Újabb művésszel bővült a LuMú magyar származású alkotók életművét (vagy annak egy speciális részét) bemutató sorozata. Míg Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton, Kepes György, Amerigo Tot vagy Robert Capa neve (talán) nem csak a művészeti életben járatosak számára ismerős, Hantai Simon (1922-2008) munkássága afféle vakfoltnak tűnik. És nem feltétlenül azért, mert 1948-ban elhagyta Magyarországot, és sosem tért vissza (ellentétben a szintén Franciaországba emigráló és Hantaival többször is kiállító Reigl Judittal, akinek munkái már 2005 óta láthatók itthon, s akinek párhuzamos kiállítása szintén most látható a Ludwigban), hanem mert modernista művészete a francia és a nemzetközi művészetből táplálkozik (követői vagy "tanítványai" is ebből a körből kerültek ki). Ezért első pillantásra úgy tűnik, kérdésfelvetései és művészi problémái leginkább a "frankofón" értelmezési keretben olvashatók.
Pedig Hantai valamit nagyon tudhatott - műveit már azelőtt jegyezték, hogy kialakította volna "hantais" kézjegyét: 1948-ban Norman Mailer (miután a Meztelenek és holtak című regényéért elnyerte a Pulitzer-díjat) vásárolt néhány képet a művésztől, 1952-ben pedig a New York-i Guggenheim Múzeum akkori igazgatója spájzolt be munkáiból. Tavaly decemberben ráadásul a Sotheby's árverésén majd két és fél millió euróért ütötték le egy 1960-as művét (nyilván nem függetlenül attól, hogy párhuzamosan Roy Lichtenstein munkáival életmű-kiállítása volt a Pompidou Központban). Barátai között számos francia filozófus is megtalálható (hogy csak Gilles Deleuze-t vagy Jacques Derridát említsük). A kérdés csupán az, hogy a kiállított több mint hatvan mű prezentálása a megértéshez vagy a megéléshez visz közelebb, másként: élő és izgalmas műveket látunk, vagy (ugyan) dekódolható, de nem lélegző alkotásokat.
A végeredmény mindenképpen ambivalens. Az értelmezési fonalak szétszálazásában a kiállítás kurátorai egy rejtjelezett útvonalat kínálnak fel - s bár szeretek bóklászni a művek között, életmű-kiállítás esetében jobban díjazom, ha nem nekem kell összeraknom a részleteket. A rendezés csalóka: például zárványként kezeli, és a bejárattól jobbra helyezi el a Magyarországon készült műveket. Pedig érzésem szerint már ezekben is ott van a "hantais" művek csírája: például a kép a képben problémája (lásd a MNG tulajdonában lévő 1947-es önarcképet, vagy azt az - egy 1948-as versantológia számára készült - illusztrációt, amelyben azt figyelhetjük meg, amint Lenin a saját portréját figyeli). Innen - konstatálva egy, a nevére kiállított MKP-s igazolványt és egy anatómiai vázlatkönyvet - rögvest a bal oldali terembe vezessen az utunk.
1952 végén veszi fel a kapcsolatot Bretonnal (a legendás történet szerint egy háromdimenziós, "Nézz a szemembe. Ne kutass utánam. Keresni foglak." szöveggel ellátott művet helyezett el a művész ajtajában), aki már 1953-ban egyéni kiállítást rendez a művésznek. S bár 1955-ben szakít a szürrealisták csoportjával, ehhez képest sok szürrealista munka látható - bár ezeknél is feltűnő, hogy a (különböző anyagú) rétegek egymáshoz való viszonya és az egyéni kézjegy megtalálása izgatja (az egyik művön Hantai tenyerének lenyomata is felfedezhető). Az útkeresés újabb állomásait jelzik a Jackson Pollock hatására készült kalligrafikus gesztusfestmények és csurgatásos munkák (amelyek egy részét az egyik nemzetközi "nagyágyú", Ellsworth Kelly műtermében készítette). Itt találta meg a "hantais" technika alapjait, amelyben a közvetítő eszköz (az ecset) helyébe önnön keze lépett. Érdekes módon ez a 60-as évek közepéig tartó (és a hátsó teremsorban látható), éppen a kialakuló művészi nyelvet felmutató időszak a legizgalmasabb Hantai életművében. Egyrészt ekkor, 1958-59-ben készül (az itt nem látható, mert éppen Rómában kiállított) két fő műve, az ún. Rózsaszín festmény (Écriture Rose) és párdarabja, a Galla Placidia. A számvetés és egyben a bizonytalanság időszaka ez: az ipari festékkel előkészített, majd lekapart vászonra mindennap, akár egy naplóba, ír valamit, "az adott napra rendelt imákat, a liturgia szavait, majd teológiai és filozófiai szövegeket". (Ezek az egymásra írt sorok amúgy később is visszaköszönnek - például a 2001-ben kiadott és a kiállításon is látható, Hantai, Derrida és Jean-Luc Nancy levelezését bemutató könyvben.) Másrészt ekkor (1959-ben) készül a fő művekkel szoros kapcsolatban álló ún. Festmény sorozat, amelyeken kvázi monokróm, monotonul sorakozó cellák és sejtmembránok sora ismerhető fel.
Talán még önmaga számára sem világos, de érzéki kapcsolatba kerül a vászonnal: ekkor, a 60-as évek elején talál rá az ún. pliage (a francia pli, azaz a hajtogatás, redő szóból eredeztetett) technikára. A kezdeti, a technikát kipuhatoló lépésekből olyan gyönyörűséges munkák születnek, mint az 1960-62 között készült Máriás sorozat (nem véletlenül egy ilyen munka ért el rekordárat) vagy a felfúvódott gyomrokra emlékeztető Panses (Bendők) sorozat. A kiállítás szépen csoportokba rendezi a 60-as évek sorozatait (Catamurans, Meuns, Etűdök), de ha mindezeket érteni is szeretnénk, akkor nem árt legalább egy órát áldozni az életünkből. A jobb "csücsökben" két, a hetvenes évek közepén készült és Jean-Michel Meurice által készített film is látható. A hosszabbikat (Simon Hantai avagy a retinák csöndje) a művész meuni műtermében forgatták; ebben szépen nyomon követhető és átérezhető Hantai batikoláshoz hasonló technikája. No meg a kép a képben problémára adott radikális válasza: "A festett és a nem festett viszonya radikálisan megváltozik, megfordul. A festett többé nem önmagáért van jelen, hanem azért, hogy életre keltse egyben a nem festettet is." Kár, hogy a központi teremben látható fő művek inkább tetszetősek - nem jön át rajtuk Hantai izgalmas és érzéki kézjegye.
"Nem akart meggazdagodni"Daniel Hantai, a Hantai Simon Alapítvány vezetője Magyar Narancs: Nemcsak édesapja, hanem édesanyja, Bíró Zsuzsa is festőművész. A testvérei is művészek? Daniel Hantai: Az öcséimet nagyon érdekelte a muzsika, professzionális zenészek lettek. Marc barokk fuvolán, Jéroöme zongorán és viola da gambán, Pierre pedig (aki karmester is) csembalón játszik. Világszerte koncerteznek. Anna, aki húsz évvel fiatalabb nálam, művészettörténetet tanult. MN: Ön nem játszik semmilyen hangszeren? DH: Mikor kicsi voltam, néha zongoráztam. Ennyi. MN: Az interneten fellelhető információk szerint a foglalkozása elég távol áll a művészettől. Van ennek valami oka? DH: Orvosi tanulmányokat folytattam, és egy kutatólaboratóriumot vezetek, amely az idegrendszer és az izmok közti kapcsolatokat vizsgálja. Kiskoromtól kezdve figyeltem apámat, és már elég korán felismertem, hogy művésznek lenni sok problémát és küzdelmet jelent. Talán ezért választottam egy rendes szakmát. MN: Úgy tudom, hogy édesanyja, bár kiváló művész volt, mégis feladta a karrierjét. DH: Amikor 1948-ban Párizsba kerültek, ő tartotta el a családot. Kis rajzokat készített újságokba, olyan rovatokhoz, amelyekben az emberek érzelmi problémáira adnak "válaszokat". Sok év eltelt, mire apám rendszeresen tudott eladni: akkor viszont anyám már nem tudta újrakezdeni. Meg aztán ott voltunk neki mi is mint egész napos program. MN: Mint apa milyen volt Hantai Simon? DH: Két oldala volt. Egyrészt nagyon jó apa volt, sokat foglalkozott velünk. De ha dolgozott, azt megszállottan csinálta: naponta két nagy festményt készített, és hetekig ki sem jött a műteremből. Ilyenkor nemigen tudott mit kezdeni velünk. Sőt. MN: Az édesapjának elég különös kapcsolata volt a pénzzel. 1982-ben ő képviselte nagy sikerrel Franciaországot a velencei biennálén. Ezután viszont megszakított minden kapcsolatot a múzeumokkal és galériákkal, évekig nem is állított ki, ráadásul élesen kirohant a műkereskedelem, a művészeti piac ellen. Miért? DH: Már 1953-ban, a Breton által vezetett Galerie l'Étoile Scellée-ben rendezett kiállításának katalógusában is olvashatók ugyanezek a gondolatok. Apám Bián született, egy elszegényedő sváb családban. Ráadásul a II. világháború alatt volt fiatal: mindennap hóban, fagyban, az egyetlen ronggyá ázott cipőjében húsz kilométert gyalogolt, hogy bejöjjön a budapesti főiskolára, mert nagyon erősen hitt abban, hogy a művészet a küldetése. Később persze elfogadta, hogy a festményei árából tartsa el a családot, de csak ezt. Nem akart többet, csak amennyi szükséges volt. Nem akart meggazdagodni. Azt meg végképp nem akarta - és ezért is vonult vissza 1982 után -, hogy alkotásai a spekuláció, a mesterséges árképzés áldozataivá váljanak. MN: A mostani kiállítással egy időben Hantai műveiből Rómában is látható egy kiállítás. Mennyire reprezentatív ez a válogatás, és honnan származnak a művek? DH: Kevés időnk volt felkészülni, számos technikai nehézség is adódott, és óhatatlanul kimaradtak művek. Ami speciális ebben a kiállításban, az a Magyarországon készült anyag és az ehhez kapcsolódó dokumentumok. A másik, hogy eddig nem látott, az alapítvány kezelésében lévő műveket állítunk ki. Halála után nagyon sok mű maradt a műtermében. Ebből néhányat - ugyan eredeti elképzeléseinek ellentmondva, de a kiállítási körülményeket figyelembe véve - bekereteztettünk és restauráltattunk. MN: Úgy tudom, Párizsban egy nagyobb magyar közösség is volt az ötvenes évek második felében. Fontos volt ez Hantainak? DH: Úgy hiszem, nem a magyarságuk volt fontos (ha lehet ezt így mondani), hanem a barátságuk. Vagy a hasonló festészeti problémák, mondjuk Reigl Judit esetében, aki egyébként az édesanyám barátnője volt, és persze most is az. De a baráti körébe ugyanígy francia és amerikai művészek is tartoztak. Úgy tudom, a külföldön élő magyarok hajlamosak zárt közösséget alkotni, de apám esetében ez nem így volt. MN: Itthon a külföldön elismert művészek esetében hajlamosak eltúlozni az alkotó származását, kevésbé hangsúlyozva az életművét vagy a tevékenységét. Mintha attól lenne fontos valaki, mert magyarnak született. Hantai minek tartotta magát? Francia, magyar vagy nemzetközi művésznek? DH: 1966-ban kapta meg a francia állampolgárságot, tehát francia volt. Magyarországon született, tehát magyar is volt, de nem tartotta magát magyar művésznek. Nem is nagyon lehetett az, hiszen 26 évesen hagyta el az országot, és nem is akart visszatérni. A nemzetközi művészeti életben mozgott, és műveinek egy részében például az amerikai művészek által felvetett művészeti kérdésekre és problémákra reflektált. De élete vége felé nagyon izgatták családjának sváb gyökerei. MN: Ön francia, az interjú nyelve pedig angol. Esetleg beszél magyarul is? DH: Egy kicsit. De a testvéreim még ennyit sem. |
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva: augusztus 31-ig
