Kiállítás

Kukucska

Anyagminták a Lukban

Míg a hetvenes években a magyarországi művészeti élet peremére szorított szubkultúra kényszerűségből, ellenállásból vagy a nemzetközi trendekhez igazodva vitte ki az utcára művészetet, a rendszerváltás után egy tudatos, igen sokszínű expanzióról beszélhetünk. Az elitista és zárt white cube (a kiállítóhelyek) és a köztér közötti falak folyamatosan omlanak le, a művészet betüremkedik a hétköznapok látványvilágába.

A színes és szórakoztató, fogyasztóbarát megoldások - amelyeknek egyik leglátványosabb példája a berlini medvék mintájára Budapest nagyobb csomópontjait ellepő festett tehenek "parádéja" volt - és a városlakókat sokkoló graffitik ellenében a kortárs képzőművészet azért nyit az alternatív helyszínek (Városligeti-tó, dunaújvárosi garázssor, metrókocsi, aluljáró, kandeláber, kirakat) és a fogyasztói társadalom eszközei (óriásplakátok, táblák, hirdetések, reklámok) felé, hogy provokálja/elgondolkoztassa a gyanútlan járókelőket, továbbá, hogy rámutasson: a művészet élvezete nem a kevesek kiváltsága. Míg kezdetben a szokatlan, alternatív helyszíneken felbukkanó kiállításokat enyhe értetlenséggel fogadták vagy egyszerűen kisajátították, esetleg eltulajdonították a városlakók (a 2003-as Moszkva tér-projekt esetében például az egyórás időtartamra bérbe vehető alvókapszulákat szemfüles egyének magasabb összegért adták bérbe), mára ott tartunk, hogy tavaly ősszel az egyik legnagyobb magyarországi bank kifejezetten a portáljaiba szánt művekre írt ki pályázatot.

Az új helyszínek közé két évvel ezelőtt belépett az Andrássy út elején található egyik újságosbódé. Az ugyan csak egy hétig látogatható minimoziban a dán Michael Elmgreen és norvég Ingar Dragset művészpáros egyik, külföldön többször is nagy sikerrel bemutatott színdarabjának filmváltozatát (Primadonnák) lehetett megtekinteni. Az ötletgazda, Deli Anna már 2009-ben megalapította saját, független nonprofit galériáját, amely feltehetően sikerrel pályázhatna a világ legkisebb galériájának címére. A közel hét centiméter mély, zárt doboztér ugyanis egy bejárati ajtón, egy Bauhaus típusú, a szokásosnál nagyobb, öt centi átmérőjű kukucskálólyuk mögött található. Az alternatív, művészi "peep-show-t" értelemszerűen egyszerre csak egy "leselkedő" nézheti meg, miközben megélheti a (ha nem is tiltott, de a jólneveltség szempontjából elítélendő) voyeurséget. Ahogy megfordul a kint és bent - hiszen normálesetben a kémlelelőlyuk az ajtó előtt álló megfigyelésére szolgál -, úgy a Luk Galériában kiállított munkák nagy része is egy más típusú (néhol fordított) tér- és hangélményt kínál. A kiakasztott fülhallgatóból jövő hangok mellett (egy korábban kiállított munka esetében például dalra fakadt egy születésnapi torta is) néha csak a lakás tereiből kiszűrődő zaj okozza a (mindig változó) hangfüggönyt, a most látható darabban pedig az utcán felvett, teljesen esetleges zörejek. Három fiatal dán művész - Jonas Georg Christensen, Jan Danebod és Peter Olsen - márciusban, Budapesten felvett folyamatműve az első része a később Portóban, majd Szalonikiben folytatandó munkájuknak. A Materialeprsver (melyben az utótag a próbálkozásra, kísérletezésre utal) a köztéri művek finoman visszafogott, posztkonceptualista irányához illeszkedik. Egyfajta lezáratlan, kísérleti videomunka, melyben a különböző kézjegyű művészek (Christensen érdeklődésének középpontjában a hatalom, a jog és a rendszer kapcsolatai állnak, Danebod elsősorban graffitiművész, Olsent pedig a tér és az anyag átalakítása és absztrahálódása érdekli) minimális, hétköznapi szemmel szinte érzékelhetetlen gesztusokkal változtatják meg a semleges köztéri objektumokat. A fehér tűzfalra rajzolt, szinte láthatatlan vonal, a mindenféle esztétikai hatást kerülő térrajz (amikor a kerámia járólapokat bármiféle rend nélkül kiemelik, majd felfordítva visszahelyezik a síkba), a vízszintesből függőleges állásba átfordított utcakövek, a vizes/festékes gipsszel, autó- és bicikligumik által véletlenszerűen generált nyomok, a házfalba fúrt lukak vagy az utcán szoborként ide-oda helyezett kisméretű téglatestek olyan nyomok és jelek, melyek azt állítják, hogy a művészet akár láthatatlanul is, de ott van (lehet) a mindennapokban. Ha nem hiszik, menjenek önök is kukucskálni!

Luk/Look Galéria, Bp. V., Bajcsy-Zsilinszky köz 2., IV/3. Nyitva: április 25-ig

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.