvésképtelenség számos kínálkozó értelmezése közül - a mindközönségesen lustaságnak nevezhető semmittevéstől a lázadásszámba vehető cselekedni nem akarásig - Oblomov regényfigurája többet is megenged; közülük az utóbbi tartomány felé közelítők nevezhetők drámainak, amennyiben némi feszültség szikrázik föl bennük a főhős és a környezet között.