Mi tagadás, ritkán érzi úgy az ember - ha színikritikus, akkor pláne -, hogy egy közismert dráma teljesen váratlan interpretációjával találkozik, amely ráadásul meggyőzőnek tűnik. S ha ez épp Shakespeare A velencei kalmár című művével történik, érdemes nemcsak a tényt, hanem az okait is részletezni.
Amiért ez a mű Auschwitz után nagyjából-egészéből játszhatatlanná vált - távolról sem csak a kommunizmus sújtotta vidékeken -, az az író nézőpontjából a "gondolta a fene" tipikus esete. A zsidó Shylock és a keresztény kalmár összeütközése ugyanis a vészkorszak borzalmaitól egy - a drámán kívüli, ám annál erősebb - módosított jelentést kapott, amely, úgy látszott, legyőzi, "felülüti" a drámai konfliktust. S ha a befogadási mechanizmust tekintve indokoltnak és természetesnek tartható is ez a folyamat - a drámával alaposan elbánt. A kultúrpolitika ráadásul betiltással vélte megoldhatónak a helyzetet; bár aligha azoktól a "pro-Shylock"-értelmezésektől tartott, amelyek aztán, a betiltás megszűntével elárasztották a színpadokat. Shakespeare ezekre a kalandokra evidensen nem gondolt. Írt egy vígjátékot - a drámaírói boom kellős közepén amúgy: etetni kellett a színházat -, amelyben a két főhős kölcsön ürügyén kitört konfliktusát nem tartalmilag, csak stilárisan árnyalja az a tény, hogy egyikük zsidó (a zsidókkal kapcsolatos középkori előítélet a maga olykori brutális megnyilvánulásaival együtt is igencsak soft a mából visszatekintve). Az ilyen stiláris árnyalások azonban látványos, vagyis hálás teátrális jelenségek - ezért fordult hozzájuk a szerző, nyilván.
A vígjátéki fogalmazás azonban a huszadik század második felétől végképp képtelenségnek tűnt. És most az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában mégis vígjátékot látunk - bár persze keserűt, elgondolkodtatót és aktuálisat; Zsótér Sándor rendezése sikeresen kerüli ki Auschwitz rémséges tehertételét. Noha az előadás tétje nem ez, természetesen, hanem egy darabhű olvasat mai intonációja. (Vagyis: Zsótér nem csinál úgy, mintha Auschwitz meg sem történt volna, csak úgy csinál, mintha nem ez determinálná az előadást.)
Lakótelepen vagyunk: Ambrus Mária játékterét egy panelmonstrum félköríves fotója határolja, amelyen kis nyílások teszik lehetővé a "falra mászást" és a nézelődést; belül egy szoba, a maga minimál bútorzatával, középen matrac, a tévében egy szívműtét képei sorjáznak, melyek olykor nagyban is a ház homlokzatára vetülnek. Itt, ebben a szobában történik minden, itt él mindenki, olykor egyidejűleg, egymásról tudomást sem véve; csak az ágyneműcsere jelzi, hogy a tér nem ugyanaz, csak ugyanolyan. Ahogy a szereplők is: egyívásúak, de nem egyformák. Innen a végletes indulat: szeretet, gyűlölet, olykor egymásban, egyszerre. Benedek Mari jelmezei is leginkább a színükkel különböztetik el a figurákat: a férfiakon joggingszerű kezeslábas, a nőkön hagyományos ruhák pirosban, lilában, türkizben - megkülönböztetett darab köztük Antonio hajómintás trikója. Sok a pucérság: a mezítelen testek olykor a kiszolgáltatottság, olykor a vágy, olykor az agresszió tárgyai.
Elnézett, elmért, glisszandós szenvedélyek fűtik a szereplőket: Antonio szerelmes Bassanióba, aki barátságot nyújt cserébe; Shylock féltékeny Antonióra, egyébként meg rühelli ezt a panelprolivircsaftot, amelyből kiválni szeretne; Portia szeretné szerelemmel szeretni Bassaniót, de minden szempontból messze fajsúlyosabb; Jessica és Lorenzo szerelméért maguk sem adnának egy fabatkát sem. Refrénszerűen fölbukkan még néhány közhelyesült tárgy: egy műanyag szív, egy Biblia...
Sosem volt még ennyire indokolt Portia kérdése: "Melyik itt a kalmár és melyik a zsidó?" Mert a másságot látni, de az önazonosságot nem. És Zsótér rendezése tán itt nyúl a legmélyebbre Shakespeare művének mai olvasatában: a másság tartalma immár mellékes, a puszta ténye, illetve a látszata is elég a vérszomjas gyűlölethez, amelyet persze a belső meghasonlottság fűt. Az összecsapás elmegy a legvégsőkig, de remény semmi: mindenki marad, ami volt - más -, kitörés nincsen, lehet kuporogni a közös matracon.
A színészek pontosak és természetesek; technikailag virtuóz módon viszik végig az egy tér - több jelenet uniszónó játékát. A darab ilyenformán kétszeresen is tömörített: egyrészt a húzások révén, másrészt a jelenetek egymásra csúsztatásával is tömörebbé válik a levegője. Ötvös András Antoniójában sok van az elkényelmesedett-elpuhult lakótelepi macherből, akit tunya önmagára figyeléséből csak a halálközeliség élménye emel ki. Mészáros Máté sokkal több vívódást, dilemmát és szenvedést pakol ki Shylockjának a felületére - de hiszen ő képviseli az erősebb másságot. Színészi alakításként könnyed, figuraként súlyos Járó Zsuzsa Portiája: ez az eszes intellektuel aligha talál valaha is méltó partnerre ebben a közegben, de az efölött érzett rezignációt szépen nyomja el a reménykedés, amikor Bassanio a három szakadt bőrönd közül azt választja ki, amelyben a Portia-baba lapul. Bányai Miklós Bassanióban azt mutatja meg, hogy nincsen igazi súlya semminek. Vajda Milán Lanzelóban vad komédiásjelenetet abszolvál két hangra, Mészáros Sára Jessicája nem a zsidóságot vagy az apját gyűlöli, hanem a közeget, amiben él. Csupa belemerülős alakítás, felfokozottan természetes színpadi létezés súlyosbítja a legvégső, maradandó érzést: össze vagyunk zárva. Velük.
Egri Gárdonyi Géza Színház, POSZT, június 8.
