A Műcsarnokban május 22-én megrendezett, a kolozsvári művészek kiállításához kapcsolódó kerekasztal-beszélgetésen (Műtárgy-kereskedelem Romániában és Magyarországon. Kezdetek és távlatok) szinte minden érdekelt szereplő képviseltette magát, de az amúgy jó hangulatú beszélgetés során a néhol vitába keveredő, máskor önfényezésbe menekülő, gyakran a lényeges kérdéseket elhallgató szakemberek nemigen tudtak választ adni a kérdésre: mire hagyatkozzon vagy melyik piaci szereplőben bízzon a gyűjtő?
Négyzetméterár
Egyes becslések szerint a magyar műtárgypiacon 15-20 milliárd forint mozog egy évben, de ennek csak a töredéke átlátható: azok a tranzakciók, melyek aukciósházakon keresztül bonyolódnak. (A transzparenciát csökkenti, hogy az igen hamar, a kilencvenes évek elején megjelenő aukciósházak annyira uralták a forgalmat, hogy sem a Sotheby's, sem a Christie's nem tudta megvetni nálunk a lábát - bár ezek sem mentesek a korrupciótól.) Ebbe a körbe Magyarországon minden aukció beletartozik, legyen a kikiáltott mű/ tárgy kisnyomtatvány, érme, porcelán, könyv, bélyeg vagy ékszer, kisplasztika, grafika vagy festmény. A leütési árakról azonban nincs egységes kimutatás. A nagyközönséget elsősorban a rekordok érdeklik (ezt Magyarországon a nemrég ellopott, majd megkerült Csontváry-kép tartja 230 millióval), a leütési árakról a helyszínen, a becsült értékről pedig az aukcióskatalógusokból tájékozódhatunk. De még ha a legaggályosabban figyeljük is ezeket az adatokat, megtörténhet, hogy a valós érték helyett mesterségesen felpörgetett árral találkozunk: valódi eladás helyett csak "megfuttatják" a művet (a magas ár mögött nem áll vevő, a műtárgy a galéria vagy az eladó tulajdonában marad), hogy aztán később magasabbról indíthassanak. Bár egyre szűkül a még piacra dobható 20. század eleji modern alkotások köre (ezek a leginkább keresettek), kortárs művek nem nagyon bukkannak fel aukciókon, mivel a befektetők túlságosan kockázatosnak találják őket, és így csak nyomott árat érhetnek el.
Romániában mintha jobban bíznának az aukciósházakban leütött árak valódiságában: az INDEX ArtMarkt három éve monitorozza és teszi közzé az eredményeket: a művészek értékét standardizálva, azaz az átlagos négyzetméterárban (!) megadva. Tetszik vagy sem, a műalkotás csak egyike a piacon forgó termékeknek - Eugen Voicu, a Certinvest Arte Romaneasca befektetési alap igazgatója akár krumpliról vagy gabonáról is beszélhetett volna, amint vázolta azokat az előnyöket, amelyeket műalkotásokba invesztálva elérhetünk. A művészeti befektetési alap a világon már igen elterjedt formája a pénz fialtatásának - a legnagyobb alapok fele érdekes módon kínaiak kezében van.
Az egyetlen magyar befektetési alap azonban éppen csendben haldoklik. Ennek okai, a 2008-as válság után drasztikusan csökkenő vásárlási kedven túl, azok az adószabályok, amelyek nem teszik lehetővé, hogy - ellentétben a focicsapatokat, kiemelt sportokat támogatókkal - az adóalap csökkenthető legyen. Lehet persze, hogy a jogszabályok változása sem növelné a műtárgyvásárlásokat és befektetéseket. Magyarországon csak igen szűk réteg érdeklődik a kortárs művészet iránt; ami csak akkor változhat meg, ha az oktatásban kiemelt (vagy bármilyen, a jelenleginél nagyobb) szerepet kap a vizuális kultúra.
"Spontán privatizáció"
Nálunk gazdagabb és a művészeti szcénához jobban kötődő országokban a művészeti befektetésekből - némi manipulációval - meg is lehet gazdagodni. Ennek legmarkánsabb példája Charles Saatchi kereskedő és gyűjtő, aki politikai kapcsolatait felhasználva került a Whitechapel Gallery felügyelőbizottságába, így már az 1983-ban megnyílt Francesco Clemente kiállítás előtt tizenkét művet vásárolt a művésztől. Jelentős tőkét invesztált a Young British Artist (YBA) csoport felfuttatásába - a botrányok és a folyamatos médiajelenlét miatt művészei a 90-es években sorra nyerték el a Tate Gallery által kiadott tekintélyes Turner-díjat. Művészeit, kiállításait tekintélyes múzeumok mutatták be, és ily módon legitimálták. Diadalmenete és az eladásokból származó bevétele 2004-ben megtorpant: a többek közt a közintézmények segítségével mesterségesen felpörgetett művészek árindexe az artprice.com számítása szerint harmadára esett vissza. Furcsa módon ezek után égett le a briliáns művészeti hiéna raktára, benne az immár veszteséges YBA-gyűjteményének a korábbi értékre biztosított nagy része.
Egyes magyar műtárgypiaci szereplőktől sem volt idegen némi ügyeskedés - a rendszerváltás körül bedőlő Képcsarnok anyagának kiszemezgetése és "spontán privatizációja", idős művészek anyagának áron aluli megvétele -, de az ismert gyűjtők legnagyobb része szenvedélyből gyűjt, hol tanácsadókra hallgatva, hol személyes ízlésének hódolva. Mivel a kortárs művészetet gyűjtő magyar múzeumok (például a MNG vagy LuMú) kevés pénzt, idén még a szokásosnál is kevesebbet fordíthattak kortárs műalkotások vásárlására, az anyag jelentős része magángyűjtők kezébe került. A közpénzből fenntartott múzeumok így mintegy rákényszerülnek, hogy magángyűjteményeket mutassanak be (az Irokéz-gyűjteményt és a Kovásznai-anyagot a Nemzeti Galéria prezentálta, a Műcsarnok pár éve pedig egész sorozatot indított magángyűjteményeknek). A múzeumi jelenlét természetesen növeli a művek ázsióját, és ezáltal a gyűjtő örömét, de leginkább a művész munkáit kizárólagos joggal kínáló galéria árait. A múzeumi szféra így a gyűjtők és galériák kezére dolgozik, még abban a kedvező esetben is, ha a múzeumi szakemberek függetlenül döntenek. (Bár elméleti szempontból jó néhány etikai kérdés merülhet így fel, eddig semmi sem utal tisztességtelen összefonódásokra, s még mindig jobb a helyzet, mint Romániában, ahol mindkét szereplő valóságos sátánként tekint a másikra, és a két szféra között nincs átjárás.) A kortárs műalkotásokkal foglalkozó kereskedelmi galériák egyébként nehezen tudnak eladni a magyar piacon. Kitörési pontként létrehozták a Kortárs Galériák Egyesületét, és közösen lépnek fel nemzetközi művészeti vásárokon, de külföldön igen nehéz felfuttatni magyar művészt. Akik viszont jól eladhatók (Csörgő Attila, Birkás Ákos és mások), azoknak külföldi galeristájuk van.
Bár gyakorta felhangzik az a sirám, hogy a magyar művészet nemzetközi kontextusban értékelhetetlen, legalább annyira erős az az igény is, hogy az adott művésznek legyen megfelelő (nemzeti) kontextusa, műveinek értelmezése és kritikája. Ebben jobban állunk, mint Románia, hiszen vagy fél tucat kortárs művészettel foglalkozó off- vagy online lap létezik. A műtárgypiacon érdekeltek elvárásai és a kritikusok elképzelései azonban nem mindig esnek egybe: pár "nem megfelelőnek ítélt" kritika hatására számos galéria vonta vissza hirdetését az egyetlen nem NKA-pénzből fenntartott művészeti lapból, a Műértőből. Pedig a negatív kritika is promóció, még ha írója nincs is ennek tudatában.
Sem a kritikusnak, sem a gyűjtőnek, sem a galeristának, sem a különféle "megmondó embereknek" nincs a kezükben a bölcsek köve, sőt értelmezéseik és törekvéseik gyakran ellentétesek. Egy jövőbeli gyűjtő leginkább a saját szemében és a megérzéseiben bízzon. A maga választotta műre nyugodtan tekinthet értékként - függetlenül attól, hogy mekkora a piaci ára.
