A művész különleges munkáit leginkább az ironikus és egyben komoly konceptualitás jellemzi, és többek közt olyan szobrászati problémák foglalkoztatják, mint a lebegés, a feszített egyensúlyi helyzet, vagy a minimális mozgás, amelyhez gyakran szobrászatidegen tárgyakat használ fel (szappan, expander, gyermekláncfű, cipősdoboz, szobanövény, mechanikus óraszerkezet, tévéantenna, csipkéből varrt kosárlabdaháló).
Szalayt nem az egyéni kézjegy megteremtése és makacs újraalkotása vonzza, hanem az ötletek kreatív megvalósítása. Így első látásra nehezen állíthatnánk, hogy ugyanaz a művész készítette például a szőnyegporolós feszületet (Nevelés, 2011), a maszkként használható acél dísztárcsát (2011), a villanymotoros áttétellel mozgatott futónövényt (Hirtelen 2.0, 2012), vagy azt a művet, amelyben az Arnold Schwarzenegger képmása mögé rejtett mozgásérzékelő a látogató közeledését érzékelve beindít egy fekvőtámaszokat nyomó szerkezetet (Just do it, 2010).
Tény azonban, hogy a művész gyakran él művészettörténeti utalásokkal. Duchamp-t idézi egy biciklikerekes munka, és az a 2012-es, DADA feliratú, dobókockákkal megpakolt cipősdoboz, amely egyszerre "produkál mozgást és hangot (horkol)". Beuysra utal a fűrésszel "kettészelt" kalap (2013), Erdély Miklósra pedig a Piros hó (2008). Többször találkozhatunk vallási rekvizitumokkal, például olyan, imakönyvbe illő szentképpel, amely alternatív energiaforrásként működik (a tapogatókorongokkal a képhez kapcsolt fogyasztó leszívhatja a műben tárolt szakrális energiát). Szalay több művéhez (kultúr)politikai olvasat is társul - a kedvencem az a halálos fegyvert, egy bokszert formázó bronzplakett, amelyen az MMA logója látható.
Mostani, az acb galériában látható kiállításának előzménye a tavalyi, az acb galéria akkor nyíló filiáléjában, az acb.attachmentben megvalósított Maradványérték című tárlata. Itt a felújítás közben termelődő sittet (téglákat, építészeti tagozatokat, szemetet) úgy prezentálta, mintha egy régészeti leletet látnánk. Ahogy a kiállítás mostani kurátora, Kozák Zsuzska írja: "míg a Maradványérték jelenbeli anyagot helyezett a múltba archiváló módszerekkel, addig a Kettős látás régi idők fenoménjeit ülteti vissza a jelenbe". Ez utóbbi azt jelenti, hogy a fő kiállítótérben különös nippeket látunk. Nem azért különösek, mert életképeket (kislány vizslával, kisfiú nyúllal) vagy futballistát és szürke marhát "ábrázolnak", hanem mert az alakok tengelyszimmetrikusan, egyfajta sziámi ikrekként "összenőttek" (a focisták például a fejüknél, a nyuszis kisfiúk meg a feneküknél, nem beszélve a szürke marhákról, amik a fejüket is elvesztették a "párosítás" közben). Ráadásul minden kicsi, posztamensre helyezett, giccses (és porcelánnak tűnő, de valójában műanyag) nipp-mutánsból kettő található a térben. A duplikátum és duplikátumai mögött a falakon a Rorschach-teszt (értelemszerűen tengelyszimmetrikus) képei sorakoznak.
Szalay visszafordítja a geometria és a pszichológia egy-egy "sarokkövét". Hiszen, hasonlóan a tengelyszimmetriában ("amely az ember zsigeri esztétikai érzéke szerint kellemes dolog", de mindenképpen a tökéletesség képzetét - lásd kör, gömb, négyzet, kocka - sugározza) támadt zavarral, a korábban tudományosan elfogadott teszten használt ábrák is hitelességi problémákat hordoznak (mivel a teszt eredménye nagyban függ a kiértékelő személyétől, azaz amit kapunk, az nem más, mint a reflexió reflexiója).
A valóságra feszített értelmezési hálók kudarcának "felmutatása" mellett Szalay konkrétan a látás problémáját is bevonja a kiállításba. Az acb galéria üvegkalitkájában látható (érzésem szerint a művésztől elvártnál jóval didaktikusabb) mű három fényképet, három különböző 3D-s szemüveget (csak pirosat, pirosat és kéket és csak kéket) viselő arcot, és három, a színes szemüvegeknek megfelelően kifestett széket tartalmaz. Ha eltekintünk az árnyalatnyi Joseph Kosuth-utalástól, vigyázó szemünket a kettős látásként nevezett betegségre vethetjük. A pszichoszomatikus vagy neurológiai betegségnek számtalan oka lehet (például az egyik szemizom gyengesége, vagy az agyérgörcsnek nevezett, kis területet érintő agyvérzés), de minden esetben a látás mechanizmusának zavara okozza. Két szemünk a valóság két eltérő szeletét látja: jó esetben ezt az agy egyetlen térbeli képpé transzformálja, rossz esetben szellemképesen egymásra vetíti, a legrosszabb viszont az, amikor a beteg a kettőt külön látja. Elfogadom, bármit is jelentsen, hogy - amint a kurátor írja - Szalay a szimmetria fogalmával itt "egyfajta etnomatematikai kitekintéssel gyakorol kritikát", sőt azt is, hogy a pszeudonippek beemelése kimeríti az intézménykritika fogalmát, de érzésem szerint másról van szó.
A kettős látás egyfajta metafora, amelyet a kiállítás fő műve közvetít a leginkább. Ennek nem látható, csak hallható része a (nem a szellemek túlvilági üzenetét hordozó, hanem) valódi, minden hangfrekvenciát azonos erősséggel sugárzó, többek közt a bolondokházában alkalmazott, nyugtató hatású fehér zaj. Ez öleli körül azt a felnagyított, kicsit szemcsés (Chylinski György 1904-es, a Néprajzi Múzeumban őrzött fényképén alapuló) képet, melyen két alak, egy csikós szűrben, egy juhász pedig bundában látható, illetve az előttük fekete talapzaton álló, bájos, kétfejű báránykát (képünkön). Mi más ez, ha nem a kettészakadt ország képi mása? Bár így, a választások után igazi hungarikumként bevezethetjük a hármas látás fogalmát.
acb galéria, Budapest VII., Király u. 76., nyitva május 29-ig
