A mostani, Kolozsváry Mariann kurátor által rendezett kiállítás nem vállalkozik Bálint Endre átértékelésére vagy újraértelmezésére, hanem szinte hűen követi az elődök által (például Román József 1980-as monográfiájában) kitaposott utat. A közel háromszázötven műalkotást felvonultató tárlat egyik sajátossága, hogy a nemzetközi kontextust felvillantva Bálint alkotásait megtámogatja Picasso (kevésbé jó), Braque és Max Ernst (jóval korábban készült) munkáival. A másik pozitívum, hogy a munkákat műelemzések és informatív szövegek ölelik körül (bár fakózöld falakra nem csupán a színtévesztők miatt helytelen szürke betűkből összeálló mondatokat applikálni). A harmadik előny, hogy a kiállítás rendkívül izgalmas és többször is végignézhető - bár ennek oka kétségkívül Bálint művészetében keresendő. Negyedszer pedig: a tárlat felvillant valamit a művész személyiségéből is, amelyet erősen meghatározott a gyermekkorban kezdődő tüdőbaj és az időskori, súlyos asztma szorításában a halál közeliségét minduntalan megélő, totálisan passzív és a munkában elvesző, felvillanyozódott periódusok váltakozása (talán a mániás depresszió).
A kronológiai sorrendet követő kiállítás Bálint korai munkáival indul (melyeken láthatóan nyomot hagyott Czóbel Béla munkássága), röviden kitér a baloldali Diákcsoport hatására (kirándulások és viták, melyeken együtt vett részt például Robert Capával), a három hónapos párizsi útra (ahol csikkszedés közben, egy kirakatban pillantotta meg Braque, Modigliani és Picasso néhány munkáját). És természetesen Vajda Lajosra és Szentendrére, a későbbiekben életműve döntő meghatározóira. Vajda nem csupán barát volt, hanem olyan origó, ahonnan a későbbiekben (főként az ötvenes évek közepén bekövetkezett alkotói válsága után) újraépíthette művészetét, s akinek munkáival szinte együtt aludt a legendás Rottenbiller u. 1.-ben (ahol Vajda munkáit az özvegye egy ágyneműtartóban őrizte). Szentendréből kiinduló művein gyakran felbukkanó motívum a jellegzetes szentendrei kovácsoltvas ablakrács (az Ördög-villa rácsának mása a kiállításon kicsit didaktikus módon a maga anyagi valóságában is szerepel). A Szentendrei ház (1948) című munkán egyszerre jelenik meg a realista és a "természeten túli" ábrázolás - ez utóbbi, titokzatos "valami" az, amely meghatározza Bálint későbbi művészetét. Amit ő állandó útkeresésnek érzett, sőt időről időre megtagadott, az ma tudatosan egymásra épülő lépések sorozatának tűnik. Korai munkáiban és később is alkalmazott személyes motívumokkal (az ún. "Bálint-szótár" elemeivel, Kiss János szíjgyártó mester lófejet ábrázoló cégérével, a múmiaszerű sváb asszonyokkal, a homokfutóval vagy a harsonás angyallal) átszőtt szürrealista "látomásai" éppúgy tetten érhetők az 1958-59-ben alkotott párizsi kollázssorozaton, mint a hetvenes évekbeli összegző műveken - például a kiállítás címét is adó, a tárlat végpontjára állított, 1973-ban készült Szentendre nyolcadik temploma című alkotáson (képünkön a mű egy részlete látható).
A kiállításon fényképek alapján rekonstruálták Bálint ötvenes évek végén használt párizsi műtermét - amennyire mókás elem a falra felszögelt svéd mintás kötött sapka, annyira zavaró a párizsi miliőt "közel hozó" zenei aláfestés, a francia sanzonok egyvelege (bár Edith Piaf mindig élvezhető). Szerepel a - megélhetési okokból elkészített - Jeruzsálemi Biblia (1959) néhány lapja, párhuzamba állítva Chagall egykorú Biblia-illusztrációival (ez egyik mesternek sem válik dicsőségére). Izgalmasabb élmény az 1959-es Honvágy című műve: a papírra festett alkotást egy asztalosnak kellett furnérlemezre kasíroznia, de a ragasztáshoz használt enyv összezsugorította a képet. Bálint kivasalta, azonban a sima felület helyett újabb gyűrődések keletkeztek. A véletlen okozta, egyébként lenyűgözően finom fakturális elemeket Bálint később tudatosan alkalmazta a kidobásra ítélt fatáblákra, deszkákra, ajtókra és ablakokra (a hatvanas évek vége körül) készített munkáin - ezek ihletője pedig egy barcelonai kirándulás volt (ezt a hatást a Katalán Nemzeti Múzeumtól kölcsönzött, 13. századi festett fagerenda illusztrálja).
Bálint 1962-ben (Vasarely tanácsára) tér haza, mivel munkái eladhatatlannak, túl kelet-európainak mutatkoztak Franciaországban. Művei mellett egy Van Gogh sírjáról levágott (és élete végéig ápolt) repkényt hoz magával, továbbá kétségeket: "Itt hagysz hát minden templomot / Braque-ot Picassot Van Goghot / Páris utcáit nem rovod / Ha fájni fog, hát megszokod". Hazatérése kezdetben nem volt diadalmenet - bár Kassák a műveit látva már akkor megjegyezte: "Na, Bálint, maga már akár meg is halhat!" -, de 1967-ben Aczél György segítségével három kiállítása is volt Magyarországon. Aczélt Bálint még a zsidó árvaházból ismerte, ahová özvegy édesanyja 1925-ben azért küldte el, mert a gyerek kezelhetetlennek bizonyult. (Apja Bálint Aladár, a Nyugat kritikusa volt, a rokonságba tartozott Osvát Ernő.)
Bálint már korán, 1954-ben rátalált egyfajta ikonszerű ábrázolási módra, amelyet kezdetben narratív elemekkel bővített. Kései munkáin ez az ikonhatás egyre megfoghatatlanabb és egyre transzparensebb elemekkel bővül. És egy csendes kiáltással: "Mindig máshol szerettem volna lenni, mint ahol vagyok, és még ott se." A kiállított anyag viszont nagyon ott van.
Magyar Nemzeti Galéria, nyitva május 11-ig
