A POSZT ürügyén a POSZT-ról - Előtte, utána

  • Csáki Judit
  • 2009. június 18.

Színház

Vasárnap, 7-én a pécsi sétálóutcán Lengyel Anna dramaturggal kérdezgettük a POSZT résztvevőit: mennek-e szavazni? Kevesen mondtak igent.

Amúgy pedig eléggé rendben volt a legutóbbi, kilencedik POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) versenyprogramja, amelyet Janisch Attila válogatott össze. Nagy szerencse ez, mármint hogy rendben volt, a POSZT-é meg a miénk. Mert csöppnyi szükségszerűség sincsen benne (csak a "véletlenszerű" Janisch) - vagyis zéró garancia, hogy jövőre is így lesz.

A POSZT ugyanis egy masszív anakronizmuson nyugszik - mint annyi minden. Egyfelől: szeretik azt gondolni a szervezők meg mindenki más is, hogy az évad legjobb előadásai láthatók itt. Másfelől: a válogató egy bizonyos koncepció alapján nem színházi ember; vagyis a "legjobbak" az ő legjobbjai, mert az ízlés is szabad, akár a vélemény. E jegyben volt már néhány jókora lebőgés - most nem volt, ez benne a szerencse. Nem tudom, hogy Janisch Attila - vagy a jövő évi válogató, Fáy Miklós - hányadik volt azon a listán, amelyet a Színházi Társaság vezetősége nagyjából hasraütéssel állít össze; nem tudom, hányan nem vállalták a megtisztelő, ám igencsak megterhelő (170-180 előadás, szerte az országban, meg azon is túl) feladatot, amiért amúgy kétmillió forintos gázsi jár, amiből egymillió elvben a költségtérítésre van, de lehet belőle spórolni.

Amikor a "bepalizás" módszerével végre horogra kerül a válogató, mindenki úgy csinál, mintha ő lett volna az első és egyetlen alkalmas személy a célra. Nem fogom hosszan ragozni itt, hogyan is van ez másutt (kritikusok válogatnak, többnyire egynél több); azt sem, hányan és hányszor mondták-mondtuk el már ezt a POSZT szervezőinek (sokan és sokszor); és azt sem, hogy mi volt a válasz és az eredmény (butaság és semmi).

A POSZT-ot megalapozó anakronizmusnak része még a cél is - mi is a cél? Hogy összegyűljön a szakma dolgos és/vagy ráérő része, és örüljön egymásnak? Ez igencsak beleillik Jordán Tamásnak, a fesztivál ügyvezető igazgatójának idealisztikus-nosztalgikus közösségteremtő eszmerendszerébe, csak éppen ez idő tájt ez is anakronisztikus. Az idillnek, a "szeressük egymást, gyerekek"-nek szemernyi esélye vagy realitása sincsen mostanság - és nem ez a baj, ez nem baj, csak tény.

Nem jövök én most a nemzetköziséggel, a tágabb kontextussal, az erőteljesebb szakmai megalapozottsággal, a szakmailag fontos események kiemelésével, a cél meghatározásával - pedig mindre gondolok. Ennél többet tenni a tulajdonosoknak - Pécs városának és a minisztériumnak - kellene, amikor megmondják, mire adják a sok milliót. Azt ideszúrom még, hogy elmaradt Hiller István sajtótájékoztatója, amelyen bejelentette volna, hogy a színházi törvény végrehajtását kidolgozó-levezénylő előadó-művészeti tanácsnak kik lesznek a tagjai. Ha a lobbizások, meccsek, nyomulások, háttéralkuk véget érnek - azért maradt el, mert még folynak -, erre még visszatérünk.

Ha bárki azzal áltatta volna magát, hogy a politikát sikerül távol tartani a színháztól (micsoda marhaság, hisz mindvégig ott volt a színpadon), legkésőbb 7-én este be kellett ismernie, hogy ez nem fog menni. És bár a színházi szakma mint szavazótábor sokszínűvé vált, a magát nemzeti radikálisnak nevező fasiszta Jobbik egyelőre a peremen van, jelentsen ez bármit a Jobbikra, avagy a színházi szakmára nézvést. Ráült a döbbenet a népekre, s csak akkor szakadt föl egy megkönnyebbült sóhajtásban, amikor kedden este az AlkalMáté Trupp (Máté Gábor néhány éve végzett osztályának alkalmi együttese) a rövid életű és szép emlékezetű AKKU-ban bemutatott és Pécsett az off-programban szereplő Krízis-dalestjében már egy új, hiperaktuális Máthé Zsolt-dalszöveggel reagált a helyzetre: "míg te távol harcolsz, s Brüsszelt bűvölöd, / fellógatunk minden cigány, zsidó bűnözőt, / s ha az összes tolvaj geci nyereg alatt puhul, / minden lámpavas majd virágba borul", írja Krisztina című dalában. Adekvát válasz ez a helyzetre; természetesen nem azon a szinten, mint például a Mohácsi rendezte Istenítélet (lásd: Mégis magyar, Magyar Narancs, 2008. november 6.). Csakhogy amikor ez utóbbit ünnepelte a pécsi közönség a versenyprogramban, akkor a kérdés, vagyis ez a legújabb helyzet még nem mutatta magát, vasárnap előtti péntek lévén (a zsűri döntését, miszerint ez volt a legjobb előadás a POSZT-on - benne a legjobb női alakítás Herczeg Adrienné, a legjobb férfi-epizódalakítás Pál Andrásé, a legjobb díszlet Khell Zsolté, és Kovács Márton a zenéért még különdíjat is kapott -, nem a "helyzethez" való hozzászólásnak, hanem jelentéses szakmai döntésnek tekintem). Aztán a Zsótér rendezte A velencei kalmárra hétfőn már mindennek tudatában volt muszáj nagyot bólintani: a helyzet ugyan rémes, de már tudjuk a dolgunkat benne.

Mostan egy ideig még a politika fogja kavarni a színházi kártyákat: igazodások, szövetségek, állások és átállások következnek.

Azt máris rebesgetik-nyilatkozzák, hogy a jobboldali színházvezetőkből szervezett csoportosulás szakmai lapot fog indítani. Remek. Mostantól vajon a kritikusoknak is különféle dobogókra kell majd felállniuk hitvallás gyanánt? Vagy a döntéshez elégséges szempont lesz például ez a lap, a Magyar Narancs, vagy - teszem azt - egy másik a másik oldalon? Mi a remélt haszon? Aki jobboldalon hordja a szavazótollát, az jobbakat fog írni a hasonszőrű színházakról? Vagy rosszabbakat a nem hasonszőrűekről? Annak nem fog tetszeni az Ascher rendezte Jógyerekek képeskönyve (MaNcs, 2009. január 22.) az Örkényben (amely egyébként a legjobb rendezés díját nyerte Pécsett), hogy már ne is a társadalmilag telítettebb, katonás Barbárokat (MaNcs, 2008. november 27.) említsem (amely osztozott e díjban)? Vagy netán épp fordítva van: annak "helyből" tetszeni fog a vacak is, ha jobboldali? És ugyan ki fogja ezt elhinni jobbról meg balról? (Megmondom: senki. Aki elhiszi, az senki.)

Ez az első blikkre lényegtelennek tűnő ügyecske azért méltó említésre, mert eleddig a legtöbb, szakmai kritikát is közlő orgánumban (egy-két napilapot leszámítva) nem volt szempont a kritikus politikai hovatartozása. Már ez a "nem volt szempont" is föléfogalmazás: nem tudtunk róla, nem is jutott eszünkbe (hacsak a kritikus maga nem hívta föl rá a figyelmet, éppen a kritikában). Ha jól tudom, a rendezők sem politikai hovatartozás alapján választanak például dramaturgot vagy tervezőt - de lehet, hogy csak én nem látom, amit pedig kéne.

Mindenesetre - hogy a politikából vegyem a hasonlatot - Orbán látványosan megbukott "egy a tábor..." politikai tézise a színházi világban még létezik, bár nem éppen úgy, ahogy ő értette. Nem vagyok hülye, tudom, hogy van ez a bizonyos jobboldali színházvezetői társulás, csak éppen látom azt is, hogy maguk a tagok fitymálják és mentegetőznek miatta amúgy informálisan, és látom, hogy a szakma (a kritikát is beleértve) nemigen vesz tudomást róla, mármint a gyakorlatban (csak eljátszik a gondolattal: vajon a lejárt szavatosságú Schwajdát vagy Vidnyánszkyt ültetik-e a Nemzeti direktori székébe). Vagyis: a POSZT-on sem aszerint választották az előadásokat, az off-programokat vagy a kávézópartnereket a Király utcai teraszokon, hogy melyik brancsba tartoznak. Mondhatni: passzívan nem vettünk tudomást erről.

De ez kevés lesz most már, a jobbikosodás árnyékában; akkor is, ha egyelőre nem a szakma jobbikosodik, csak az ország. Most már aktívan kellene: beszélés és kiállás, látható döntés amellett, hogy a szakma nem hagyja megosztani magát. Ehhez pedig nagyon kevés a POSZT kellemes-gemütlich szellemisége.

Ami ez utóbbit illeti: vivőanyag van, csak amit visz, a szellemiség, az nincsen. Van sok jó előadás, a versenyben és mellette; az irány tart a színházi valóság felé, amennyiben számos alternatív produkció is helyet kapott a versenyprogramban (egyelőre ugyan olyan konstellációban, hogy túl sokan voltak; nem pusztán technikai szempontok miatt kellene maximálni a legjobbak számát), de az egész, mármint a fesztivál mégis szétfolyó, értékei szublimálódnak. Nincs értelme sokszínűségnek nevezni ezt: legyen sokszínű a színházi élet - a fesztiválnak markáns karakter kell, értelmiségi atmoszféra, tartalom és cucc. És kevesebb belterjesség - mert most abból van a legtöbb; csoportosan nézzük a köldökünket: szép.

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.