Bár a vizuális költészetet (megannyi ága-bogával, mint a konkrét költészet, a lettrizmus vagy többek közt a Tamkó Sirató Károly-féle dimenzionizmus) alaposan feltárt (s a nyolcvanas évek közepén Magyarországon több kiállításon és könyvben is elemzett) területnek tekinthetjük, mégis igen vékony az a mezsgye, amely elválasztja a vélelmezett alá- és fölérendeltség és az egyenrangúság világát. Ékes példája ennek, hogy a látványköltészetet avagy experimentális költészetet "művelő", a párizsi Magyar Műhely köré csoportosuló művészek (Bujdosó Alpár, Papp Tibor, Nagy Pál) munkái itt is szerepelnek.
Egy virtuális, a szó és a kép különös (és egyenrangú) viszonyát boncolgató kiállítás könnyen összeállítható lenne a kilencvenes évek elején felbukkanó posztkonceptuális áramlat alkotóinak műveiből (ahol mindenképpen szerepelnének Benczúr Emese, Csontó Lajos, Gerhes Gábor és Gerber Pál és mások munkái), de a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) égisze alatt létrehozott tárlat nem ezt, hanem döntően a konkrét-konstruktív irányzat magyar és nemzetközi követőit állította a középpontba. Ezen belül külön egységet képeznek egy Magyarországon szinte ismeretlen, leginkább Franciaországban "őshonos" műfaj termékei, a művészek által készített könyvborítók (ezt a katalógusban kicsit sután "művész könyvborítóknak" nevezik). Így elég nagy anyag látható Ben Durant gyűjteményéből, aki galériájában kezdetben a belga geometrikus festő, Jo Delahaut motívumaiból és mintáiból összeálló könyvborítókat állított ki, majd kifejezetten a galéria művészeitől kért ilyen munkákat (például, hogy csak a magyar származású művészeknél maradjunk, Pal Horvathtól és Vera Molnartól).
A tetszetős és néhol izgalmas "könyvobjektek" sorát gazdagítják (és tágítják ki) a John Christie és Ian Tyson együttműködéséből született alkotások, amelyek már a könyv és a szobor határterületein járnak (a hajtogatott papír, a harmadik dimenzióba kilépő könyvlap, a lineárisan kötött olvasás helyébe lépő, a hullámzó térbeliséget kihasználó "ugrálás"). A filmesként is ismert Christie saját munkáit egyébként a művészkönyv kategóriájába sorolja, egy olyan fogalomba, amelynek jelentését - legalábbis Magyarországon - sokféle módon használják vagy épp nem használják. A művészkönyv jelentése egyrészt szerencsére könnyen lebegő, meghatározhatatlan, nagyon sokféle, kevert műfajú könyvtárgy fér bele (lásd a Művészkönyvalkotók Társasága által a mai napig szervezett/rendezett kiállításokat). Másrészt inkább a képzőművészeti tevékenységekhez kötött fogalom: így fordulhatott elő, hogy Tandori Dezsőnek a művészkönyv minden ismérvét felmutató, Ördöglakat című, komplex munkáját 2007-ben az aktuális minisztérium (OKM) a könyv illusztrálásáért részesítette alkotói különdíjban. Az évszázadok során a szemléltetést vagy a megértést elősegítő, s ily módon a szövegnek alárendelt illusztráció szerepe a XX. században sokat módosult. Ebben a változásban nagy szerepet vállaltak olyan alkotók, mint Picasso (akinek a munkáit most nem kapták kölcsön, de nyilván sokan emlékeznek Ovidius A szerelem művészete és A szerelem orvosságai című művéhez rendelt, itthon 1982-ben megjelent erotikus képsoraira). A műfaj eme változását demonstrálja az a néhány lap, ami az 1983-ban 45 számozott példányban megjelent Vers és kép című mappából származik (bennük a Barcsay Jenő és Weöres Sándor, Korniss Dezső és Tandori Dezső kettős közös "műegészével").
Tandori műveinek besorolhatatlanságát jelzi, hogy mind 2010-ben, mind most szerepel a kiállításon. Most például egy valóban egyenrangú (bár mindenképpen egyirányú, megihlető) kapcsolatban: Nádler István ugyanis egy - a képzőművész tulajdonában lévő - rajzának jambikus jeleit ültette át a festészetbe.
A másik, 2010-ben is szereplő művész Esterházy Péter. Míg akkor egy egyértelmű "képversével" szerepelt - azzal a híres lappal, amelyre átmásolta Ottlik Géza: Iskola a határon című regényének teljes szövegét -, most a Czeizel Balázs fotóssal együtt 1989-ben készített Biztos kaland című munkájuknak újrainterpretálása látható. A könyv, amelyről nehezen eldönthető, hogy melyik irányból (jobbról balra vagy balról jobbra) olvasható, itt új fénytörésben látható. Az amúgy is szokatlan (bár Esterházytól nem meglepő), töredezett narráció képi megfelelői a kiállítótér falán még inkább széttartóvá válnak, a könyvben is csak sejtetett szövegösszefüggés fragmentumokra bomlik. Talán ez a kiállítás legérdekesebb és leginspirálóbb műve.
Hasonlóan izgalmasak Lévay Jenő 1986-ban készített munkái. A művész visszafogott színeket alkalmazó litográfiáit olyan lapokra készítette, melyeken Pilinszky János néhány verse (például a Végkifejlet I-III.) Braille-írással "olvasható". Miután műtárgy lévén nem tapinthatjuk, a műélvezők által vágyott kielégülés, azaz a megismerés lehetetlenné válik. Mintha Lévay műve a művészet egyfajta metaforájává válna. Nézhetjük a szó és kép, kép és vers tematikára ráhúzott, illetve a művészkönyveket vagy a művészi könyvborítókat felvonultató kiállításokat orrvérzésig, a lényeg mindig ugyanaz. Az igazi művészet megérinthetetlen, és pontosan sosem dekódolható. De ettől olyan izgalmas.
Vasarely Múzeum, nyitva: április 27-ig
