Dékei Kriszta

A Trapéz Galéria két kicsiny terében látható kiállítás egyrészt illeszkedik az utóbbi időben egyre-másra nyíló, a magyar neoavantgárd művészet meghatározó alakjainak szentelt tárlatok sorába, másrészt szervesen kapcsolódik Lakner három éve ugyanitt bemutatott munkáihoz, azaz az 1968 és 1974 között keletkezett művekhez (a művész ekkor, majd negyven­éves korában emigrált Németországba).

A művészt nem ismerem, de pár éve egyszer találkoztunk; beszállt mellém a házunk liftjébe. Míg felfelé utaztunk, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy megszólítom. Csupán egyetlen mondatot mondtam volna: „Örülök, hogy egy liftben utazhatunk.” Ha a gyávaságomat nem is, a belterjesnek tűnő poént remélem, hogy megértik, miután jobban rálátnak a TÓTalJOYS univerzumra.

Bár a művész a kilencvenes évek közepén rátalált egyéni kézjegyére, nagyobb mediális visszhangot csak a tavalyi Nemzeti Szalonban bemutatott munkája (Nemzeti Rend Art, alcím: A tirannusz ánusza a Városligetbe vándorolt) miatt kapott, ráadásul sikerült a művészeti szcéna állóvizét is felkavarnia. Pedig Baranyai következetesen ugyanazt csinálja; annyi változott csupán, hogy a magát apolitikusnak mondó, csak a hülyeségre allergiás művész festett egy erős, de könnyen dekódolható politikai olvasattal bíró művet (lásd a narancs.hu-n tavaly megjelent interjút: „A nagy Orbanescu elnök dicsőségére”).

Mi köti össze Mélyi József nagypapáját, egy mutató nélküli napórát, az ötvenes években a képzőművészeti főiskolán tanító, csak Van Gőghként emlegetett Bernáth Aurélt, a Rákóczi-túróst, a G. A. úr X-ben című regény szerzőjét és egy martinászszobrot az 1958-as brüsszeli világkiállítással, Kádár Jánossal vagy Budapest részletekre bomló látképével?

A lengyel csoport tevékenysége nem ismeretlen Magyarországon. Háromszor szerepeltek a Liget Galériában: 1989-ben (Ne bassz, tízéves a Łódź Kaliska), 1999-ben (Lófasz a falon) és 2004-ben (New Pop); 2010-ben Székesfehérváron láthattuk őket, most pedig az Új Budapest Galériában. De mégis, kik ők, és miért érdekesek?

Fiatalkorom egyik legmeghatározóbb és egyben legviccesebb élménye egy Tundravoice-koncert volt Szentendrén, köztük a feledhetetlen, Repülő pingvinek a tundra felett című szám.

Ha a művészre gondolok, egyetlen kép jut az eszembe.

A Széll Kálmán tér története alcímet viselő kiállítás a Kiscelliben szóbeli visszaemlékezések, személyes relikviák és képzőművészeti munkák segítségével, sok-sok széttartó, de igen szórakoztató részlettel állítja elénk azt a komplex jelenséget, amit „moszkvatérként” érzékeltünk.

A japán művész installációja a legutóbbi Velencei Biennálé leglátogatottabb és legkedveltebb munkája volt. Most Szent­endrén hozta létre új művét húszezer kulcsból és rengeteg vörös fonalból. Építés közben beszélgettünk vele.

„Ha nincs Harry Potter […], akkor nem tudom, hogy […] maga a gyűjtemény vajon létezne-e.” Első pillantásra meglehetősen szokatlan ok-okozati viszonnyal állunk szemben, de a megoldás egyszerű: Alföldi a film kezdésére várakozva fedezte fel Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben (1965–1984) című vaskos könyvét.

„Amikor még semmit sem csináltam, már akkor is egy életmű-kiállításban gondolkodtam” – mondta a minduntalan a halállal foglalkozó, fiatalon elhunyt művész. Most végre rendeztek neki egyet.

A Capa Központban valójában három egyéni kiállítás látható, amelyek számos szállal kötődnek egymáshoz.