Cseresnyési László

A toledói asztrológusok levelükben 1186 szeptemberére jósolták a világvégét. Mivel azonban a levelet már 1184-ben eljuttatták III. Kelemennek és bíborosainak, így volt idő az ilyen esetben elengedhetetlen imákra és böjtökre. És örvendezhettünk: ez a bűnös világ megint nyert egy kis időt.

A magas tudományt két évezreden át a legkevésbé sem érdekelte az a különös jelenség, hogy a nyelv üzeneteiben sok minden csak közvetve adott, néha az üzenet eleve töredékes, de az emberek zöme mégis megérti, hogy miről is van szó. Ennek az írásnak a témája az a közös tudás – sémák és helyzetek ismerete –, amely lehetővé teszi a megértést.

Létezik egy úgymond misztikus képesség, a személyiség delejes kisugárzása, azaz a „karizma”, amely az átlagembertől megkülönbözteti az igazi politikust, művészt és prófétát. Van egyébként egy igen hasonló jelentésű japán színházi kifejezés, amely politikusra is vonatkozik néha: haragei, azaz „hasművészet”. A haragei az a magnetikus képesség, hogy a politikus a puszta jelenlétével képes uralni egy helyzetet, vagy egy színész, bár semmi különöset nem tesz a színpadon, mégis erősen érezzük, hogy ott van.

Jorge Luis Borges John Wilkins analitikus nyelvéről írt esszéjében utalt a Jóravaló ismeretek égi gyűjteménye c. kínai enciklopédiára, amely szerint az állatok az alábbi osztályokba sorolhatók: (1) a császár állatai, (2) a bebalzsamozottak, (3) az idomítottak, (4) a malacok, (5) a szirének, (6) a mesebeliek, (7) a kóbor kutyák, (8) olyanok, amelyek ezen osztályozásban nem szerepelnek, (9) az őrülten remegők, (10) a megszámlálhatatlanok, (11) a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, (12) a másfajták, (13) az olyanok, amelyek az imént törtek össze egy vázát, és végül (14) az olyanok, amelyek távolról légynek látszanak.

A konfuciánus tanítás szerint a jó kormányzás felé vezető úton az első lépés a zhengming, a szavak jelentésének kiigazítása, amelyből következik a szó és a tett harmóniája, a jólét és a boldogság (vö. Beszélgetések és mondások 12.11, 13.3.).

Ibn ’Asakir, egy 12. századi damaszkuszi bölcs szerint: „A tudósok húsa mérgezett – aki megszagolja, megbetegszik, aki pedig megkóstolja, belehal.” Nekem tetszik ez a mondás, még ha nem is könnyű kitalálni, mit akart ezzel üzenni az ostoba világnak az arab tudós.

Az alábbi esszében csupán a nyelvi udvariasságról lesz szó, mivel a kézcsók, a meghajlás és a kabát felsegítésének izgalmas témájáról nincs mondandóm, hacsak nem az, hogy a viselkedés és a nyelv udvariassága aligha függetlenek egymástól.

A női és a férfinyelv különbségéről szóló el­ső jó összefoglalás talán Otto Jespersen könyvében található (Language. Its Nature, Development and Origin, 1922).

Azt mondják, hogy óvakodni kell a metaforáktól, mivel azok homályossá teszik a dolgokat, megrontják az emberek egyenes és tiszta beszédét, bár a maguk helyén, vagyis a költészetben még az ilyesfajta szép hazugságoknak is megvan a létjogosultságuk.

Írásom első része (Magyar Narancs, 2015. április 30.) azzal ért véget, hogy a paradicsomi idők közös nyelvének hiányát az 1880-as években a világ nagy harmóniájáról álmodozók különféle mesterséges nyelvek megalkotásával ­kívánták pótolni. Ezek között Zamenhof doktor eszperantómozgalma olyan sikeresnek bi­zonyult, hogy két nagy formátumú diktátor is megsokallotta a dolgot.

A fétis leggyakrabban talán egyfajta szexuális orientációra utal, a kultúrantropológus azonban a szót inkább arra a jelenségre használja, amikor valakik mágikus erőt tulajdonítanak egy tárgynak. A tárgyban valami szellemi dolog testesül meg, aminek az értéke kizárja, hogy a dolgot kritika tárgyává lehessen tenni.