Míg az "új kánonnak" is nevezett magyar válogatás (és benne az olyan kurrens témák, mint a csodaszarvas vagy a hátrafelé nyilazó lovas) a patrónus, Szőcs Géza és a Forrás Galéria vezetőjének ízlését tükrözte, a kínaiak a hivatalos akadémizmust prezentálják. Abban azonban mindkét kiállítás közös, hogy kevés közük van a kortárs képzőművészethez, bár a kínaiak két, nemzetközi szinten is jegyzett alkotóval színesítették az elborzasztó és sokszor egészen nyomasztó bemutatót. (A képeivel tavaly összesen 212 millió dollárt kereső Wu Guanzhong itt egy finom tájképpel, míg a 2003-ban a Ludwig Múzeumban bemutatott ChinArt kiállításon is szereplő Xu Jiang egy szokásos, madártávlatból ábrázolt, absztrakció felé hajló, urbanisztikai tárgyú festménnyel szerepel.)
Tény, hogy a kínai képzőművészet jelentős hátránnyal indult: a "kulturális forradalom" alatt bebörtönzött, internálótáborba zárt vagy kitelepített alkotók csak 1978-ban, a Teng Hsziao-ping által levezényelt nagy "váltás" után térhettek vissza a hivatásukhoz. Ráadásul a kultúrpolitika (a kiállításon is) láthatóan még mindig erős figyelmet fordít erre a területre, ellentétben a szabadjára engedett, Kína nagyhatalmi státuszát reprezentáló, a városok közötti múzeumépítési versengésből is hasznot húzó és kreatív megoldásokban sem szűkölködő építészettel. (A kínai építészet jelentőségét mutatja, hogy idén májusban az építészeti Nobel-díjnak megfelelő Pritzker-díjat éppen a hagyomány és modernizmus ötvözése miatt Wang Shu nyerte el.)
A kormányzati elhatározás nyomán létrejött kiállítás nálunk meglehetősen új jelenségnek számít - A Magyar Nemzeti Galéria eleste után, amikor az Alaptörvény apropóján Kerényi Imre művészettel kapcsolatos vízióival ismerkedhettünk meg (erről lásd: A Nemzeti Galéria elesett, Magyar Narancs 2012. január 12.), most a Szépművészetin a sor. A Múzeumnegyed volt kormánybiztosa, az okkupációt korábban elfogadó, de most finoman háttérbe vonuló és a felelősséget hárító igazgató, Baán László a múzeum ideiglenes kiállításaihoz mérten igen nagy helyet biztosított a százhúsz alkotásnak: két szekció az alagsori termekben található, míg az ideológiai szempontból korrekt, figuratív művek az első emeleten láthatóak.
A kiállítás megtekintését mindenképpen itt, az első emeleten, Az idő viszontagságai néven futó részlegben érdemes megkezdeni - már amennyiben a befogadó nem szenved szívbetegségben. A látvány ugyanis sokkoló: ekkora mennyiségben Magyarországon talán csak a hatvanas évek elején mutattak be ennyire "irányzatos" anyagot. Mintha időutazáson volnánk; a bejárathoz közel rögtön a nagy vezérrel, Teng Hsziao-pinggel találkozhatunk, aki viharos szélben állva, acélos tekintettel néz a jövőbe. A szocreál és a XIX. század végi orosz realizmus stílusjegyeit ötvöző festményen Csou En-laj vegyül el a munkások között, és szoborként ugyan, de a munkásruhát viselő Mao is jelen van. A hatást fokozza a bádogbögrét szorongató izmos bányász portréja és egy szuperhősként tetszelgő, lapátra támaszkodó férfiról készült festmény. (Sokatmondó, hogy sajátos időzavarba kerültek a sajtótájékoztató résztvevői is: a kínai múzeumi szakemberek beépített kérdezőt is alkalmaztak, aki meg-megbicsakolva, de azért felolvasta az előre megírt kérdéseket.) A megatárlat másik furcsa eleme, ahogyan a kiállított kínai művészek a nyugati tradícióhoz viszonyulnak. Felőlünk nézve nehezen átlátható, hogy forradalmi tettnek vagy alkalmazkodási kísérletnek tekintsük, ha egyes művészek tevékenysége kimerül a stílusgyakorlatokban, azaz abban, hogy miként lehet imitálni/adaptálni más (nyugati) művészek egyéni kézjegyét vagy formai megoldásait. Láthatunk például klaszszikus németalföldi portréra hajazó alkotást, hatalmas, a hiperrealizmus megoldásait alkalmazó portrét, a Delacroix-ra jellemző dinamikus kompozíciós séma átiratát, egy már-már hamis Boterót és egy id. Pieter Bruegel modorában megfestett kínai piacot. A kurátor, Yi E szerint egyes művek kritikusan viszonyulnak a "kínai valósághoz" - ezt példázzák talán az elveszett fiatalságon merengő alkotások, vagy azok a művek, amelyeken az amerikai kultúra térnyerése is megjelenik (kínai fiatalok angol szöveges pólóban). Persze van rendszerkritikus kínai kortárs művészet is (lásd ChinArt), továbbá a nyugati művészeti diskurzusba illeszkedő alkotók is, de ezen alkotók munkáit ne itt keressék!
Pihenésképpen érdemes A sokszínűség gyönyörködtet című résszel folytatni a tárlatnézést: itt ugyanis nincs semmi felkavaró, csak pár "imitátor mű" pettyezi a látványt, no, meg az unalom (és ezen még Wu Tong jól fényképezhető faszobrai, a Pekingi opera karakterei sem segítenek). A természet költészete részben viszont néhány jó alkotással is találkozhatunk - például Chen Jialing erotikus tusrajzával, és több, a tradicionális kínai tájfestészet meditatív vonulatába tartozó művel -, de még itt is átsüt, ha nem is a mesterségbeli tudás, inkább az invenció hiánya.
A kiállítás arra azért jó, hogy elmerengjünk a konzervatív kultúrpolitika és a művészet viszonyáról, és hogy pár percig örüljünk, hogy mi nem ebben élünk. De ha a Kínának szóló politikai pávatáncot nézzük, az a szorongató érzésünk támad, hogy itthon is vannak olyan, erős pozícióban lévő figurák, akik üdvözülten figyelnék, amint a magyar művészek a nagy, konzervatív és maximálisan ellenőrzött úton menetelnek.
Szépművészeti Múzeum, nyitva szeptember 9-ig
