Normális esetben nem színikritika tárgya a színész sorsa - az meg még kevésbé, hogy vajon kinek a kezében van, mármint ez a bizonyos sors, a színészé. Releváns kérdés egy nem kritikában, hogy van-e "osztott felelősség", mint egy koccanásnál: fölmerül-e egy személytelen szakma, a színház felelőssége is.
Két színpadon is láttam mostanában Csákányi Esztert. Parti Nagy Lajos SzépRóza-novelláit a Nemzeti Színház kis stúdiójában adja elő - sem a minimális szcenírozás, sem Anger Zsolt rendezői közreműködése nem tolakszik a színész és a szövegek közé. Ez utóbbiak viszont intim és szenvedélyes kapcsolatban állnak egymással, méghozzá régóta; aki látta annak idején Sárbogárdi Jolánt - mint A test angyala szerzőjét, nem pedig mint az Ibusár szomorú sorsú vasútijegy-kiadóját -, az alighanem minden nőszereplős Parti Nagy-novellába belelátja-belehallja Csákányi Esztert.
Ahogy a nézői emlékezet is (hosszától függően) számos szerepre kopírozza rá Csákányi arcát; sokaknak ő Yvonne, a burgundi hercegnő, másoknak ő Roxie Hart és Hermia, Mariedl és Arkagyina, Emma az Akárkiből, Olga a Három nővérből, és Sarlotta Ivanovna, Stazi, Sally Bowles, Ranyevszkaja, Uttaganga, Aase és Fédra - és elvitt még a hátán rengeteg előadást, mert mindent bír.
Komika és tragika: two in one. Egymásban szokta mutatni a kettőt; van neki ez a magabiztos pengeéle, amin olyan otthonosan létezik, mintha futballpálya méretű lenne. Rendezők álma: dolgozik, mint az eszeveszett; a színpad neki az oxigén. És rendezők álma azért is, mert ők ketten mindig jobbak, mint külön-külön; mondhatni, így hálálja meg a bizalmat: jobbá csinálja a rendezőt. Vannak néhányan a pályán, mármint a rendezőin, akik tudják, hogyan lépdeltek fölfelé egymás hátán Csákányi Eszterrel - és bár nagyon magasra jutottak, volt/lett volna még előttük út.
De ebben a rendezők álmában nem rendezők gondolkodnak mostanában. Noha alig lehet szabad estéje, és ahol felbukkan, ott "bemélyed a padló" (ezt amúgy egy ugyancsak osztályon felüli színésznő kollégája súgta a fülembe a Fédra-előadás közben), mégis maga megy a feladatok után, teszi, amit tehet.
Parti Nagy Lajos novelláiban nem keveset lehet; ezek a novellák úgy monológok, hogy teljes figura keletkezik bennük. A "szerzői utasítás" beépül a szövegbe, mit és hogyan és miért fonódik egymásba, és lesz belőlük egy nő, többnyire nem boldog.
Mert mitől lenne boldog az az asszony, aki kézimunka-előnyomó, és miközben muskátlikat, trendi-népies motívumokat gyárt, nyomja magába a féldeciket, hogy valahogy elteljen az élet. A kitüntetés pillanatában félénk cérnaszálhangon vág neki a megköszönésnek a mikrofon előtt, már a tartása is csupa értetlenség, esetlen és merev, ahogy belegabalyodik a mondandójába, az ő sivár és reménytelen életébe. Aztán a többi monológból is sorstársak bújnak elő; a fürdős asszonyból, meg a hazalátogató elegáns nőből, akinek egy taposókádban lapuló taposóakna fordított nagyot az életén.
A monológok közt át kell alakulni, nemcsak külsőleg (más paróka, más jelmez, más arc), hanem belsőleg is (más sors, más hang, más ember). A folyamatosan változó produkcióban én még erős próbálkozásokat láttam, nemcsak az idő kitöltésére, hanem a színésznő mint közös nevező megteremtésére is - az előbbi kissé erőltetett, az utóbbi viszont fölösleges: nem itt és most kell belelátnunk Csákányi Eszter színészi előéletébe, sem az átöltözés praktikus nehézségeibe. Az előadás alighanem elviselné a csöndet.
Mert közben a nézőnek is váltania kell; Parti Nagy Lajos novelláit "le kell csöngetni", helyet és tabula rasát kell csinálni a következő aszszonynak. A legvégén "a hét asszonyának", a villamosvezető Rózának, aki szapora féldeci-döntögetés mellett ad számot gazdagon sivár életéről; a csupa, akár szociológiailag is ismert fordulat kombinációja, egyidejű létezése olyan karakterbe ágyazódik, amely szokatlan stílusával, nyelvével és gondolkodásmódjával egyéníti a figurát, ráadásul ez tűnik a leginkább drámából vettnek, könnyedén elképzelünk elé és mögé egy cselekményt és egy sűrű tablót. Ebben már persze Csákányi színészi nyelve is benne van; rendre elkerüli mind a részegség, mind a szánalomkeltés kézenfekvő - és többnyire a nézői empátiát provokáló - eszközeit, színészileg belefogalmaz a taszító tartományokba, mélyre megy, és magasra jut, nagy az amplitúdó. Nagy a színészet.
Ezt az előadást a Kék Művészügynökség és az Orlai Produkció jegyzi, a Nemzeti csak helyet ad neki. Az Orlai Produkció a gazdája egy másik előadásnak is, de ez már a Csákányi-Kulka, kipróbált páros, mondhatni, hétpróbás (Kulka Jánosról és az ő fölösnek tűnő energiáiról és talentumáról egy másik írásban kell majd beszélni). Csákányi Eszter énekel, beszél (ezúttal Bán Zsófia novelláját mondja), táncol - és összejátszik Kulkával; sokat tudnak mindketten a partnerségről, mondhatnák színdarabban is. Zöldi Gergely írt magyar szöveget a nem túl ismert dalokra, rászabta szépen a színészekre, ezért kérdezi bele az estébe Csákányi az egyik dalban: "hová tűntem". Meg hogy most ez van, az "alternatív díva".
Nemzeti Színház, március 20.
