A színház mint épület, ahol (többnyire emelt színpadon) színházi előadásokat tartanak, mostanában veszít pozíciójából. Ez a folyamat nagyjából együtt mozog azzal, hogy a színház mint műfaj ugyanennyit nyer más terepeken. Vagyis a kérdés egyelőre ez: hol játszanak színházat mostanában. (Az még a jövő kérdése, hogy mire lehet használni a színházat akkor, amikor majd nem színházat csinálnak benne...)
Színházat játszanak manapság például lakásban. Ez nem új - itthon sem, a nagyvilágban sem. De ezúttal nem a produkció nyilvánosságának (politikai óvatosságból eltökélt) korlátozása szüli az ötletet, hanem vagy a formai újítás, vagy az anyagi szűkösség. A Szörprájzparti című előadás esetében (amely amúgy nem az egyetlen, csak az egyik példája a mai lakásszínházi előadásoknak) a kettő együtt is igaz lehet; végtére is egy akármilyen partinak lehet megfelelő helyszíne egy akármilyen lakás. Kárpáti Péter darabja kollektív munka eredményeként került színre az Astoriához közeli lakásban: a HOPPart, a tatabányai Jászai Mari Színház és a Sirály együttműködése (a volt krétakörös Nagy Zsolttal együtt) kellemesen idézi a hajdani lakásszínházak spontaneitástól fűtött hangulatát. Persze ha nekilátunk szétszálazni ezt a bizonyos atmoszférát, belebotlunk megannyi esetlenségbe és esetlegességbe, véletlenszerű és kimódolt dramaturgiai vagy színjátékos "göröngybe" - de hát ennek az "együtt vagyunk mind, játszók és nézők" típusú együttlétnek épp az az egyik sajátossága, hogy nem szálazunk szét. Tudomásul vesszük, hogy a főhős, akinek majd meglepetéspartit szervezünk, egy banális élettörténet főszereplője, két nővel kavar, akik ugyancsak banális reakciókat produkálnak a helyzetre; van obligát veszekedés, hazugság, rinyálás, vállvonás, bőgés, irónia. És van abszurdoid szál is: a Nyúl, a CBA, próbatétel mind: tessék leszokni a "hogy kerül ez ide?", "ki a franc ez egyáltalán?" típusú kérdésekről.
Leszokunk - bár nem könnyű. Tudomásul vesszük, hogy olyan hatással van dolgunk, ami rögvest megszűnik, mihelyt kilépünk az ajtón. Felejtős, magyarul - és nem csak azért, mert az istennek se bírnánk összefoglalni a sztorit két mondatnál bővebben. A színészek - ahogy ez sokszor előfordul, kivált az ilyen, spontaneitásra-improvizációra épülő produkciókban - az "életükért" játszanak; ezt viszont jó nézni, mármint azt, hogy kinek hogy sikerül. Polgár Csaba könnyed és elegáns, mintha színpadon állna. Kiss Diána Magdolna "belemenős" és fékevesztett: karnyújtásnyira az ilyesmi nagyon hatásos. Szilágyi Katalin nagy színésznőt ígér, csak adassék végre méretes feladat hozzá. Nagy Zsolt energiája lehengerlő, mást ezúttal nem láttunk tőle. Mindazonáltal: lakásban lehet színházat csinálni.
És lehet - méghozzá veretességtől megszabadított klasszikus alapanyagból - a pécsi Modern Magyar Képtár parkjában is, a várfal tövében, ahol két sírt előre kiástak a végzős pesti színészhallgatók, hogy majd a kellő időben beledőljön Lear király (itt: Lír) és Gloster - meg a többi, aki nem volt bekalkulálva előre. Zsótér Sándor jó néhány évvel ezelőtt már rendezett egy főiskolás Leart (Hajduk Károly felejthetetlen volt benne); most, ezzel az ásással és intenzív természeti környezettel új közeget teremtett a történet köré. A dráma célratörő húzásai a csöppet sem öregre játszott király ön- és világmegismerő Canossáját pörgetik föl. A lányok története és nézőpontja félig szükségszerűen (félig a gyengébb színészi jelenlétnek köszönhetően) szorul háttérbe; Cordelia például egy várfalról nézi fékezett habzású érdeklődéssel, mi zajlik alant.
Ahol a rendkívüli teret amúgy fantáziadúsan használják a szereplők: ugranak fáról és falról, egyensúlyoznak peremen és a sír mellett, ásnak és temetnek, hevernek-cigiznek fa tövében. És közben Lír szinte játékosan és öntudatlanul teljesíti ki és be önnön tragédiáját - Petrik Andrea kiemelkedő, látványos, masszív tehetsége nemcsak a szerepet, de a drámát is elviszi a végpontig, mellette Szegény Tamás-Edgar szerepében Kovács Ádám halványabban mutatja saját és apja szomorú történetét. Józan László Bohócára viszont megint érdemes nagyon figyelni: a fiatal színész játékos-súlyosan ismétli el a hullákkal telt sírok fölött a világ kuszaságáról szóló versikét.
A Sirály lassan színháznak számít; kár, hogy az erre a funkcióra ígéretesen törekvő AKKU-nak nem adatott ennyi idő. A Sirály például a KoMa otthona - legutóbb Idill című produkciójuk talált méretes-arányos helyet itt magának. Mikó Csaba darabját Zrinyi Gál Vince rendezte - az előadás erősen emlékeztet a német színház Schimmelpfennig-Mayenburg-Ostermeyer-stíljére, amennyiben a közönséggel szemben széken üldögélő szereplők a szövegmondás mikéntjével bontják ki a drámát, mégis megtalálja a maga egyéni tenorját: Lass Bea (Szerető) és Jelinek Erzsébet (Nő) mellett például a krimiszerű sztoriban az apát játszó Polgár Péter és a Férfit játszó Lőrincz Sándor is ügyesen dinamizálja a látszólag statikus helyzetet. Szegény díszlet, szegény látvány, szerény anyagiak - és dús színház: csattanós a vége.
