Kolozsvár multikulturális város, képzőművészeti élete nemhogy Budapesthez, de Bukaresthez sem kíván igazodni. Már maga a kiállítás címe is nyugati orientációt sejtet, továbbá az is, hogy a harminckét művésztől válogatott munkákat nyugati magángyűjteményekből és galériákból kölcsönözték.
A Kolozsvári iskola mint márkanév öt éve született meg, nem kis részben a művészeti értékképzésben élenjáró műtárgypiaci szereplő (a Flash Art magazin) finom "ráhatására". S nem is véletlenül. A városban az ezredforduló táján lendült fel az igencsak pezsgő művészeti élet (ahogy a Műcsarnok apszisában található rekeszek dokumentációs anyagából is kitűnik, 1999-től számos művészeti folyóirat, galéria működött itt, amelyek nagy része 2009-ben a kissé a Tűzraktérre emlékeztető lepukkant irodaépületbe, az Ecsetgyárba költözött), illetve több galériának is van külföldi (például a Plan B-nek berlini) "lerakata". A kurátor, Angel Judit majd másfél évig válogatta az anyagot, amelyből kikövetkeztethető, hogy mi is az egyébként nem egységes stílusban alkotó "iskola" külföldi sikerének oka.
Ez pedig a szocializmus öröksége mint téma, és az ezzel összefüggő sajátos látásmód, ami miatt a nyolcvanas években Nyugaton még egy-egy magyar művész is érdekes lehetett, de aztán kiszorítottak minket a mindig is profibbnak számító lengyelek, nem beszélve a brutális polgárpukkasztásban utazó orosz művészetről vagy a feltörekvő Kína pop-artba fojtott dekorativitásáról. Ellentétben a Kádár-korszakot jellemző pocsolyaszerű, nyúlós és ragacsos hangulattal, Romániában kemény diktatúra volt. Míg nálunk a Kádár-kor reflexei túlélték a rendszerváltást, a megítélésében pedig minimális konszenzus sincs (ezzel függ össze, hogy több mint húsz év alatt feltűnően kevés mű reflektált erre az időszakra), a zömmel a nyolcvanas években született, Kolozsvárhoz kötődő művészek sokkal szabadabban és kritikusabban fordulnak a múlt tovább élő árnyai felé.
A Műcsarnok három fő terme - bennük a húzónevekkel - erre a politikai művészetre fókuszál; mondhatni az általános, fojtogató légkörtől, az erőszak fekete képeitől fokozatosan jutunk el a konkrét romániai események "feldolgozásáig". (Ezzel párhuzamosan a kiállítás is egyre levegősebbé válik: az installálásért "felelő" Kim Attila szürke és porózus téglákból felrakott tértagoló elemei egyre lazábban illeszkednek.) Az első terem a sötétség birodalma. A középen elkerített bokszban Ciprian Muresan megrázó bábfilmjében (Dog Luv) kutyák hergelik/heccelik egymást értelmetlen erőszakra, miközben csak úgy sorjáznak az emberiség történetét végigkövető háborúkra, borzalmakra utaló "vicces" megjegyzések. Ezt a vonulatot erősíti (a 2008-ban a Műcsarnokban már önálló kiállítással is bemutatkozó) Mircea Cantor videoloopja, melyben egy ártatlan arcú, szőke kisfiú arról számol be, hogy gyűlöli a kínaiakat, és ezt sugallják Adrian Ghenie nyomasztóan sötét, totális kiszolgáltatottságot sugárzó festményei. (A komor hangulatot valamelyest oldja néhány groteszkül morbid művészettörténeti utalás: láthatjuk a halott Duchamp-t, és Yves Klein híres ugrásának szomorú végét.) A nemzetközileg is jegyzett nevek közé tartozik Cristi Pogacean - tőle a második teremben egy szövött szőnyeg látható (Szöktetés a szerájból), melyen terroristák pózolnak az Irakban elrabolt román újságírók körül - és Serban Savu, akinek fotóalapú munkáin a lakótelepek hátsó udvarainak sivár és lehangoló mindennapjai jelennek meg. A harmadik teremben Muresan híres átirata (Az ötéves terv vége - képünkön) - ahol Maurizio Cattelan Kilencedik óra című szobrát kisajátítva a meteoritcsapástól megroggyant II. János Pál pápa helyébe a román Teoctist pátriárkát állította - mellett a múlt képei és tovább élő jelei sorakoznak. (Két végtelenített video a román himnusz hallgatása közben állva alvó Ceausescuról és a vécében sikertelenül lehúzott ötágú csillagról László Istvántól, illetve a Duo van der Mixttől a nagyromán nacionalizmus nevében kék-sárga-pirosra festett köztéri tárgyakról készült kicsiny dokumentumfotók.)
Az oldalhajókban látható munkák esetében kevesebb a történelmi utalás, egy részük láthatóan a nemzetközi trendekhez igazodik. Mircea Suciu munkái kísértetiesen emlékeztetnek a belga Michaël Borremans festményeire, némi keleti kiszolgáltatottsággal vegyítve. Láthatunk finom egyházkritikát dadaista tárgyban megfogalmazva (egy metronóm Razvan Botistól, melynek ingája keresztet formáz). Akad néhány finom és pár nehezen dekódolható videomunka, nettó szépelgés (Gabriela Vanga legóból készült nyila), horrorba hajló szürrealizmus (Veres Szabolcs: Herpesz) és szadomazo szerepjáték "művészi" leképezése (Alex Mirutziu). Továbbá olyan művekkel is találkozhatunk, amelyek (talán mert fiatal művészek alkotásairól van szó) a nemzetközi előzmények nem ismeretéről árulkodnak, ezért tűnnek kevéssé eredetinek.
A szellős, voltaképpen több jó, mint unalmas munkát felvonultató kiállítást a pihenésre és információszerzésre egyaránt alkalmas terem zárja: a művészek (akiknek alig a harmada magyar) portfóliói/katalógusai éjjeliszekrényre emlékeztető bútorokon hevernek, melyeket kisebb nehézségek árán lehet megtekinteni. Ha állunk, akkor rövid a lopásgátló zsinór, ha viszont befekszünk a csíkos napozóágyakba, akkor az olvasólámpa fénye nem elég erős. De ez legyen a legnagyobb bajunk.
Műcsarnok, nyitva július 1-jéig
