"A nagy mesék érdekelnek"

Mohácsi János rendező

  • Csáki Judit
  • 2009. június 4.

Színház

Két pécsi előadással szerepel a Pécsi Országos Színházi Találkozón a kaposvári rendező, Mohácsi János, akinek most végez a színészosztálya a Kaposvári Egyetemen. A rendezőt egyebek mellett a "kaposvári helyzet" gyűjtőnevű kérdéskörről faggattuk. Csáki Judit

Két pécsi előadással szerepel a Pécsi Országos Színházi Találkozón a kaposvári rendező, Mohácsi János, akinek most végez a színészosztálya a Kaposvári Egyetemen. A rendezőt egyebek mellett a "kaposvári helyzet" gyűjtőnevű kérdéskörről faggattuk.

Magyar Narancs: Nem is tudtam, hogy ez egy "jubileumi" beszélgetés: huszonöt éve dolgozol a kaposvári színházban. Olyan ez, mint egyes felvidéki városok: ha ki sem mozdul valaki, akkor is több országban él. Ez is több színház?

Mohácsi János: Valójában igen. A társulat például szinte teljesen kicserélődött - de maradt például Tóth Eleonóra, Karácsony Tamás, Lugosi Gyuri, Tóth Géza, Serf Egyed...

MN: Milyen színház ez most?

MJ: Erre elég nehéz válaszolni. Nekem még mindig itt a legmegnyugtatóbb dolgozni. Rolf Hochhuth Helytartóját nem merném megcsinálni máshol. Én gondolkodom a társulatban, ők gondolkodnak bennem, és mind nagyon erősen gondolkodunk az adott darabról. A Tom Paine-t (1996-ban) például nagyrészt a társulatnak köszönhetem; ha ők nem hozzák az ötleteket ezerszám, akkor az egy félkész előadás maradt volna.

MN: Máshol nem érzed jól magad?

MJ: Amikor 2000-ben a Mandátumot csináltam Nyíregyházán, nagyon jól éreztem magam; jó volt az ottani színészekkel, Gazsóval, Csomával dolgozni. Aztán jöttem hazafelé a vonaton, és tudtam, hogy pillanatokon belül elkezdem próbálni Kaposváron a Megbombáztuk Kaposvárt. És azt is tudtam, hogy bármilyen jó volt nekem Nyíregyházán, ezt csak ezzel a társulattal, ebben a színházban tudom megcsinálni. Hát ezzel tudok válaszolni a kérdésedre.

MN: Mert itt van elegendő elég jó színész a neked nélkülözhetetlen tömegjelenetekhez?

MJ: Nemcsak a tömegről van szó. Hanem például arról, hogy itt van legalább huszonöt egyformán jó színész. A Nemzetiben - a Sárga liliomnál és az Ördögöknél is tapasztaltam ezt - fantasztikus nagy színészek vannak legfölül, és nagyon nagy a különbség köztük és a többiek közt. És akik azt gondolják magukról, hogy statisztálnak, azok nem ambicionálják annyira a közös gondolkodást.

MN: És itt mitől?

MJ: Ez örökség. Amikor idekerültem, már így volt: igényesek voltak, szigorúak önmagukhoz és a többiekhez - magasan volt a léc, és nem illett átbújni alatta.

MN: Talán attól is van ez így, hogy itt van út előre: láttam egykori epizodistát főszereplővé nőni.

MJ: Így van - és sokan itt lettek nagy színészek: Csákányi, Pogány és még sokan. Én meg csak itt lehettem rendező.

MN: Másutt kérték volna a diplomát, ami neked nincs?

MJ: Dehogy kérték volna - a közelébe sem engednek a színháznak. Amikor elkezdtem rendezni, sok helyen volt úgy, ahogy most itt is lett: éjjel egykor lekapcsolták a villanyt. Én pedig soha be nem fejeztem volna semmit. Este 11-ig előadás, utána próba hajnali 3-4-ig, és jöttünk vissza délelőtt 10-re. Ezt ma már nem lehet megcsinálni. Igaz, bírni sem.

MN: Tényleg: hírlik - sőt, olykor látom is -, hogy az istennek sem tudsz időben befejezni egy előadást. Miért? Mert minden darabot átírsz az öcséddel, Istvánnal? Mert soha nincs kész forgatókönyv?

MJ: Nincs, persze, de hát ez nagyon fontos! Már a legelső rendezésemben, a Tévedések vígjátékában is azt kértem a színészektől, hogy hozzanak mondatokat. Ez aztán a Tom Paine-ben vetett igazi, nagy hullámot - akkor kezdődött el az, hogy jó messze megyünk az átírásban.

MN: Ez mindig egy gondolat alapján történik, egyetlen pillanatra sem tekintesz el attól, hol és hogyan élünk - de aztán az előadás erősen érzelemtelített.

MJ: Jó, hogy ezt mondod, mert sokszor hallom, hogy hideg és racionális - amilyen én nem vagyok.

MN: Bizonyos értelemben kifejezetten ósdi fogásokkal dolgozol: megrendítés, katarzis, a nézőtér emocionális bevonása...

MJ: Ezt szeretem. Moziban is, zenében is. Nyúljanak bele a szívembe, és törjék össze... Nem Schönberget szeretem, hanem Bartókot.

MN: A Képzelt beteg közel egyéves pécsi produkció. Miért vetted elő a darabot?

MJ: Mert klasszikusban gondolkodtam - ahhoz volt kedvem. S ha már klasszikus, hát legyen Moliére, mert az ő darabját még soha nem rendeztem. És akkor Balikó Tamás, a színház igazgatója azt mondta, legyen a Képzelt beteg. Jó. De Istvánt, az öcsémet mindig megkérdezem újabban, hátha gondol valamire.

MN: Mostanában vele dolgozol. Ez jót tesz az átírásnak.

MJ: Jó mondatokat én is ki tudok találni - történeteket nem, azt Isó tud kitalálni. Előfordul az is, hogy valahová kell még egy figura...

MN: Shakespeare-be? Moliére-be?

MJ: Akármibe. Mert a darabot mindig egy társulathoz kell igazítani. A régi kaposvári Istenítélet (Arthur Miller Salemi boszorkányokjából készült) szövegkönyve más volt, mint a mostani pécsi előadásé. Nem is a helyzet változott anynyit tíz év alatt - ez a társulat más, és a mi hajdani mondataink nem rájuk íródtak. És itt is igaz, hogy a főszereplők jók, de a tömeg nem olyan intenzív, mint Kaposváron.

MN: Ezt meg is szokták fordítani olykor; mondván, a kaposvári előadásoknak a tömegjelenetekben van az erejük, és olykor kevés a főszereplő alkatú és képességű színész.

MJ: Erre nem tudok mit mondani. Én mindig megtalálom.

MN: Azt is mondják az előadásaidra, hogy nincs készen a bemutató idején. Én is látom. Az igazgatók rettegnek, hogy elcsúsztatod az évadot - szerintem lassan kötbérre fognak szerződni veled.

MJ: Lassan? Már kötbéres vagyok.

MN: Hogy viseled, ha megbuksz?

MJ: Hát... rosszul. Nem is a premier a rossz, hanem amikor rájövök, hogy nem lesz kész. Még van négy hét, de nem lesz elég. Viszont csinálni kell, tolni előre. Az rossz.

MN: A vígszínházi Mágnás Miska nekem például tetszett, de sokaknak nagyon nem.

MJ: Ott nem jöttem rá rögtön, hogy nem jött össze - jó élmény volt dolgozni Börcsökkel, Kaszás Attilával, Angerral. Valahogy később csúszott ki alóla a talaj.

MN: Nagyszínházi rendező vagy: nagy társulat, nagy látvány, nagy forma. A műhely, a kísérletezgetés nem érdekel?

MJ: Nem. Engem a nagy mesék érdekelnek. Bár dolgoztam stúdióban is - a Kávéház, a Tom Paine stúdió-előadás volt.

MN: Mindig kell neked a zene - méghozzá saját zene, olykor a színpadon, beleépülve az előadásba.

MJ: Először Hevesi András, aztán Fuchs László, aztán Faragó Béla hozta a zenét (például a Kaukázusi krétakörhöz Nyíregyházán; tudom, most azt fogod mondani, hogy négy és fél órás bemutató volt) - aztán megtaláltam Kovács Mártont. Amikor először meghallottam zenélni, rögtön tudtam, hogy szükségem van rá; inspirál, számon kér, nagyon jól dolgozunk együtt. Örülök, amikor sikerül a zenekart szervesen beépíteni az előadásba.

MN: A négy és fél órára visszatérve: nem vagy nézőbarát...

MJ: Én nem azzal szeretem a közönségemet, hogy elengedem őket negyed tízkor. Hanem azzal, hogy megcsinálom nekik a Megbombáztuk Kaposvárt, amelyben a saját városukra, a saját közegükre ismerhetnek, arra, ami az övék. És bevonom őket abba, ami ebből engem szenvedélyesen érdekel. Szerintem ez valahol nagy dolog.

MN: Szerették?

MJ: Nagyon. Volt ugyan, aki fölállt közben, ez is jó.

MN: Fontos, hogy az előadás megossza a közönséget?

MJ: Dehogy! Az az én álmom, hogy ötszázhatvan ember állva sírjon és nevessen...

MN: Ehhez képest a Helytartó megosztotta őket.

MJ: Ezt tudtuk előre. Nem baj. A Bolha a fülbe meg nem osztotta meg őket. A Csak egy szögről is tudtuk, hogy fájni fog valakiknek. Ez nekem nem fáj.

MN: Pedig itt élsz; Kaposvár nem akkora város, hogy ne érjen el, ha bántanak.

MJ: Nem bántanak. Nem is ismernek. A színészeket ismerik.

MN: Hogy élted meg a legutóbbi igazgatóváltást?

MJ: Nézd, most már legalább nem kell patikamérlegre tenni minden szavamat. Amíg Znamenákkal mi vezettük a színházat, muszáj volt "okosan" beszélni - hát most nem kell. Az viszont nagyon rosszul érint, hogy a társulat épül le - létszámban is: a tavalyi negyvenvalahány helyett alig harminc színész van. Ha egyszerre folynak egy nagyszínpadi és egy stúdió-előadás próbái, nekem bizony nehéz egyezkednem és egyeztetnem, hiszen eleve kevés ember van. Ha most föl kéne raknom a valaha oly sikeres Csárdáskirálynőt, akkor nemcsak az lenne a baj, hogy a "hangokat" nem tudnám kiállítani, hanem az előadás alapzatával is baj lenne: nincs már itt az a kirobbanó, "harapni akaró" tánckar, amelyik akkor itt volt. Nem lehetne megcsinálni.

MN: Ugyanakkor Schwajda György szerződtetett téged, és szerződtette Babarczy Lászlót is - vagyis itt van a régi Kaposvár szelleme, papírforma szerint legalábbis.

MJ: Ez tipikusan a papírforma... Kovács Zsolttal, Kocsis Palival szoktunk félve beszélgetni arról, hogy folytatódik a színház leépülése. A műsorterven is látszik ez. Engem ugyan nem kérdeztek, de azért van véleményem arról, hogy ide kell-e hozni Román Sándort West Side Storyt rendezni - ha egyszer itt van Rusznyák Gábor, aki persze most már nincs itt, legföljebb rendezhet valamit jövőre a stúdióban... De az már nem olyan erős ittlét, mint eddig volt.

MN: Rendezői kar - ez akkora luxus, amit egy vidéki színház sem engedhet meg magának, sőt, pesti is kevés engedi meg. Drága.

MJ: Látod, ez az egyik legnagyobb baja a magyar színházi életnek. A színház ugyanis nemcsak előadásokból áll, hanem egy társulatból is, és annak elengedhetetlen része a rendezői kar is.

MN: Miért kell a rendezőknek státusban lenniük?

MJ: Nem tudom. Kell. Annak, hogy Kaposvár Kaposvár volt, Gothár, Gazdag, Ascher, Ács ittléte volt az alapja. Ezt persze nehéz bizonyítani; legföljebb onnan lehet, hogy ahol ez nincs, ott felszikrázhatnak ugyan egyes előadások, de az nem ugyanaz. A társulat szempontjából sem; itt sokkal nagyobbat merek kockáztatni, mert ismerem őket, együtt élek velük. A Csak egy szöget sehol máshol nem lehetett volna megcsinálni, csak itt, és csak ezért, mert egy társulat vagyunk. Ugyanez igaz még sok előadásra.

MN: Beszélték, gondolkodtál azon, hogy pályázol másokkal együtt a Vígszínházra.

MJ: Volt róla szó. De komolyan nem merült föl.

MN: Az új igazgató meghívott rendezni.

MJ: De most végül nem rendezek. A fölkínált darabot nem akartam - most vidám dolgokat szeretnék rendezni. Heltai Naftalinján például jólesik most dolgozni az egyetemen a gyerekekkel.

MN: És jövőre mi lesz?

MJ: Caragiale Elveszett levél című darabja Pécsett, itt pedig Tóth Edétől A falu rossza.

MN: Kettőt rendezel összesen?

MJ: Ez is eggyel több a kelleténél. Ráadásul az egyetemen megint harmadéves osztályom lesz - ők már nem ússzák meg előadás nélkül.

MN: A POSZT-on két produkcióval szerepelsz; az egyik legsikeresebb rendező vagy...

MJ: ...de most nem az egyik, hanem a legsikeresebb szerettem volna lenni: jó lett volna, ha a kaposvári Helytartó is odakerül. Nagyon fontos előadásnak tartom. Az ember büszke is, hiú is - bár már nem annyira, mint kezdetben. Ez most jó lett volna. És örülök, hogy a pécsi társulat ott lesz - de jó lett volna, ha a rossz helyzetben lévő kaposvári társulat is meg tudja mutatni magát.

MN: Tanárként is hiú vagy?

MJ: Az ember tanárként sem más, mint egyébként. Egyébként nem tartom magam igazi tanárnak - rendezőként tanítok, saját magamból.

MN: És mire vagy hiú?

MJ: Hogy legyenek jók a gyerekek. Ha másként nem, hát legyenek jobbak, mint a Rusznyák tanítványai... Bár nekik is nagyon drukkolok... És szeretném, ha lenne szerződésük.

MN: Hát ez nem sikerült. Érintett - vagyis tanárkollégád - lévén ezt én is nagyon szeretném, de alig néhányan tudják, hol fognak dolgozni.

MJ: Egyrészt sokan vannak - a mostani elsősök kevesebben vannak, és még kevesebben lesznek a rosta után... Másrészt most nehezebb helyet találni, mint bármikor, Kaposvárról kivált. De ez sem lesz mindig így.

MN: Sokan kétségbe vonják, hogy van itt létjogosultsága a színészképzésnek. Szerinted?

MJ: Kézenfekvő válasz lenne, hogy persze, hiszen itt tanítok. De nem ezért gondolom, hogy van. Hanem mert egészséges, ha van némi konkurenciája a pesti képzésnek. Közös érdek, mondhatni. Jelenleg öt növendékünk harmadrostás Pesten - ami egyrészről rossz, mert nem kéne előkészítőként működnünk, másrészről eszerint mégiscsak jó munka folyik itt, nem?

MN: Pestre nem hívtak tanítani?

MJ: De igen - nem tudok menni. Bár nagy elégtétel lett volna, ha már diákként nem tudtam bekerülni.

MN: Hányszor próbáltad?

MJ: Összesen nyolcszor. Jelentkeztem én mindennek, csak színésznek nem. Nem vettek föl.

MN: Beszélnek a nagyszínházi forma haldoklásáról. Ma már sokfelé csinálnak színházat: lakásban, pincében, előcsarnokban, lépcsőházban.

MJ: A Nemzetiben a Sárga liliom teljes második felvonását némán végigülte Lázár Kati. Aztán a végén azt mondták neki, hogy "haza lehet menni, Kovács néni, meghalt a kislány". És azt a hangot, amit akkor kiadott a nagyszínház nézőtere, azt máshol nem lehet hallani. Az semmihez sem fogható.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.