Ez mindenképpen a kurátor érdeme. Bencze Péter „outsidernek” tekinthető, lévén, hogy nem fertőzte meg az egyetemi művészettörténeti oktatás szelleme, sem a kurátorokra sokszor jellemző, az éppen aktuális trendeket meglovagoló, kívülállónak értelmezhetetlennek tűnő beszédmód. Még azt is „megengedte” magának, hogy majdnem üresen hagyott egy egész teremrészletet; igaz, ebben Gerber két szövege szerepel. Míg a falon (tehát a megszokott kiállításrendezési gyakorlatot követve) a „Néha a tévedhetetlen kurátorok is tévedhetnek” szöveg olvasható, a falnak támasztva, egy még ki nem csomagolt, a műtárgyak épségét óvó, hülye szóval „pukifóliával” borított művön pedig ez áll: „Néha nagyot”. Ebből is kitűnik, hogy Bencze hajlamos az iróniára – ebben pedig osztoznak az ugyan eltérő korú, de saját, összetéveszthetetlen kézjeggyel rendelkező művészek is. A művészekre jellemző monokróm és szimbolikus (Gerber), álnaiv és abszurd (Hecker), illetve az új mediális eszközöket művészettörténeti utalásokkal ötvöző munkákat (Keresztesi) a kurátor úgynevezett tematikus blokkokba rendezte. De ezen egységek nem válnak szét. Mert van ugyan Munkácsy-terem az ásító inassal, benne Keresztesitől Munkácsy szelleme (szájberzombi, fülékszerén átfúrt Munkácsy márkájú ecsettel) és Heckertől az ásító Munkácsy anyja (nem messze a „Munkácsyné cáfolja, hogy férje festette volna” felirattól) és halálszekció (benne Gerber töviskoronába tekeredett, csavarkulcsra emlékeztető Meggyötört csontja, Hecker síremléksorozatából Rippl-Rónai József, és Keresztesitől az örökké élő, ki tudja, mikor meghaló Petőfinek ajánlott PS. I. Love You álsírkő), továbbá a szalonkiállításokat megidőző részleg, mégis van a kiállításnak egy fő vonulata, avagy témája – mindhárom művész valamilyen módon reflektál a kortárs vagy a történeti festészetre, a művész társadalmi státusára (értékére).
Leginkább a fiatal generációhoz tartozó Keresztesire jellemző, hogy számos művében szerepeltet művészettörténeti idézeteket. Gyakran a címben (Haszontalan támadás egy Fontana festménnyel szemben – a felhasított vásznairól ismert festő művének átszúrása, a sírkő felett lebegő Le Corbusier szelleme Miskolcon és a Bortnyik Disco), de leginkább magában a műben. Ez lehet stílusimitáció vagy a festményen felbukkanó műidézet (a Pesszimisták szalonján egész csokorra való). Sokszor felbukkan a kép és keret problémája, a különböző stílusok, a sík- és térbeliség szándékos keverése. Rá a jövőben még érdemes lesz figyelni.
A nyolcvanas évek elejétől aktív Gerbertől több ismert műve (a már említett, 2008-as Meggyötört csont vagy a Felépülni-tönkremenni – a két bagoly, 1997) mellett a tavalyi Velencei Képzőművészeti Biennáléra beadott, de végül nem elfogadott pályázata is látható. A meglehetős visszafogottságról árulkodó, mert csak három (!) kérdésből álló kurátori szöveg egyike („Hogy néz ki egy becsvágy?”) az egyik munkájára irányul; Gerbertől szokatlan módon könnyen dekódolható az objekt, azaz a kopott bőröndből kikandikáló rózsaszín nyakkendő. A másik mű egy közel 5 perces videó (A kortárs magyar képzőművészet prezentációja), melyben gyors vágásokban követik egymást az utóbbi húsz év reprezentatív munkái és a kortárs szcénában elismert alkotói.
Ennek felel meg a középgenerációhoz tartozó Hecker egyik festménye (Szorgalmas művészek várják, hogy kinyisson a Művészellátó, 2011). Az alkotáson könnyen felismerhető többek közt Birkás Ákos, Bukta Imre, Erhardt Miklós vagy Szíj Kamilla – és maga a szintén szorgalmas művész is, aki mindezt megfestette (s melynek egyes szereplői egyenesen egy korábbi Hecker-műből, A festőzombik előjöttek a műteremből című munkából származnak). Be kell, hogy valljam, súlyosan elfogult vagyok Hecker Péterrel. Tőle vásároltuk a legelső munkát, és mi nyitottuk meg Kovácsy Tiborral a kétezres évek végén Gerber és Hecker közös kiállítását a Deák Erika Galériában. Nehéz elhessegetni, hogy a most installációként bemutatott (iskolapaddal és szobanövénnyel színesített), ma is aktuális, 2013-as Hecker-műhöz (Síró közalkalmazottak – Tanárok) csatolt, szinonimákkal telezsúfolt szövegben (Az ilyen képzőművészeti alkotás…) ne ismerjem fel önnön megnyitószövege(i)mnek (vagy a művészetkritikusnak) a paródiáját. Touché!
S való igaz, hogy a szavak, melyekkel leírjuk Hecker műveinek jellegzetes vonásait (ironikus és derűs humor, torzítás, a kisszerűség kifigurázása, a groteszk és finom társadalomkritika) még a közelébe sem mennek a műveknek (Lovagló mókus találkozása az integető cicával; Pandák alvó nőt néznek a bambuszerdőben). Mert látni kell – s nem csak ezt, hanem az egész kiállítást, amely bár tele van régi munkákkal, mégis lenyűgöző üde bája és frissessége.
aqb Project Space, Budapest, XXII., Nagytétényi út 48–50., nyitva március 10-ig, hétköznapokon 10–16-ig
