Legismertebb - már Iránban, 1995-ben készített - munkája az Allah asszonyai című fotósorozat, amely az iszlám női szerep különféle aspektusait (identitásait) mutatja be: "a muzulmán asszonyt, a harcost, a szélsőséges fanatikus hívőt, az anyát, a szeretőt, a barátot és a gyönyörű, dekoratív nőt". A munka nemzetközi reputációjának igen jót tett, hogy besorolhatták az akkoriban divatos gendertípusú művek közé. Tagadhatatlan, hogy Neshat alkotásai összekapcsolhatók a női és férfi szerepfelfogásokat kritikusan bíráló tendenciákkal (ide sorolható, hogy a műveken az iszlám ábrázolási tabuját felsértve női arcokat és kézfejeket szerepeltet), de ennél azért bonyolultabb a helyzet. A "kitárulkozó" testrészeken ugyanis olyan arab kalligrafikus szövegek olvashatók, amelyeket forradalmár és militarista költők írtak, s amelyek a terrorizmus (mártírhalál) szükségességét és szépségét dicsérik. A provokatív munkák - szándékuk szerint - a nyugati sztereotípiák (iszlám=terrorizmus) megtörésére vállalkoztak, mintegy felmutatva a jelenség kulturális beágyazottságát; az megint más kérdés, hogy az ikertornyok elpusztítása után nem könnyű képviselni és elvárni az egyébként pozitív, a társadalmi kohéziót megerősítő, tradicionális iszlám kultúra elfogadását. A mű ily módon "visszasüpped" a szokásos női szerep (áldozat) és férfiszerep (agresszor) kettősségének felmutatásába.
A Műcsarnok alsó szintjén lévő Mélycsarnokban Shirin Neshattól két munka látható. A közel félórás anyag bemutatásának apropója egyrészt a tavalyi detroiti életmű-kiállítás, illetve az idén elnyert Kristály-díj (ez utóbbit a davosi világgazdasági fórumon kapta, mert "kiemelkedően sokat tett a világ helyzetének javításáért").
Az első teremrészben egy 1999-es, kétcsatornás videoinstalláció, az Elragadtatás (Rapture) tekinthető meg. (A munka nem teljesen ismeretlen Magyarországon: a film egy-egy jelenetéről készített fénykép már 2003-ban szerepelt a budapesti Ludwig Múzeumban, az Essl-gyűjteményt bemutató kiállításon.) A fekete-fehérben felvett film száz, fekete nadrágot és fehér inget viselő férfi és száz, fekete csadorba és hidzsábba burkolódzó női szereplőt mozgat meg. Az egymással szembeállított vásznakon kétféle történet látható, melyek hol szétválnak, hol összekapcsolódnak egymással. A zárt erődben üldögélő, menetelő és verekedő férfiak és az őket a tengerparttól "néző", éneklő-táncoló, majd menekülő nők: két ellentétes, szimbolikus és valóságos tér, amelyben azonban a nők pozícióját és viselkedését kizárólag a férfiak határozzák meg. A hosszan és többször is végignézhető, szinte cselekmény- és érzelemmentes, inkább jelenetközpontú munka legérdekesebb része, amikor az erőd mellvértjén felsorakozó férfiak egyszerre csak integetni kezdenek a ladikon távozó asszonyok és az őket néző nők felé. A kiállításhoz kapcsolódó szövegben "infantilisnak" nevezett mozdulatsorban azonban nem annyira a "reménytelen anakronizmus, a lemaradás, elzárkózás, önmagába fordulás pusztasága süt át", hanem valamiféle zavaró és nehezen értelmezhető érzelmi töltet, az a fajta csavar, amely Neshat munkáit izgalmassá teszi.
A másik munka Shahrnush Parsipur 1989-es, Iránban betiltott, Nők férfiak nélkül című regényének filmes adaptációja, a 2009-ben, a 66. Velencei Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó Ezüst Oroszlán díjat elnyerő film egyik részlete. (A filmet 2010-ben Magyarországon is bemutatták, legközelebb pedig április 13-án tekinthető meg a Műcsarnokban. - a szerk.) A Women without men című film 1953-ban játszódik Teheránban, de a felvételek valójában Casablanca belvárosában készültek, a szereplők pedig marokkóiak. A történet a Mohhamed Mosszadek elleni puccs idején játszódik - abban az időszakban, amikor a britek megdöntötték Irán történetének első, működésképesnek tűnő demokráciáját (amelynek létezéséről, az irániak britekkel szembeni gyűlöletéről, sőt Mosszadekről - a Guardianban megjelent riport szerint - Tony Blair volt miniszterelnök semmit sem tudott). Az öt videóból összeálló, egy-egy női karakter történetét nyomon követő filmnek most a Zarin című, színes és monokróm, nagyon festői felvételekkel operáló darabját mutatják be. Érdekessége, hogy a bordélyház madámjának szerepében maga az írónő (és nem - mint ahogy az egyik napilapban olvasható - a törékeny művésznő), a főszerepben pedig Mundruczó Kornél kedvenc színésze, Tóth Orsi látható (képünkön). A Zarinban egy prostituáltként dolgozó nő (aki az egész film során csak egyetlen mondatot mond) összeroppanásának stációit követhetjük nyomon. A főszereplő az összeomlás és az önvizsgálat kettős spiráljában mozog: tulajdonképpen eldönthetetlen, hogy a női fürdő vizében súrolókefével végzett megtisztulási folyamat kiváltója mi valójában: a mechanikus munkavégzés (a kurvaság) felismerése, vagy az arctalan ügyfél erotikus érintésének élvezete. Melyik a valódi bűn: a használati tárgyként létezés, vagy a női test érzékenységének felismerése és vállalása? S mit szólnak mindehhez Allah elkötelezett asszonyai?
Mélycsarnok, nyitva április 27-ig
