Dékei Kriszta

A kiállítás fiatalos címe az 1955-ben alapított Derkovits Gyula képzőművészeti és az 1991 óta létező Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállítására utal. Nem közös kiállításról van szó, hanem bővítésről, hiszen az 1982 óta évente bemutatott, szlengesen csak derkónak nevezett ösztöndíj 26 alkotójának seregszemléje élesen elkülönül a fotósok szekciójától.

Úgy tűnik, 2014-ben kénytelen bezárni Közép-Európa legnagyobb, külföldön is nagyra tartott alternatív művészeti gyűjteménye, az 1979 óta működő Artpool Művészetkutató Központ. Az aláírt szerződés ellenére az Emmi január óta egy fillérnyi támogatást sem utalt át. Ezzel a magyar kortárs művészeti élet újabb fontos szereplője tűnik el a nyilvánosság elől.

A Vasarely Múzeumban látható kiállítás mintha a 2010-ben ugyanitt megrendezett Kép/Vers - vizuális és konkrét költészet című kiállítás pandanja volna. Szemben az akkori tárlattal, amely a képpé váló szövegre, szóra vagy betűhalmazra fókuszált, itt a kurátorok (Maurer Dóra és Nemes Judith) szándéka szerint a két elem, "az önmagában megálló szöveg és az önérvényű kép" egyenrangúságára és dialógusára helyeződik a hangsúly.

A festőként és grafikusként is működő, objekteket, kollázsokat és fotómontázsokat alkotó, szóvicceket gyártó és verseket is író művésznek utoljára harminc évvel ezelőtt volt életmű-kiállítása.

A kilencvenes évek közepétől nemzetközi elismertségnek örvendő, ma már világhírű művésznő 1957-ben nyugati orientáltságú családban született Iránban; ezt mutatja, hogy katolikus iskolába járt, majd tizenhét évesen családja Kaliforniába küldte tanulni. Az 1979-es iszlám forradalom miatt már nem mehetett haza, s csak a Khomeini-rezsim bukása után, 1990-ben tért vissza az országba, ahonnan 1999-ben ismét távozni kényszerült. Iránban azóta is nemkívánatos személy, munkái tiltólistán vannak. (Interjúnkat lásd: Virágokról ment a műsor, Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.)

A Csunkingi Három Szoros Múzeum gyűjteményéből válogatott majd száz alkotást a Kogart, "cserébe" a Kínában bemutatott Szalay Lajos-grafikákért. De már most is tudható, hogy az ottani mércével nem igazán nagy, de magyar viszonylatban óriási látogatottságot (a csaknem félmillió nézőt) a budapesti kiállítás nem fogja abszolválni - még akkor sem, ha egy tradicionális (több mint kétezer éves) művészetről beszélhetünk. S nem csupán azért, mert a vizuális kultúra befogadására egyre kevesebb idő és pénz jut.

Emlékművei ellepik az ország köztereit, a Fidesz hű embereként pedig a művészeti élet befolyásos döntnöke lett. Az ő ajánlásával és ihletésére készült el a Szabadság téri emlékmű hírhedt tervezete is. Hosszú és tanulságos út vezetett idáig.

A magyar kortárs képzőművészeti élet egyik legmeghatározóbb alakja az ezredforduló táján újította meg festészeti nyelvét, azaz az absztrakt "tojásfejeket" elhagyva a figurális, "realista" ábrázolás felé fordult. Mára már nem a radikális lépés feletti döbbenet foglalkoztatja a szakmát és a közönséget, hanem azok a sorozatok, amelyeket Birkás a jól dekódolható műcsoportok (etnikai konfliktusok, zavargások újságcikkekből kiemelt képeinek átdolgozása, művészetelméleti szövegek beemelése a képbe) mellett hozott létre.

A harmincöt év alatti művészeknek kiírt 2013-as Esterházy-díj három díjazottjának egyike archaikus és "roncsolt" alakjairól ismert. A kaktuszokról, a "barkács" popzenéről, a matyókról és a portásokról beszélgettünk.

Nem tudható, hogy a CET-et tervező Kas Oosterhuis mit szól a beruházó és a kivitelezők közötti, átláthatatlan viták után végre megnyíló épületéhez, amely olyan ikonikus és professzionálisan megoldott városi jelként funkcionált volna, ami nem csupán külsejével csábítja el a látogatókat.

Gimnáziumi irodalomtanárunk - mint később bevallotta - sokkal mélyebben tanította és kérte számon azokat a szerzőket és műveket, amelyeket nem kedvelt. Utólag ugyan kisakkoztuk, kik/mik voltak ellenszenve tárgyai, én viszont nem árulok zsákbamacskát: egy rövid fiatalkori fellángolástól eltekintve sosem szerettem Chagall műveit (korai eltévelyedéseim között tartom számon Vasarely op-artos műveinek csodálatát is). A prekoncepciókat ugyan nehéz félrerakni, de azért igyekeztem nyitottan végignézni a kiállítást: katartikus élményben ugyan nem volt részem, viszont megértettem, hogy miért is ódzkodom az orosz-francia mester műveitől.

A Vasarely Múzeum földszinti terempárját megtöltő kettős tárlat egyrészt a Párhuzamos kiállítás címen futó kiállítássorozatba illeszkedik, másrészt kötődik az első emeleten látható, az OSAS (Open Structures Art Society/Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület) által szervezett Határterek/Interspaces című csoportos kiállításhoz.