Ahhoz, hogy megértsük, milyen értékeket vesz megint semmibe (vagy lehetetlenít el tudatosan) a kultúrpolitika, látnunk kell, miből ered az Artpool különleges, egyedi pozíciója. A történetéből.
Ügynökök és bélyegek
Az Artpool elsősorban Galántai György szobrász "gyermeke", előzménye pedig az 1970 és 1973 között működő Balatonboglári Kápolnatárlatokban keresendő. A használaton kívüli kápolnában az inkább tiltott, mint tűrt magyar neovantgárd nemzedék számos alakja és tendenciája mutatkozott be (a Szürenon-csoport tagjai és az Iparterv képviselői, a konceptuális művészek és a geometrikus-konstruktivista "iskola", továbbá az akció és a happening), kiegészülve a közép-európai térség számos progresszív művészének alkotásaival. Galántai jó érzékkel ismerte fel, hogy a hivatalos művészeti élet által negligált, de a nemzetközi művészethez kapcsolódó törekvések "lélegzethez juttatása" mellett ugyanilyen fontos a dokumentálásuk is. Ebben nyilván fontos szerepet játszott, hogy az underground kibontakozását a hatalom nem nézte jó szemmel: a tárlatok sorsa már a kezdetektől bizonytalan volt, egészen a szocialista társadalom erkölcseibe ütköző "hippimozgalom" lefejezéséig, majd az alkotók egzisztenciális ellehetetlenítéséig. Az Artpool "embrionális formáját" a kiállítás után ott maradt műveket, reprodukciókat tartalmazó, lapozható mappák, az eseményekről készült fényképek (az ún. diabank), a látogatók és a művészek által vezetett "napló", továbbá a hivatalos szervekkel (rendőrség, tanács, Köjál) folytatott levelezést archiváló mappák jelentették. Ez utóbbi a rendszerváltás után kiegészült a besúgók által készített ügynökjelentésekkel.
Az Artpool másik "szülője" Klaniczay Júlia, akivel Galántai a hetvenes évek közepén ismerkedett össze. Az archívum nevét is közösen találták ki. A fogalom egyrészt elkülöníti a művész és az alternatív intézményt működtető Galántai tevékenységét, másrészt felhasználja az akkoriban új elméletnek számító genetikai pool fogalmát (ez utóbbi olyan géntartály, ahol "hihetetlenül nagy variabilitása van a genetikai állománynak, és ahonnan minden újjászülethet"). A név emellett utal a Kárpát-medencére, játékosan pedig arra, hogy Galántaiék lakásának ablaka a Komjádi uszodára nyílik. Ráadásul az Artpool Galántai egyik "utóneve": az Artpool részére érkező postai küldeményeket ugyanis csak azután vehette át, miután bejegyeztette a Képzőművészeti Szövetség által kiadott tagkönyvébe mint művésznevet.
| ||
Az Artpool működését is a postai hálózat tette lehetővé: egész pontosan egy nemzetközi mail-art kiállításra készített, ötszáz példányban szétküldött képeslap és a visszaküldött válaszok. Maga a mail-art (a postai szabályoknak megfelelő képeslapokat, borítékokat és bélyegeket felhasználó művészi termék) azonban csak eszköz volt Galántai kezében (annak ellenére, hogy Magyarország legaktívabb mail-art művészének tartották); a kapcsolatművészethez szükséges kommunikációs eszköznek, egyfajta szervezési katalizátornak tekintette. Így jött létre a Budai Fénysugár Egyetem anyaga, amely Ray Johnson egyik rajzának magyar és nemzetközi "továbbgondolásait", interpretációit, illetve a hozzá kapcsolódó akciókat (például a Mindenki mindenkivel című pecsételőakciót) dokumentálja, a Bécsben és Budapesten egyidejűleg zajló és hallható telefonkoncert, illetve (többek közt) az 1984-es Magyarország a tiéd lehet címmel meghirdetett (betiltott) kiállítás anyaga. A kiállítások és projektek szervezése és a "magasművészetből" kitaszított, nemzetközi és intermediális műfajú produktumok gyűjtése mellett már a kezdetektől kiadtak tájékoztató hírlevelet (Pool Window) és 1983-85 között egy folyóiratot, az AL-t - természetesen szamizdatban. Az Aktuális Levelek mint az alternatív nyilvánosság művészeti fóruma már egyfajta kísérlet volt a kortárs magyar művészeti szcéna összefogására, a különféle nézetek ütköztetésére és dokumentálására - a létrejövő produktumok nem csupán a korszak művészettörténész kutatói, hanem a történészek számára is megkerülhetetlenek.
Fluxuskiadás
Az Artpool intézményesülésében a rendszerváltás új fejezetet nyitott. Nem csak azért, mert az archívum kiléphetett a már-már dokumentumtemetővé váló lakásból, a magánszférából a közszférába, hanem mert kutatóközpontként meg kellett felelnie más feladatoknak is, mint például a rendszerezés, a kategorizálás, a kutathatóság. Ehhez úttörő módon fiatal művészettörténészeket alkalmaztak, megteremtve a múzeumi szakmai gyakorlathoz szükséges feltételeket. Így fokozatosan megismerhetővé váltak a hetvenes-nyolcvanas évek alternatív művészetének addig rejtett összefüggései. Ezenkívül tovább tágult és szó szerint láthatóvá vált maga az Artpool tevékenysége (fluxuszászlók és táblaszövegkiállítások a Liszt Ferenc téren, a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó Újkapolcs Galéria). A különféle események (beszélgetések, kiállítások) évente egy-egy projekt (például: a fluxus, a performansz, az internet, az installáció, a számok vagy a lehetetlen) köré rendeződtek. "Felléptek" az intermediális műfajok nemzetközi "nagyágyúi" is (többek közt Anna Banana, Geoffrey Hendricks és Ben Vautier). Eddigi tevékenységüket egy tavaly megjelent angol nyelvű katalógusban összegezték (kritikánkat lásd a Visszhang rovatban).
Az Artpoolban jelenleg 600 folyóméternyi anyag kutatható. Összehasonlításképpen: a Kecskeméti Főiskola majdnem háromszor akkora alapterületű Műszaki és Gazdasági Szakkönyvtárában 750 folyóméternyi anyagot tárolnak. Az Artpool anyaga ennél is sokkal nagyobb, ennek pedig az az oka, hogy az archívum gerince (a különféle könyvek és katalógusok mellett) az ún. egyedi kisnyomtatványok csoportjába tartozik (meghívók, leporellók, művészkönyvek, plakátok, poszterek, matricák, bélyegek, képeslapok, borítékok), nem beszélve a kísérleti zenéket tartalmazó kazettákról vagy a fotó-, dia- és videógyűjteményről.
Az Artpool pozíciója nemzetközi szempontból is különleges. Egyrészt, mert gyűjteménye heterogén, azaz minden, az alternatív szcénához kapcsolódó anyagot befogad - ellentétben a Cavellini Múzeummal, amely csak a Cavelliniről szóló munkákat tartalmazza, vagy Enrico Sturani gyűjtési filozófiájával, amely nem csupán művészi, hanem mindenféle képeslapokra fókuszál. Sok alternatív archívumot - hasonlóan a kilencvenes évek elején bekebelezett és/vagy a műtárgypiacra bevezetett konceptuális munkákhoz - múzeumok vásároltak meg (az amerikai Jean Brown fluxusgyűjteményét például a Getty Múzeum őrzi). Az Artpool az utóbbi években számos közintézményi betagozódásról tárgyalt (például a Szépművészeti vagy a Petőfi Irodalmi Múzeummal), de az újabb és újabb minisztériumi koncepciók mindegyiket felülírták.
Nyilvánvaló, hogy a könyvtár és kiállítótér, a műtárgy- és installációs raktárak rezsije és bérleti díja, továbbá az adminisztráció, a magyar és nemzetközi kutatókat fogadó archivista bére és az anyagköltségek havonta kétmillióból fedezhető háttere nem döntené romokba a minisztériumot. Jóhiszeműen azt is gondolhatnánk, hogy egyszerű nemtörődömségről vagy szakmai hozzá nem értésről van szó. Realistán - és a 2010 óta zajló, a kortárs művészeti intézményeket is ugyanúgy érintő - annektálási/lefejezési folyamatokat figyelembe véve viszont azt gyanítjuk, hogy a nemzeti mázban páváskodó, naponta új történelmet író hatalomnak nem érdeke, hogy hozzáférhetővé váljon a múlt egy fontos töredéke. Főként, ha dokumentálva van.
