Magyar Narancs: Már gyerekkorodban is művész akartál lenni?
Csató József: Nem tudom. Sok minden érdekelt, de gyorsan kiderült, hogy nem nagyon értek semmihez, viszont elég jól rajzoltam.
MN: És a családban sincsenek művészek?
CSJ: Nem, de a szüleim nagyon jó fejek, mindenben támogattak. Azt szoktam mondani viccesen, hogy ügyvéd vagy orvos akartam lenni, csak a szüleim addig szekáltak, míg nem lettem művész. Nem igaz, viszont jól hangzik.
MN: És a matematika vagy a fizika nem érdekelt?
CSJ: De, nagyon, csak sosem értettem. Mint utóbb kiderült, azért, mert balkezes vagyok: ezt egy balkezes matektanár mondta nekem. Mindig a bukás szélén álltam, de azért izgatott. Nem értettem, hogy miért nem tud a tanár arra válaszolni, hogy mi történne, ha végigásnánk a Földet a szemben lévő pontjáig, és beugornánk a lyukon. Azzal a kifogással jöttek, hogy elégnék a közepén. Már egyetemista voltam, amikor megtudtam, hogy harmonikus rezgőmozgás jönne létre, és a gravitáció vonzása miatt végül megállnánk középen. De a képeimen azért használom a geometriai viszonyokat - még akkor is, ha nem törekszem erre.
MN: A szülővárosodnak van valami szerepe abban, hogy festő lettél?
CSJ: Jók voltak a rajztanáraim. Mezőkövesden van egy erős és nyakas matyó vonal: ők mindig gehóknak csúfolták a környező falvak lakóit. Holott a matyó is egy szitokszó, úgy tudom, arra utal, hogy Mátyás király végigkúrta a községet. De leginkább egy matyó művésznőről, Kisjankó Bori néniről ismert, pedig itt élt Takács János is, akinek majd háromszáz magyarországi templomfreskója van. Bori néniről csak annyit tudtunk az oviban, hogy úgy halt meg, hogy palántázás után vizes kézzel elcsavarta a kapcsolót, és agyoncsapta az áram.
MN: Akkor ez elég veszélyes szakmának tűnhetett. Viszont játszol egy "barkácsbeat-pop" stílusú zenekarban.
CSJ: Volt egy Bioberber nevű zenekarunk, felléptünk a Gödörben, az A38-on és a Mika Tivadarban is.
MN: És miért múlt időben mondod?
CSJ: Tavaly eltörtem a karomat, és elég hosszasan gyógyult. Arra teljesen jó volt ez a koncert nélküli időszak, hogy ráébredjek: nem szeretek fellépni. De készítettem egy szólólemezt, a MONOBER-t, amit feltettem az internetre. Nagyobb visszhangja volt, mint addig bárminek. De a Biober még nem lezárt ügy.
MN: Van a Biobernek egy kaktuszos száma, de sok kaktusz és pozsgásnövény bukkan fel a munkáidon is. Miért?
CSJ: Amikor lealapozom a vásznat, akkor még nem tudom, hogy mi lesz belőle. Tudom, hogy ha valamit kitalálok, akkor nem az lesz a végén, hanem ami adódik. Valószínűleg úgy alakult, hogy egyszer csak kirajzolódott egy kaktuszszerű forma. Persze a kaktusztémakört mindig nagyon szerettem. Szimpatikus, hogy egyszerre látványosak és igénytelenek.
MN: De az mégsem állítható, hogy ezek a formák teljesen véletlenül alakulnak ki, hiszen egy vásznat többször is átfestesz.
CSJ: Ez így van. Annyiban véletlen, hogy addig a pontig festem át, ameddig nekem nem tetszik. Hogy olyan egyszerűséget lássak, ami akkor is tetszene, ha nem én festettem volna. Most már szinte csak a korábbi képeimre festek rá - azokat nem sajnálom.
MN: Így elég sokáig eltarthat egy kép véglegesítése.
CSJ: Nem, mert nem tökörészek: gyorsan festek, és szimultán több képen dolgozom.
MN: És a banán?
CSJ: Olyan, mint a kaktusz: esetlen, buta és béna forma. A diplomamunkámon azon pörögtem, hogy a banán milyen kevés csendéleten szerepel. Vagy amiken van, azok sincsenek értékelve vagy értelmezve. Voltak, akik a banánjaimat fallikus szimbólumoknak tekintették - erről persze szó sincs.
MN: A figuratív festők közé tartozol, pedig Maurer Dóra osztályába jártál.
CSJ: Lehet, hogy úgy gondolta, konceptuálisabban gondolkodom, mint a többi festő, pedig nem. Fel is vett: talán mert magamtól is rájöttem, hogy ha a melegebb színeket előre teszem, akkor térbelibb lesz a kép. Nagyon sokat tanultam tőle, elképesztően jó pedagógus.
MN: A figuráid mintha mindig maszkot vagy álarcot viselnének.
CSJ: Az egyik gyűjtőm is azt mondta, hogy úgy van fejük, hogy nincs arcuk. Nem agyalok ezen túl sokat, de zavaró lehet a tekintet. De ahogy korábban, úgy most is sok portrét festek.
MN: És a mostani alakjaid miért cigarettáznak?
CSJ: Nagyon szerettem azokat a képeket, amiken a médiumok rongyokat tömtek a szájukba, hogy most jön ki az ektoplazma. Iszonyú röhejes, mégis meg van jelenítve valami, ami kipárolog az emberből. Nem minden figurám cigarettázik, a legtöbb csak úgy magától füstöl. A pára és a füst mint az emberi kommunikáció valamilyen formája.
MN: A másik gyakori vonás, hogy törékeny vagy síkokra töredezett alakoknak a képsíkon kívülre kerül a fejük.
CSJ: Régebben sok nagydarab, méla és bambuló embert festettem. A figurát nem akartam nagyon elhagyni, de azt se akartam, hogy az legyen a fő motívum, hogy jaj, milyen szomorú arca van szegénynek. Inkább támpontok vagy díszletek egy szituációhoz.
MN: Fontos a címadás vagy csak kötelező kűr?
CSJ: Fontos, bár leginkább akkor adok címet a képeknek, ha felrakom a honlapomra. De van olyan, amelyikről már közben is tudom, hogy mi lesz. A Haramiáknak például van valóságalapja: egy nagyon jó hangulatú fesztiválon találkoztam ezekkel a szotyizós, gonosz alakokkal, akik mindenáron verekedést akartak kiprovokálni. Inkább azt szeretem, ha az emberek is gondolkodnak kicsit. Nem akarom a képeket agyonmagyarázni, csak a legminimálisabb információt adom meg, ami még nem zúzza szét a művet. Bár nem is tudom, hogy mit rágnék a szájukba. Igazából a szín és a forma érdekel: a téma folyamatosan alakul ki.
MN: A szeptemberi kiállításodon sorozatokat állítottál ki.
CSJ: Csak azért, mert nagy volt rajtam a nyomás. Annyira szétszórt vagyok, hogy ez korábban sosem sikerült. Hiába nyit ki egy kép egy új világot, amin tudnék még dolgozni, ez nem érdekel. Szerintem az Esterházy-díjat is ezért kaptam. Talán az embereknek szükségük van arra, hogy ugyanazt a dolgot többféle módon kibontva lássák. Ebbe a sorozatba nagyon sok energiát fektettem, örülök, hogy visszapattanni látszik.
MN: Most min dolgozol?
CSJ: Újabban egy csendéletvonal érdekel. Lehet, hogy már unom a sok figurát. De tök mindegy, mert ugyanarról a dologról van szó. Csak akkor tudok dolgozni, ha dolgozom: nem tervezek előre. Túl szeretném élni a következő hetet, mert élvezek kavirnyászni a festékkel. Szeretném megtartani azt az állapotot, hogy kedvem legyen új képeket festeni. Májusban Nürnbergben lesz kiállításom, most arra készülgetek.
MN: Menedzsel téged valamelyik kortárs galéria?
CSJ: A Virág Judit Galériával állok laza kapcsolatban - ha kiállítást szeretnék, abban támogatnak. De szerencsére nincs köztünk ez a mérgezett galerista-művész viszony, hogy ha szarok egyet, akkor az is az övék. Ennek persze hátránya, hogy vásárokon nem tudok megjelenni.
MN: De sok festővel ellentétben neked van műtermed.
CSJ: 2004-ben, miután a nürnbergi Erasmus-ösztöndíj után hazajöttem, évekig dolgoztam az ARTUS egyik műtermében. Szoktak azzal viccelni, hogy biztos azért készítettem egzotikus képeket, mert fűteni kellett. Pedig ahány fok volt kint, annyi volt bent. Most kaptam egy másik műtermet, ahol télen meleg van. Ezért félévente egy képpel "fizetek".
MN: Az Esterházy-díj ötezer euró. Van valamilyen megkötés, hogy mire használhatod fel?
CSJ: Nincs. De mióta az itteni portások kiszagolták, hogy mennyi pénzzel jár, azóta nagyon kedvesek velem.
