Dékei Kriszta

1991-ben heves parlamenti vita folyt az Új Hölgyfutár című magazinban megjelent címerparafrázis kapcsán: a borítót betöltő, ún. nagy nemzeti címer pajzsa vicsorgó halálfejjé változott, a két lebegő angyalból pedig önkielégítő kan- és nőstényördög lett.

A térkép és a táj - lehetne akár ez is a festőművész kiállításáról szóló írás címe. Bármennyire is kézenfekvőnek tűnik, nem Radnóti Miklós verse, hanem egy fiktív művész, Jed Martin miatt.

Már a két évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galériában kiállított kollekció is megmutatta, hogy az Irokéz-gyűjtemény anyaga nélkül hiányos lenne bármilyen, a rendszerváltás után keletkezett kortárs képzőművészet tendenciáit átfogó tárlat megrendezése. Pedig a két szombathelyi üzletember (Pados Gábor és Pajor Zsolt) mintegy véletlenül lett műgyűjtő (Pados Gábor szerint "úgy kezdődött, mint annyi más jó dolog - a bulizással"). Voltaképpen egy sajátos mecenatúrakonstrukciót dolgoztak ki arra, hogy az ellehetetlenülés szélére sodródó barátaik (az alternatív szubkultúrában ismert, de a múzeumok által negligált Újlak-csoport tagjai) tovább dolgozhassanak, s bár később nyitottak más művészek felé is, vásárlásaikat kizárólag az egyéni szimpátia, a művek szenvedélyes szeretete ösztönözte.

Bár látszólag van a LuMúban megrendezett kiállításnak előzménye, hiszen a bécsi MUMOK-ban tavaly, Aachenben pedig az idén bemutatott anyag is a Ludwig házaspár gyűjteményére fókuszált, a most látható, Erőss Nikolett által válogatott tárlat szűkebb területet ölel fel; középpontjában a hetvenes évek egyik festészeti irányzata, a fotó-, (vagy másképpen) hiperrealizmus és ennek közép- és kelet-európai változata áll. A John Steinbeck regényének címét kölcsönvevő kiállítás a kissé alulértékelt irányzatot kívánja újabb szempontok szerint - ha nem is piedesztálra emelni, de - értelmezni. Eszerint a művek egyrészt mintegy dokumentálják a "hidegháborús korszak" jellegzetességeit - lehet, hogy így van, bár e szempont kissé erőltetettnek és túlpolitizáltnak tűnik -, másrészt felmutatják az amerikai és európai irányzat közötti, nyilvánvalóan az eltérő társadalmi helyzetből és politikai rendszerből fakadó különbségeket.

Az ország közállapotait tekintve első pillantásra nagy merészségre vall, ha valaki egy nemzeti jelképet, a piros-fehér-zöld trikolórt és a giccs univerzális színét, a rózsaszínt választja kiállítása témájának: ki az, aki önként kiteszi magát politikai támadások özönének? A tárlat rendezőjét, Vörösváry Ákost azonban egészen más megfontolások mozgatták. Vörösváry olyan gyűjtő, aki festmények, grafikák, fotók, printek és szobrok mellett bútorokat, apró nippeket, dokumentumokat, meglepő tárgyakat halmoz fel, melyeket aztán a legnagyobb természetességgel helyez el egymás közelében. Kiállításain nemcsak egy életet átszövő szenvedély tárgyi lenyomataival ismerkedhetünk meg, hanem minden alkalommal rácsodálkozhatunk, hogy a magas művészet és a mindennapi kultúra nem is áll oly távol egymástól, hogy az eltérő közegekből érkező tárgyak között milyen új és váratlan összecsengések tárulhatnak fel.

Ha valaki eddig nem sejtette, a LuMúban megrendezett csoportos kiállítást látva most már egészen biztos lehet benne: a művészek életcélja nem az, hogy meg nem értett tehetségük terhe alatt görnyedve mélyszegénységben tengődjenek egy padlásszobában, hanem hogy bekerüljenek a legmagasabb szintű kanonizációt biztosító intézménybe, a múzeumba.