Színház - Pech - Peter Shaffer: Amadeus

  • Csáki Judit
  • 2009. június 4.

Zene

Kellenek ezek a jól megcsinált darabok; zsolozsmázom egyre, hogy mindenből (művészetből, iparból) kellene egy jó erős középmezőny, abból ugrik vagy nő ki, ami jobb nála, de nélküle nem létezhet. Kellenének jó középmezőnybeli színházak is, amelyek gyártják a magabiztost és megbízhatót szériában; ezt aztán mindig nyugtázhatná az ugyancsak "nagyfogyasztó" kritikus, és rendben lennénk mind. Csáki Judit

Kellenek ezek a jól megcsinált darabok; zsolozsmázom egyre, hogy mindenből (művészetből, iparból) kellene egy jó erős középmezőny, abból ugrik vagy nő ki, ami jobb nála, de nélküle nem létezhet. Kellenének jó középmezőnybeli színházak is, amelyek gyártják a magabiztost és megbízhatót szériában; ezt aztán mindig nyugtázhatná az ugyancsak "nagyfogyasztó" kritikus, és rendben lennénk mind.

Ez most éppen egy ilyen, középmezőnybeli előadásról jutott eszembe: Peter Shaffer Amadeusát láttam Kecskeméten. Tudja mindenki, hogy ebben a darabban Mozart és Salieri kapcsolatának ürügyén a zseni és a középszer gazdag drámai anyagot kínáló problematikája van tüchtigen és nagyvonalúan feltálalva; tüchtig, mert nem marad ki egyetlen kínálkozó fordulat sem, és nagyvonalú, mert még csak nem is horzsolja a bonyolultabb összefüggéseket, lágyan végigsimít felettük. Ez a záloga a szürke happy endingnek: a vég csak annyiban boldog, amenynyiben a bűnös megbűnhődik.

Kérdés persze, hogy bűnös-e - már a szó drámai értelmében - Salieri, aki, sajna, nem Salieri korának befutott zeneszerzője. A kor ugyanis nem róla, hanem Mozartról van elnevezve - nagy bűnök elkövetéséhez is elegendő indok ez. A klasszikus pech.

Ha Salieri szimpla és kicsi drámai álnok, akkor nincs is dráma: eltörli a zsenit a föld felszínéről, és él boldogan, míg meg nem hal. Shaffer ennél jobb és agyafúrtabb szerző: jól megveri álnok hősét a minőségérzékkel, ettől aztán fizikailag fáj neki minden hang, amit Mozart kottába vésett. Ennyi összetettség egy jellemben minimálisan szükséges és elégséges a dráma működéséhez. Még az is rendben van, hogy a másik pólus - Mozart, a zseni - észre sem veszi az álnok álnokságát, neki végtére egyetlen ügye van.

Kecskeméten Bagó Bertalan pontos arányérzékkel vitte színre a darabot; a rendezői "lélegzetvétel" sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi. Vagyis: Salieri belső vívódását tolja előtérbe (Shaffer is ezt teszi), de gondja van rá, hogy Mozart semmire se hederítő öntörvényűsége erős ellenpont maradjon. Bagónak gondja van a ritmusra, a rendezői poentírozásra - a színészi deficittel pedig derekasan küzd.

Vereczkei Rita díszlete lepukkant színházat mintáz, annak minden - még működő - kellékével: a forgó forog, az árnyjáték vetül. A szereplők föllépnek és lelépnek, valamelyes látomásosságot, álomszerűséget csempészve a történetbe. A keret pedig közrefog: az idős Salieri - nyomorult, magányos halála előtt - felidézi élete egyetlen történetét és legfőbb csapását; azt, hogy egy időben élhetett a zseniális Mozarttal. Ez az "egy idő" több mint végzetes volt az ő számára: egyetlen percre sem tudott szabadulni - nem Mozart zsenijétől, hanem - a saját középszerűségétől a zenében, kisszerűségétől az életvitelben.

Salierit Kőszegi Ákos játssza. Az ő lélegzetvétele némiképp eltúlzott; a darab még nem tart a bűnnél, amikor őt már bűntudat sújtja. Kőszegi modorosságokra igencsak hajlamos színészete, állandóan - leginkább önmagától - megrendült, hősies tartása erősen takarja, hogy Salieri figurája "mozgásban van": összemosódnak azok a pillanatok, amelyekben előbb a szemtelen suhancot, aztán a tehetséges "hangbűvészt", majd a zsenit ismeri föl Mozartban, és vele párhuzamosan bejárja Istennel vívott csatájának, fogadalmainak stációit is. A korábbi fázisok nem kapnak hangsúlyt, ezért aztán kezdettől fogva a végét, a potenciális zsenigyilkost látjuk.

Szemenyei János Mozartja viszont a szemünk előtt változik virgonc kölyökkutyából megtört, nyomorult és munkamániás szenvedővé - direkte jó, hogy a fiatal színész nem játssza túl a muzsikust, hanem a rendkívüli és zabolázhatatlan egyéniségre koncentrál. Az viszont kevésbé jó, hogy e zabolázhatatlanság jelzésére egy idegesítő nyerítést alkalmaz - nevetés-vihogás gyanánt -, amely szinte ráül a figurára, és refrénszerűen fölsikkan, az obligát mozdulatok kíséretében (a filmben ez helyénvalónak látszott, itt manír). Pedig közben erős pillanatok érzékeltetik az alakításban, hogy ez a fiatalember nem vesz részt az udvari muzsikus Salieri legnagyobb csatájában, mert a zeneszerzéssel van elfoglalva. Úgy győzik le, hogy nem is harcol, mert nem veszi észre, hogy kéne.

A kisebb szerepek közül jó néhányat kísérnek különféle modorosságok; ezek jók arra, hogy a kevés jelenlét ellenére markánssá tegyenek egy figurát, viszont gépiessé is teszik egyszersmind. II. József - Kiss Jenő megformálásában - egyetlen vállvonás, hozzá pedig a "hát mit lehet tenni?" szöveg dukál; de legalább igazolja, amit Salieri tart róla, vagyis hogy egy marha, hiszen "túl sok neki a hangjegy". Pedig lehet, hogy nem is az, csak úgy csinál.

Hajdú Melinda e. h. játssza Constanzét: hálás szerep, és nemcsak a viháncolások-malackodások miatt; valamint hálátlan szerep, mert ritka jelenetekben kell érzékeltetnie nemcsak a házasság, hanem Mozart helyzetének beborulását is. A fiatal színésznő az elejét bírja színnel és szusszal.

A vége már nem is álom, hanem egyenesen lidércnyomás: Salieri - talpig szürkében - leleplezi önmagát a haldokló és a Rekviemet író Mozart előtt. Ez sok volt kicsit - bár a Rekviem csodás.

Kecskeméti Katona József Színház, május 21.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.