A regényből készült színpadi adaptációk alapkérdése: sikerül-e esztétikai értelemben műnemet váltani, vagyis lesz-e dráma a regényből, mire színre kerül. Ebből persze - mármint a dilemmából - vajmi kevés látszik a színpadon, a végeredményből - siker vagy kudarc - annál több. És nem az a fontos ebben, hogy minek is nevezzük a szövegkönyvet, hanem az, hogy a működésének milyen a természete: epikus, avagy drámai. Ráadásul nem "első blikkre", vagyis nem a dialógusok aránya, hossza számít, hanem a dramaturgiai "rugó" anyaga; közérthetően nehéz többet mondani erről, amúgy meg könyvtárnyi a szakirodalma. A híres példa egyébként jól szemlélteti a határokat: "három napja esett az eső", szoktuk mondani a klasszikus epikus helyzetre - és nem biztos, hogy ebből úgy lesz drámai szöveg, hogy valamelyik szereplő hangosan kimondja.
Knut Hamsun Éhség című regénye nem színpadidegen alapanyag ugyan, de kétségtelenül nem könnyen kínálja magát. Ezért is fontos előrebocsátani, hogy Forgách András adaptációja finom kezű, érzékeny munka; szépíróhoz híven figyelmes az árnyalatokra éppen úgy, mint a jelentés többrétegűségére. Ráadásul Forgách maximalista: nem éri be a konkrét történettel, a megjeleníthető fordulatokkal, hanem belemélyed a regény főhősének belső odisszeájába is, pedig a lélek mélye felé vándoroltatni valakit színpadon eléggé nehéz ügy.
Knut Pedersen, a Kamra Éhség című előadásának főszereplője pedig ezt (is) teszi. Jó-jó, alapjáraton mindig éhes. De már ez az éhség is! Olyan ember éhes itt, akinek nincs mit ennie - újabb kényes pont: az éhség természetének megjelenítése. (És ha erre az "apróságra" rögtön felelni próbálok az előadásból: Hajduk Károly a kényszerkoplaló éhségét azzal mutatja meg, ahogyan eszik - így nem eszik az, aki tegnap este vacsorázott utoljára.)
Ascher Tamás rendezőt egy másik fajta éhség is erősen érdekelte: az alkotás, teremtés éhsége. Knut egyfolytában ír (Knut Pedersen egyébként Hamsun eredeti neve), szenvedélyesen alkot; ez az ő tápláléka, amellyel éppúgy sosem lakik jól, mint kenyérrel. Járja a szerkesztőséget, kínálja portékáját, elveri a honoráriumot - de ebben az elverésben annyi magasröptű koncepció és mélyenszántó erkölcsiség van, hogy drámaivá lesz tőle a főhős élete. Mert a szegénység leplezése - apróságokkal: egy kopott mellénnyel, melyen óralánc helyett spárga tartja a... nem az órát, hanem a ceruzát; az utcai csapnál való kimosakodással, mely nemcsak a tisztaságra, hanem az eleganciára tör; fejedelmi borravalóval a nyomorult kis étkezdében (a befalt táplálék persze azonmód ki is fordul a vékony testből) - fontosabb, mint a szegénység (az éhség) maga.
Ahogy az alkotás is fontosabb, mint maga a mű - amely olykor elkészül, de inkább nem; a magasröptű tervek a lázas munkálkodásba fúlnak. És valami hasonló történik az előadással is: a számtalan pompás részlet, az aprólékos-gondos jelenetek elfedni látszanak a lényeget, a hős belső vágtáját önmaga leglényege felé. Hajduk Károly ugyanis Oslo - akkor még Kristiania - utcáit rója csodás-színes változatossággal, csodás-színes változó környezetben. Ezernyi mellékalak szemléli, kíséri vagy segíti ezt a vándorlást. Oly csillagszórós a portrésorozat, a minijelenet, az atmoszférateremtés, hogy már inkább a kis életképekre figyelünk, de nem a főszereplő, hanem a magunk szemével. Már nem Knut tekintetével látjuk a perecárust, a szerkesztőt, a lányt - Ascher miniatúraremekléseibe és a színészi gazdagságba bódulunk bele.
Khell Zsolt díszlete valódi remekmunka: a Kamra hosszanti falát beborító városkép, házrengeteg egyszersmind számos belső teret "tud": kihajolnak, kitüremkednek belőle elemek, s lesz belőlük asztal, ágy, szék. Hajduk Károly technikailag briliáns éhezője leginkább a csupasz házfalak előtt lehet önmaga: ekkor látunk-sejtünk meg valamit abból, ami a figura belsejében zajlik. De hiszen minden ott zajlik - ő meséli el.
Az első rész a maga szükségképpen pikareszk szerkezetével annak ellenére gépiesen működik, hogy bőven van mit néznünk és hallgatnunk: Kákonyi Árpád "idézetes" zenéi olykor jól jönnek, olykor kevésbé. Keresztes Tamás, Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc, Tenki Réka, Mészáros Béla és a többiek változékony és változatos figurái megérzékítik egy város egyszerre vonzó és taszító lüktetését, könyörtelen és részvétteli arcát - de bizonyos értelemben eltakarják a főhőst, vagyis azt, hogy ő nézi őket.
Paradox módon a legutolsó részben találja meg legsikeresebb formáját a darab - és az előadás is. Knut ekkor egy fogadó mindennapjaiba vackolódik be, olyan emberek közé, akik oda se hederítenek a lázasan alkotó emberre, legföljebb az éheset látja meg benne az asszony, amikor egy szelet kenyeret nyújt neki. Ekkor - háttérben a kis panzió ugyancsak (de másképp) nyomorult közegével - hirtelen kiélesedik Knut tekintete, és mi is az ő szemével látjuk ezt az emberies, élhető borzalmat. Ekkor felpörög az előadás - Fullajtár Andrea alakításának nem kis szerepe van ebben -, és a helyére, mármint a drámai helyére kerül Hajduk Károly Giacometti mintázta Knutja. És kit érdekel, hogy nem hajósinasnak szegődik, mint a regényben? Eltűnik, köddé válik - cipő, kalap marad utána. Ascher jól fölkapta az előadást a végére.
Kamra, április 25.
