Repkedő leplek - Melocco Miklós pályaképe

Képzőművészet

Emlékművei ellepik az ország köztereit, a Fidesz hű embereként pedig a művészeti élet befolyásos döntnöke lett. Az ő ajánlásával és ihletésére készült el a Szabadság téri emlékmű hírhedt tervezete is. Hosszú és tanulságos út vezetett idáig.
false

 

Fotó: MTI

A Zsámbékon élő szobrász 1935-ben, Rómában született. A polgári család egy berlini kitérő után Magyarországra költözött, ahol Melocco egyházi iskolába járt. Apját - aki 1945-től az Új Ember című katolikus lap segédszerkesztője volt - 1950-ben egy koncepciós perben elítélték, majd 1951-ben kivégezték. Innen eredeztethető engesztelhetetlen ellenszenve a kommunisták és "utódaik" iránt. 2007-ben mondta: "Apám és sok ezer másik ember ellen annak idején az volt a vád, hogy művelt, ezért veszélyes. Szelídebbnek tűnő, de annál alattomosabb eszközökkel most is szisztematikusan rombolják a műveltséget, a tudást, a közösséget." A gimnázium mellett dolgozott: havat lapátolt, különféle segédmunkát végzett, de volt sírásó is. Polgári származása miatt csak a harmadik próbálkozása után, 1955-ben vették fel a Képzőművészeti Főiskolára (mestere volt többek között Pátzay Pál és Mikus Sándor). Nem állítható, hogy a hatalom tiltólistára helyezte volna, hiszen már a főiskola elvégzése után, 1962-ben készített egy Fürdőző elefánt című szobrot (Ózd), 1964-ben pedig egy Pelikán kútszobrot a Gellérthegyre. Ezek a korai, mészkőből készült munkák - és későbbi társaik, a Szülő nő és a bába vagy a Libegőnél található Papírrepülő - mai szemmel nézve (talán a málló anyag, talán a visszafogottságuk miatt) egészen izgalmasnak tűnnek.

A burzsoák és a Willendorfi Vénusz

1967-ben Melocco, Benedek György és Veszprémi Imre (Sváby Lajos támogatásával) feljelentette Bencsik Istvánt, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának elnökét és "szimpatizánsait, azt állítva róluk, hogy burzsoá művészetet propagálnak a Stúdióban". A levél hatására nemcsak fejek hullottak, hanem hosszú időre megbénult a Stúdió reformfolyamata (a paternalista állammal szemben kialakított belső kontroll a tagfelvételben, a külső zsűrizés mellőzése). Az iratok és a visszaemlékezések nyomán sem világos, hogy miért fordult a reformer szárnyhoz tartozó csapat a "sajátjai" ellen: az absztrakt-figurális ellentét vagy a hatalomszerzés miatt. A vádlók talán azért is jártak sikerrel, mert akkoriban ideiglenesen meggyöngült Aczél György pozíciója, és a Stúdió belügye nagypolitikai szintre helyeződött - a terep megtisztításában közreműködött a Képzőművészeti Alap, a minisztérium, a KISZ KB, a Budapesti Pártbizottság és informálisan a belügy is. A művészt - érdemei elismeréseként, Sváby Lajossal együtt - 1967 végén egy műcsarnokbeli önálló kiállítással jutalmazták.

Ady Tatabányán

Ady Tatabányán

 

A hetvenes évek közepe és vége Melocco pályafutásának legfontosabb időszaka. Nem csupán azért, mert 1975-ben megkapta a Munkácsy-díjat (1988-ban Kossuth-díjjal is jutalmazták), hanem mert ekkor ért pályája csúcsára, és kissé megkésve, de összhangba került a kortárs magyar szobrászat progresszív áramlatával, az installációs jellegű munkákkal. Ekkoriban Melocco múzsája Ady Endre volt - ennek eredménye Tatabányán, Debrecenben és Pécsett, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) is megtekinthető. A tatabányai szobor (A halottak élén) bár formai-környezeti megoldásaiban (a posztamens elhagyása, illetve paddá alakítása) nem, megformálásában viszont újszerű. A már 1971-ben gipszváltozatban elkészült munka a szifilisztől elgyötört, haldokló Adyt ábrázolja az utolsó, 1918-ban készített fényképe alapján - soványan, elnyújtott, a padról szinte lecsúszó testhelyzetben, redőzött kabátba burkolódzva, komor arckifejezéssel. Egy "hajléktalan", erejét vesztett és nagyon emberi Adyt, szemben a megszokott, pátosszal telített, heroikus Ady-képpel. 1977-ben, Ady születésének 100. évfordulójára készült el az Ady-oltár. A PIM-ben látható, többalakos, hatalmas méretű gipszkompozíció ma is lehengerlő - bár kétségkívül nehezen olvasható. Egyfajta vizionárius látomás, amelyben szerepel egy ravatal, rajta Ady halotti maszkja, egy meztelen, térdelő és kitárt karú férfialak ("a grandiózus jelenettől elragadtatott" állapotban és Latinovits Zoltán arcmását viselve), egy fejfa, négy különös, a "felmagasztosulást" figyelmen kívül hagyó férfi és a Willendorfi Vénusz. Mindezen elemeket egy "drapéria-felhő-zuhatag" öleli körül - mintegy előre jelezve, hogy a szobrász későbbi műveit leginkább a technikai truvájok (egész pontosan a kőből varázsolt leplek), és nem a koncepcionális vagy a racionális gondolatok fogják jellemezni.

Az emlékmű abszurditása

Fülep Lajos már a tízes években kifejtette a Nyugatban, hogy az emlékműszobrászat az "ész világának az ellentéte: a másik, a negatív, az abszurd világ, hol a nonsens a valóság [...] őslénye, akarata". Boros Géza az 1990-ben, a Narancsban megjelent írásában pedig arra mutatott rá, hogy az emlékművek "a legritkább esetben tartoznak a művészek életművének csúcsteljesítményei közé, jobbára másodlagos alkotások, profi, iparos munkák, amelyek [inkább] beárnyékolják egy alkotó összteljesítményét".

Mindez igaz Melocco művészetének értékelésére is - hiszen a szobrász a nyolcvanas évektől kezdve szinte csak emlékműveket alkotott, kezdve olyan munkákkal, mint az ópusztaszeri Földműves-emlékmű (1979) - amely egyrészt a posztamens hiánya, a mű "földhöz kötése" miatt üdítő, másrészt viszont értelmezhetetlen. Nem tudni, hogy miért nyúlkál könyékig a földben a "búzaörvénybe hajló, arató pár", s miért nincs nyakuk. Az 1980-ban készült, Abda közelében felállított (nemrég megrongálódott) Radnóti-szobor egy súlyosabb, ideológiai/történelmi kételynek is megágyaz: vajh a művész szándékosan vagy egyszerű butaságból ábrázolja merengő, szélfútta köpenybe burkolódzó költőnek a halálba menetelő Radnótit? A komlói Színház- és Koncertteremben látható, túlhabzó drapériával körülölelt József Attila-oltár (1982, festett gipsz) Melocco "emlékeinek hangulatát" summázza, amelyen megjelenik "József Attila őrült arca", illetve három alak, amely "az én magyarázatom szerint provokátor", de mindemellett egyben "az elrendezések Kálváriái, a Krisztus és a két lator". Ezek után nincs mit csodálkozni, ha nem tudunk kapcsolatba lépni Melocco műveivel.

Antall József síremléke

Antall József síremléke

 

A szobrász karrierje a rendszerváltás után lendült fel igazán. Székesfehérvár dísze, a Mátyás király-emlékmű (1990) egyszerre tüntet színpadiasságával és a posztmodern elemek halmozásával (a királynak két balkeze van), Miskolc pedig a Széchenyi István-emlékműnek örülhet (1994), főként, hogy a kör alakú épület emeletén, egy szépen kivitelezett zászló mellett szónokló politikust agyonnyomja a rotunda. Emlékezetes bukás Antall József síremléke (1999, bolgár mészkő). A Kerepesi temetőben található műre eredetileg a másik sértett zseni, Makovecz Imre kapott megbízást, és a "koncepció" is az ő nevéhez kötődik. Barokk baldachinhatás, "szoborrá szilárdított drapéria", jurtaszerűség és a "hit pátoszától dagadó, organikusan csavargó alakzatok", a négy világtáj felé kitörő lovak (az apokalipszis lovasainak, illetve az ősmagyar négyfelé szaggatásnak a jelképe), kereszteket és szarvasagancsokat (!) szorongató alakok, megspékelve Melocco önarcképével - kétségkívül olyan ideológiai katyvasz, amelyben lehetetlenség rendet vágni.

Szeged két, a városlakók által citromdíjra is ítélt Melocco-művel rendelkezik: a molylepkeként vagy a szabadságharcosokat agyonnyomó, gázálarcos éjjeli lepkeként elhíresült 56-os emlékművel (1997) s a helyiek által csak Pez cukorkának nevezett, 2000-ben felavatott Klebelsberg Kunó-emlékművel, amely egy "oszlopon álló hatalmas fejből áll, a gallérjába pedig az egykori kultuszminiszter jótettei vannak belevésve".

Csecsek és barátok

"A kritikusok beszámolnak tájékozatlanságukról, s lehetőséget adnak a tájékoztatásra: ezért szeretem őket." Míg a Nemzeti Színház közelében elhelyezett lepelorgiát, a 2000-ben felállított Díszkaput (kétoldalt Tolnay Klárival és Latinovits Zoltánnal) csak csendes döbbenet fogadta (bár kétségkívül beleillik a szoborparkban elhelyezett giccsparádéba), a 2008-as veszprémi Brusznyai Árpád-emlékmű már kiverte a biztosítékot. A Radnóti-verssor ("Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg") által ihletett turulszobor (amely karmai között Veszprém városának makettjét tartja) azzal híresült el, hogy a művész a versben szereplő csecsszopó szót önkényesen csecsemőre írta át, mivel a "csecsszopó nagyon sok értelmű, és ha az ember megkérdezné, hogy mire gondolt Radnóti, amikor ezt írta, akkor azt felelnénk, egy csecsemőre, tehát nem egy kuplerájbeli jelenetre, melynek egyik szereplője egy csecs, a másik egy öregúr".

A tájékoztatás (öninterpretáció) Melocco igazi terepe: ha kétségeink, netán kritikai észrevételeink vannak, bátran forduljunk magyarázó soraihoz. A Sopronkőhidán 2009-ben felállított Áttörést avagy a Páneurópai pikniket (amelyen 15 életnagyságú alak, köztük a három Melocco testvér is szerepel) nagy felhördülés fogadta. A helyiek nem igazán értették, "hogy kerül ide az antik, ókori hangulatot idéző, meghasadt klasszikus épület homlokzata, és mit keresnek itt a törött görög oszlopok", és miért jelenik meg Kányádi Sándor a művön. Nem mondanánk, hogy a válasz érthető, de nagyon tanulságos. "Az antik, görög motívum Sopronpusztán valójában a klasszicizmus "szerkeszthető szépség" ideálját, azaz a keletnémetek szabadságának megszerkesztését és az abban való magyar közreműködést jeleníti meg. A keletnémeteknek szabadságot adó rab magyar nemzet "megszerkeszthető" olyannak, amikor még ép volt, mert most szétomlófélben van, mint az emlékművön is. Kányádi Sándor a barátom, s mivel ő Erdélyben küzdött verseivel a szabadságért, miért ne képviselné a kompozícióban a szabadságvágyat? A feltartott kezű alakban Varlam Salamovot mintáztam meg, az írót, aki sok-sok évet töltött szovjet munkatáborokban. Olvasatomban a Gulag, az erdélyi magyarok romániai elnyomása, továbbá Kelet-Közép-Európa népeinek szabadságvágya szorosan összefügg egymással."

1956-os emlékmű, Szeged

1956-os emlékmű, Szeged

 

A borzalmas munkák közül kiemelkedik az Etyeken 2012-ben felavatott, egy koporsó fölött veszekedő párt (Krisztust és Mária Magdolnát?) ábrázoló mű, az Isten, áldd meg a magyart. Sajnos szerzői kommentár nem áll rendelkezésünkre, de beszédes, hogy a magánterületen elhelyezett alkotást maga Orbán Viktor méltatta - az esemény annyira húzós volt, hogy szegény miniszterelnökünk csak a borban talált menedéket (kissé akadozó előadásából mindenki megtudhatta, hogy a megérkező fehérvári huszárok bizony sok kislányt meghágtak).

Melocco hű fegyverhordozója Orbán Viktornak, felszólalt számos Fidesz-rendezvényen, s a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként (most és az előző Orbán-kormány idején is) kurátora az NKA-nak és "megbízható" zsűrora számos pályázatnak. Személyes ellenszenvének senki ne tegye ki magát - elképesztő energiákat fektetett például abba, hogy ellehetetlenítse a Zsámbéki Szombatok szervezőjét (lásd Mátyás Irénnel készült akkori interjúnkat: A körülmények ellenére, Magyar Narancs, 2001. július 12. - a szerk.).

Szomorú látni, hogy egy ígéretes tehetség miként süpped bele a megalománia mocsarába, és követ el merényletet a szobrászat elemi elvárásaival szemben. A tavaly készült budapesti Kós Károly-emlékmű érdekessége például, hogy a négy gótikus (!) tartópillér és a rájuk aggatott harang alatt üldögélő idős alak valójában egy posztamensre helyezett büszt, azaz alsó teste egy téglatest. (A munkaasztal előlapján - nem meglepő módon - Kányádi Kós Károly arcképe alá című verséből olvasható négy sor.)

Az idős mester nem feledkezik meg a barátairól sem. Párkányi Raab Péter német megszállási emlékművének lelkendező szakmai bírálatát Melocco és jól bevált szerzőtársa, Benedek György jegyzi. A giccsben utazó Párkányi Raab 1994 óta vesz részt Melocco munkáinak kivitelezésében (például a szegedi molylepkében és a Páneurópai piknikben), továbbá együtt tervezték a Nemzeti Színház elé a (végül fel nem állított) kilenc oszlopot is: ez és a Brusznyai-emlékmű világa köszön viszsza a Szabadság térre tervezett borzalom esetében. Hogy megépül-e vagy sem, az nyilván Orbán Viktor kedvétől függ, de azért megfontolandók Melocco 1988-ban, a Hitelben megjelent írásának gondolatai. Ebben azt javasolta, hogy "a szobrok elé helyezzenek el szavazóurnákat, és minden egyes elmarasztaló, indokolt kritika a szobrásznak és az építésznek jelentsen megszabott pénzbírságot". Még azt is felveti, hogy végső esetben "a szobrot el kell távolítani" - milyen szép is lenne, ha már a felállítás előtt beleszólhatnánk az ízlésficamos és kegyeletsértő emlékművek megalkotásába. Vagy ha végre a hatalom lemondana arról, hogy méltatlanul gyenge művekkel pakolja tele a köztereinket.

Neked ajánljuk