Hiszen ez lehetett a célja a 2004 óta együtt dolgozó szerzőpárosnak, Jean-Baptiste Naudynak és Gróf Ferencnek is: szerintük ugyanis nem érdemes elkészíteni egy kiállítást vagy egy művet, ha az könnyen és egyszerűen dekódolható. Ebből következik, hogy műveiknek olyan erős a konceptuális hátországa, hogy a táblázatokhoz, statisztikákhoz, számítógépes algoritmusokhoz, objektekhez és installációkhoz kapcsolódó szöveg nélkül gyakran lehetetlen felfejteni a jelentésmezőket. Ez az intertextuális prezentálás még úgy is igen fárasztónak tűnik, hogy maga a látvány, a különböző (átlag)színekbe borult termek sora igen kellemes, mondhatni, megnyugtató hatást kelt.
Az 1931-ben megépített New York-i felhőkarcoló nevéből kölcsönzött és vesszőkkel szétszabdalt cím - birodalom, állam, épület - egyrészt a Société Réaliste munkamódszerére, a betűképekből, jelekből felépített önálló világokra, másrészt a hatalmi reprezentáció kinyilvánítására, jelképes hordozására alkalmas entitásokra utal. A munkák kiindulópontjai valós vagy virtuális (néhol utópikus) politikai, vallási, financiális vagy kulturális képződmények (betűk, számok, pénzek, emblémák, logók, naptárak, térképek, zászlók, épületek, államhatárok, csillagképek), melyekből különféle számítógépes műveletek segítségével (egyszerűsítés, elemekre bontás, kivonás, összeadás, átlagolás) személytelen és hivatalosnak tűnő képekből, lightboxokból, "szemléltető tárgyakból" összeálló meghökkentő rendszer alakul ki.
Maga a kiállítás egymással néhol összekapcsolódó tematikus alegységekből áll. A legizgalmasabb a változó nemzetállami határok és területek problémája, e mesterséges képződmények értelmének ironikus megkérdőjelezése. Rögtön a bejáratnál a Szélút című installáció fogadja a látogatót: a táblákon olyan, 1900 és 2001 között kikiáltott, tiszavirág-életű államok nevei sorakoznak, amelyek többségéről szinte alig hallottunk, vagy nem sokkal távolabb ezek pendant-ja, egy csatornafedőnek látszó tárgy, amely nem más, mint az 1928-ban Sztálin határozata alapján megtervezett szibériai autonóm zsidó terület soha meg nem épült fővárosának "mementója" (Birobidzsáni ajándék). Igen szemléletes a Spektrális erózió című tárgy is, amelyen a tér mélységével az elmúló időt jelölve rétegződnek egymásra térségünk országainak időszámításunk kezdete óta folyamatosan változó határvonalai. És miért ne lennének elképzelhetőek egészen másmilyen térképek is? Például, ha minden ENSZ-ország területét méretarányosan azonos méretűre kicsinyítünk, majd egymásra vetítjük, a körvonalak átlagolt végeredménye, ez a szabálytalan alakú négyzet akár szoborként is manifesztálódhat (Világ kozmopolitái, még egy erőfeszítést!). Sőt, elképzelhető (és számítógéppel elő is állítható) olyan Nagy Európa-térkép is, melyen a nagyhatalmi álmok könnyen kiélhetőek, hiszen e felduzzadt territóriumon mindegyik ország akkora területet foglal el, amelyre kimondottan vagy épp szemérmesen elhallgatva, de még a mai napig is igényt tart. A szerzőpáros nemcsak az ENSZ-tagországok "egyedi" zászlóinak színeit átlagolta (rozsdabarna), hanem humorosan, bár az elkeserítő ideológiai katyvaszt felfedve a Monarchia korabeli zászló és az árpádsávos lobogó "egyesítésével" előállította nemzeti identitásunk új (rózsaszín) jelképét is. Maga a határvonal mint jelentésétől megfosztott grafikai jel a kiállításon többször is felbukkan. Ilyen például az egyik általuk kreált betűtípus is, a Limes New Roman, amely az etnikai szempontból szegregált városrészek határvonalait használja fel, de látható a különféle országok pénzjeleiből összeállított ábécéjük és a saját - az utópisztikus elődöknek tisztelgő - monotopiának nevezett betűtípusuk is. Két változatban is előfordul az országhatárok kiegyenesítésével és folyamatos egymás mellé sorolásával létrehozott ritmikus vonalrajz. (Utóbbi kettő közé szorul - talán a betűjelekkel való kapcsolata miatt - Corbusier Nyitott kéz című szobrának "tetovált" parafrázisa, az Archiscripton - képünkön.)
Fotó: Narancs
Néhány ötletet többször is felhasználtak - ilyen például az épület fényképére rajzolt alaprajzegységekből kialakuló, inkább redundáns, mint talányos szöveg -, néha pedig túlságosan ismert képtípushoz gondoltak új jelentést társítani (például a Reichstag tetejére zászlót kitűző szovjet kiskatonáról készült fényképhez, amelyről annak idején pár nappal később kiretusálták a zabrált karórát), de azért önmagukban megálló és értelmezhető egységei is vannak a kiállításnak. Ezek közül az egyik, az Egy életen át látni 2113-ig az interneten is megtekinthető - éppen eddig tart ugyanis az idén februárban kezdődött, Leni Riefenstahl összes művét "real-time"-ban feldolgozó, vagyis a német rendező életével (101 év és 17 nap) azonos ideig tartó vetítés. A másik egy 1949-ben készült amerikai propagandafilm - A Forrás - néma átirata, amelyből kivették a szereplőket és a dialógusokat, kiemelve így a látványt, a kapitalizmust "dicsőítő" modern tárgyak sorát és az Empire State Building sziluettjét.
A központi térben a Magyar Nemzeti Galéria honlapjáról levett majd kétszáz festmény átlagolt színei sorakoznak, az így felépített, egy képkeretező website-jára kívánkozó elegáns színkavalkád, az Árnyékállam középpontjában pedig az átlagok átlaga, a Magyar nemzeti szürke festmény áll. De mielőtt Adyval szólva búsongani kezdenénk a "szürke, porszínű magyar élet" kapcsán, magunk megnyugtatására gondoljunk arra, hogy elegendő mennyiségű átlagszín összekeverése után óhatatlanul is szürke lesz a végeredmény!
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva augusztus 5-ig. (Gróf Ferenccel készült interjúnk "Mintha boncnokok lennénk" címmel 2011. április 28-ai számunkban olvasható.)
