Meglehetős népszerűségnek örvend bizonyos színházi körökben az a hiedelem, hogy a világirodalomnak vannak bármikor elővehető tuti darabjai, amelyek a bennük foglalt nagy emberi problémák okán mintegy maguktól és magukban tarthatnak igényt a közönség kitüntető figyelmére. Most nem is a Hamletre gondolok - próbálják meg elképzelni puszta szövegfölmondással -, mert azt például senki sem vitatja, hogy annak alaposan neki kell veselkedni, és még akkor is kétes a végeredmény (mármint a közönség kitüntető figyelme), hanem azokra az immár klasszikusnak tudott darabokra, amelyek a lélektani realizmust magukra rántva mindjárt megajándékoznak bennünket az ismerősség érzésével.
És akkor jön a nagy amerikai triász, O'Neill, Williams és Miller. És ez a bizonyos meggyőződés, hogy magukban, maguktól is... Pedig ha én még egyszer meglátok egy görnyedt hátat, lehajtott fejet és két (egy) súlyos táskát a kézben, hát az érdeklődés szikrája is kihuny bennem mindenféle ügynökprobléma iránt. Ezek a tutinak gondolt darabok ugyanis többnyire nem csigázzák föl a rendezői képzeletet, hanem a színházcsinálás lusta útjain rekednek: egy-két jó és/vagy népszerű színész, a többi meg megy magától. Hát nagyon ritkán megy; a Budapesti Kamaraszínházban immár tíz éve valóban megy Tennessee Williamstől A vágy villamosa - elviszi a hátán Eszenyi Enikő, de ugyan ki emlékszik markáns gondolatra is belőle? És ugyanitt ment jó néhány évig O'Neill Amerikai Elektrája - Kováts Adél, László Zsolt, Alföldi Róbert és Horváth Lili nyomott bele mindent, ami telt tőlük, mert a színészek a menthetetlent is mentik -, erre emlékszünk máig, már aki.
A Budapesti Kamaraszínházban általában Tordy Géza szokta jegyezni rendezőként ezeket a tutinak vélt darabokat; ezt a mostanit is, O'Neill Hosszú út az éjszakába című drámáját, amelyben ismét jut egy szerep Kováts Adélnak (nyilván róla jutott eszébe a darab), ezért aztán fölöslegesnek látszott elgondolkodni azon, hogy miről is szól. Egy morfinista anyáról, mondjuk. Egy fösvény apáról - erre a szerepre jó ötlet volt meghívni Balikó Tamást, hisz tényleg muszáj színészekkel takarni a darab gyöngéit és a koncepció hiányát. Két, másként becsődölt felnőtt gyerekről - nem, itt nem Biff és Happy, az egy másik darab, hanem Jamie és Edmund. Családi dráma - a "hogy mik vannak!" tágas tárházából. Valaha minden jó volt, aztán minden elromlott - ha ez sem üti közeli ismerősként szíven a közönséget, hát semmi.
Tordy Géza nemigen gondolt bele abba, hogy ma és itt mi tudhatna megszólalni O'Neill súlyosan személyes drámájából - rábízta a színészekre, hogy oldják meg a lélektanilag agyonterhelt helyzeteket. Nem mondom, hogy nem oldják meg; ha valaki erősen figyel, hát néhány szép és megrendítő jelenetet is talál a terjengős-érzelgős-részeges tirádák közt. De hogy a hetven évvel ezelőtti amerikai darabból (mert a mi kontinensünkön akkoriban nem a család válságával, hanem a közelgő világháborúval voltak elfoglalva) mihez és hogyan kapcsolódhatnánk manapság, azt bizony a rendezés nem segít megfejteni. Pedig van itt "idegenprobléma" (az apa ír bevándorlók gyereke), vallási konfliktus (a fiúkban nyoma sincs az apa katolicizmusának), drogügylet (az anya morfinista), alkoholgond (isznak a férfiak, mint a gödény), és sok egyéb is, megannyi napihír-frissességű téma, amelyek még egy pasztellben tartott lélektani realista tónust is fölfrissíthetnének kissé.
De nem: O'Neill darabján vastagon ül a por. Passzé, mondhatni. A színészek - kivált Kováts Adél és Balikó Tamás - nem is a halmozott konfliktusokon találnak fogást, hanem ott, ahol ellentmondásos érzelmeket lehet megjeleníteni, amúgy "two in one": a szeretetben a kiábrándulást, a csüggedésben a reményt, és viszont. Horesnyi Balázs tetszetős, ám eléggé kényelmetlen és nehezen használható díszletében akkor szikrázik föl némi színházi báj, amikor a tragédiáktól sújtott házaspár a reménytelenségben való szeretetteli összetartozást játssza. Amikor akad egy-egy kitartott csönd, egy erős tekintet, egy beszédes mozdulat, ami valami - tán a darabtól is független - mai levegőt teremt a színpadra.
És persze: szép, amikor Balikó rusztikus James Tyrone-ja őszintén ellágyul felesége tragédiájától. És szép az is, amikor Kováts Adél Maryje angyali szelídséggel delirál. Amikor a két fiú - Szőcs Artur és Bozsó Péter - az alig mondható dialógusokba kortárs testvéri szeretet-gyűlöletet pumpál.
Az egységesítő effekt pedig a részegség - ebben, mármint a részegség alapos mutatásában véltem fölfedezni rendezői instrukciót. Ez amúgy mindenkinek eléggé a terhére van (a nézőnek is). Megértem: nehéz és ellentmondásos színpadi feladat tartósan részegnek lenni, mert a részegség, az imbolygás, a "mákos" beszéd ugyan technikailag alkalmas bizonyos szövegproblémák takarására, de nemcsak azokat takarja, hanem minden egyebet is. Mázli, hogy ezúttal nem volt nagy kár.
De a Vágy a szilfák alattot esetleg érdemes lenne alaposan elolvasni, mielőtt színre vinnék.
Budapesti Kamaraszínház, június 5.
