Színház - A "ház" - Mihail Ugarov: Oblom-off

  • Csáki Judit
  • 2009. április 23.

Zene

Nem tudom, vajon ma is úgy tanítják-e a gimnáziumokban (tanítják-e egyáltalán), hogy Goncsarov Oblomovja a felesleges ember archetípusa, amelyet aztán például Turgenyev és Csehov írt tágas panoptikummá, legalábbis az orosz irodalomban. A cselekvésképtelenség számos kínálkozó értelmezése közül - a mindközönségesen lustaságnak nevezhető semmittevéstől a lázadásszámba vehető cselekedni nem akarásig - Oblomov regényfigurája többet is megenged; közülük az utóbbi tartomány felé közelítők nevezhetők drámainak, amennyiben némi feszültség szikrázik föl bennük a főhős és a környezet között.

Nem tudom, vajon ma is úgy tanítják-e a gimnáziumokban (tanítják-e egyáltalán), hogy Goncsarov Oblomovja a felesleges ember archetípusa, amelyet aztán például Turgenyev és Csehov írt tágas panoptikummá, legalábbis az orosz irodalomban. A cselekvésképtelenség számos kínálkozó értelmezése közül - a mindközönségesen lustaságnak nevezhető semmittevéstől a lázadásszámba vehető cselekedni nem akarásig - Oblomov regényfigurája többet is megenged; közülük az utóbbi tartomány felé közelítők nevezhetők drámainak, amennyiben némi feszültség szikrázik föl bennük a főhős és a környezet között.

A 19. század közepén született regényt Nyikita Mihalkov felejthetetlen filmje, az 1979-ben készült Oblomov néhány napja emelte be a modern kánonba; Oleg Tabakovnak a szó szoros értelmében emblematikus (ugyanakkor érzékeny, árnyalt és ezerfelé ágazó) alakítása nemcsak az akkori jelen felé közelítette a figurát, hanem felkorbácsolta a regényben is szunnyadó empátiás hajlandóságot. Vagyis: nemcsak megérteni lehetett ezt a saját belvilágába makacsul bevackolódó alakot, hanem fölfedezni indítékait, elfogadni (vagy elutasítani) gondolkodásának logikáját - és szeretni/szánni megrendítő, következetességbe burkolt tehetetlenségét, hiszen nagy árat fizetett érte: boldogsághiányos életét. Közünk van Oblomovhoz.

Akkor is, ha a debreceni Csokonai Színházban most Oblom-off címen játsszák Mihail Ugarov eredetileg Ilja Iljics halála című darabját. A szójáték erősen épít a (felületes) angolnyelv-ismerettel leöntött földgolyó magyarországi lakóinak asszociációs képességére - s ha nem hiába teszi ezt, akkor is butaság: olyasmit sugall (már ha valamit egyáltalán), amit aztán az előadás nem erősít meg. Abban ugyanis legföljebb a világ off, nem Oblomov; de ez is durva egyszerűsítés, színházellenes merénylet.

Az előadást a lengyel származású Andrzej Bubie–, a szentpétervári Szatíra Színház művészeti vezetője rendezte, aki tavaly debütált Debrecenben Smetana Az eladott menyasszony című operájával. Anita Bojarska díszlet- és jelmeztervezővel egy nagyjából üres színpadra képzelte el Oblomov életének néhány epizódját - középen egy ravatalszerű építmény áll, melynek tetejét könyvek borítják, alatta pedig Oblomov búvóhelye van, a "vacok", amelyet függönyökkel is elzár a külvilágtól. Az amúgy tágas tér hátsó fala üveg (koszos, időnként tisztogatják, nem sok eredménnyel), mögötte a külvilág: fekete öltönyös és fekete kiskosztümös fiatalok rohannak, hónuk alatt olykor aktatáskával, ügyes-bajos, halaszthatatlan dolgaik után (táncosok ők; a koreográfus Katona Gábor). És van még néhány szobortöredék: egy fél ló fél posztamensen, egy fej nélküli, Lenin-tartású alak, egy óriási pár csizma, nyilván a Sztáliné. A térhatároló és látványelemek monumentalitása nyomasztó, az egyszerre stilizált és konkrét tér lakhatatlan - a világ meg nyilván élhetetlen. Megértjük Oblomovot az ő kuckójával.

Oblomovval aztán teli lesz a tér: Trill Zsolt tölti meg, aki túlmozgásos szorongóst játszik; majd' szétfeszítik őt a gondolkodás keltette energiák. Sziporkázik, csillog, rohangál és gesztikulál (a gondosan fölépített alakításnak nemcsak a ritmusa, hanem a színvilága is gazdag és kreatív) - hol vagyunk már a heverőn álmodozó lusta alaktól... Hirtelen fölöslegessé válnak a térre és az előadásra aggatott díszítmények: Trill felnőtten is gyerek, a saját naivitásához görcsösen ragaszkodó Oblomovja minden mozdulatával és gondolatfutamával a világ és az élet lehetetlenségét bizonygatja, inkább viccesen, mint tragikusan - és ettől végtelenül szomorúan. Hiszen az egész "oblomovizmus" fölött és alatt a félelem munkál, a rengeteg és evidensen nem egy emberre szabott tennivalótól való rettegés.

Ezért kell a "ház"; az előadás centruma Trill Zsolt feje fölött tompaszögben összeérintett két karja: "nem ér a nevem, védve vagyok". Oblomovja ugyanis jól tudja - hiszen szinte egyfolytában könyvet, könyvhalmot szorongat, mintegy védekezésül -, mennyi veszély leselkedik minden cselekvésre; Bellini operaáriája például beleremegős szerelmet vált ki, de e szerelem, vagyis Olga (Szűcs Kata prózai Olgáját Kriszta Kinga "Casta dívája" kettőzi) annyi vállalhatatlan teendőt és nyomukban ugyancsak vállalhatatlan kiszolgáltatottságot jelent, hogy el kell fordulni tőle. És nem lehet hallgatni Stolzra, a testvéri jó barátra sem (kár, hogy Tóth László játéka elhomályosítja a figura öszszetett, markáns karakterét); Arkagyijra, az orvosra sem, aki Oblomov betegségét lázasan kutatva leginkább a saját őrületében él (kár, hogy Mercs János karikatúrára veszi); és Zaharra, a szolgára sem, aki pedig úgy van, hogy nincs (és ezt Bakota Árpád jól játssza). Hanem a "ház" létét és nyugalmát nem veszélyeztető Agafjára lehet hallgatni, aki kimossa és megvarrja a háziköntöst, hordja be egymás után a pirogos tálat, és gondoskodásával, szeretetével elkíséri Oblomovot a halálig - miközben maga is beleőrül e transzponált szenvedélybe. Györgyi Anna, akinek a darab második részében jut lehetőség, jól érzi a stilizált játék minden rétegét; kettősük Trill-lel "elviszi" az előadást.

Amelyben Oblomov és az élet találkozása nem marad el. Ebbe kell belehalni.

Debreceni Csokonai Színház, április 16.

Neked ajánljuk