Színház - A "ház" - Mihail Ugarov: Oblom-off

  • Csáki Judit
  • 2009. április 23.

Zene

Nem tudom, vajon ma is úgy tanítják-e a gimnáziumokban (tanítják-e egyáltalán), hogy Goncsarov Oblomovja a felesleges ember archetípusa, amelyet aztán például Turgenyev és Csehov írt tágas panoptikummá, legalábbis az orosz irodalomban. A cselekvésképtelenség számos kínálkozó értelmezése közül - a mindközönségesen lustaságnak nevezhető semmittevéstől a lázadásszámba vehető cselekedni nem akarásig - Oblomov regényfigurája többet is megenged; közülük az utóbbi tartomány felé közelítők nevezhetők drámainak, amennyiben némi feszültség szikrázik föl bennük a főhős és a környezet között.

Nem tudom, vajon ma is úgy tanítják-e a gimnáziumokban (tanítják-e egyáltalán), hogy Goncsarov Oblomovja a felesleges ember archetípusa, amelyet aztán például Turgenyev és Csehov írt tágas panoptikummá, legalábbis az orosz irodalomban. A cselekvésképtelenség számos kínálkozó értelmezése közül - a mindközönségesen lustaságnak nevezhető semmittevéstől a lázadásszámba vehető cselekedni nem akarásig - Oblomov regényfigurája többet is megenged; közülük az utóbbi tartomány felé közelítők nevezhetők drámainak, amennyiben némi feszültség szikrázik föl bennük a főhős és a környezet között.

A 19. század közepén született regényt Nyikita Mihalkov felejthetetlen filmje, az 1979-ben készült Oblomov néhány napja emelte be a modern kánonba; Oleg Tabakovnak a szó szoros értelmében emblematikus (ugyanakkor érzékeny, árnyalt és ezerfelé ágazó) alakítása nemcsak az akkori jelen felé közelítette a figurát, hanem felkorbácsolta a regényben is szunnyadó empátiás hajlandóságot. Vagyis: nemcsak megérteni lehetett ezt a saját belvilágába makacsul bevackolódó alakot, hanem fölfedezni indítékait, elfogadni (vagy elutasítani) gondolkodásának logikáját - és szeretni/szánni megrendítő, következetességbe burkolt tehetetlenségét, hiszen nagy árat fizetett érte: boldogsághiányos életét. Közünk van Oblomovhoz.

Akkor is, ha a debreceni Csokonai Színházban most Oblom-off címen játsszák Mihail Ugarov eredetileg Ilja Iljics halála című darabját. A szójáték erősen épít a (felületes) angolnyelv-ismerettel leöntött földgolyó magyarországi lakóinak asszociációs képességére - s ha nem hiába teszi ezt, akkor is butaság: olyasmit sugall (már ha valamit egyáltalán), amit aztán az előadás nem erősít meg. Abban ugyanis legföljebb a világ off, nem Oblomov; de ez is durva egyszerűsítés, színházellenes merénylet.

Az előadást a lengyel származású Andrzej Bubie–, a szentpétervári Szatíra Színház művészeti vezetője rendezte, aki tavaly debütált Debrecenben Smetana Az eladott menyasszony című operájával. Anita Bojarska díszlet- és jelmeztervezővel egy nagyjából üres színpadra képzelte el Oblomov életének néhány epizódját - középen egy ravatalszerű építmény áll, melynek tetejét könyvek borítják, alatta pedig Oblomov búvóhelye van, a "vacok", amelyet függönyökkel is elzár a külvilágtól. Az amúgy tágas tér hátsó fala üveg (koszos, időnként tisztogatják, nem sok eredménnyel), mögötte a külvilág: fekete öltönyös és fekete kiskosztümös fiatalok rohannak, hónuk alatt olykor aktatáskával, ügyes-bajos, halaszthatatlan dolgaik után (táncosok ők; a koreográfus Katona Gábor). És van még néhány szobortöredék: egy fél ló fél posztamensen, egy fej nélküli, Lenin-tartású alak, egy óriási pár csizma, nyilván a Sztáliné. A térhatároló és látványelemek monumentalitása nyomasztó, az egyszerre stilizált és konkrét tér lakhatatlan - a világ meg nyilván élhetetlen. Megértjük Oblomovot az ő kuckójával.

Oblomovval aztán teli lesz a tér: Trill Zsolt tölti meg, aki túlmozgásos szorongóst játszik; majd' szétfeszítik őt a gondolkodás keltette energiák. Sziporkázik, csillog, rohangál és gesztikulál (a gondosan fölépített alakításnak nemcsak a ritmusa, hanem a színvilága is gazdag és kreatív) - hol vagyunk már a heverőn álmodozó lusta alaktól... Hirtelen fölöslegessé válnak a térre és az előadásra aggatott díszítmények: Trill felnőtten is gyerek, a saját naivitásához görcsösen ragaszkodó Oblomovja minden mozdulatával és gondolatfutamával a világ és az élet lehetetlenségét bizonygatja, inkább viccesen, mint tragikusan - és ettől végtelenül szomorúan. Hiszen az egész "oblomovizmus" fölött és alatt a félelem munkál, a rengeteg és evidensen nem egy emberre szabott tennivalótól való rettegés.

Ezért kell a "ház"; az előadás centruma Trill Zsolt feje fölött tompaszögben összeérintett két karja: "nem ér a nevem, védve vagyok". Oblomovja ugyanis jól tudja - hiszen szinte egyfolytában könyvet, könyvhalmot szorongat, mintegy védekezésül -, mennyi veszély leselkedik minden cselekvésre; Bellini operaáriája például beleremegős szerelmet vált ki, de e szerelem, vagyis Olga (Szűcs Kata prózai Olgáját Kriszta Kinga "Casta dívája" kettőzi) annyi vállalhatatlan teendőt és nyomukban ugyancsak vállalhatatlan kiszolgáltatottságot jelent, hogy el kell fordulni tőle. És nem lehet hallgatni Stolzra, a testvéri jó barátra sem (kár, hogy Tóth László játéka elhomályosítja a figura öszszetett, markáns karakterét); Arkagyijra, az orvosra sem, aki Oblomov betegségét lázasan kutatva leginkább a saját őrületében él (kár, hogy Mercs János karikatúrára veszi); és Zaharra, a szolgára sem, aki pedig úgy van, hogy nincs (és ezt Bakota Árpád jól játssza). Hanem a "ház" létét és nyugalmát nem veszélyeztető Agafjára lehet hallgatni, aki kimossa és megvarrja a háziköntöst, hordja be egymás után a pirogos tálat, és gondoskodásával, szeretetével elkíséri Oblomovot a halálig - miközben maga is beleőrül e transzponált szenvedélybe. Györgyi Anna, akinek a darab második részében jut lehetőség, jól érzi a stilizált játék minden rétegét; kettősük Trill-lel "elviszi" az előadást.

Amelyben Oblomov és az élet találkozása nem marad el. Ebbe kell belehalni.

Debreceni Csokonai Színház, április 16.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.