Sőt: az egyik járható útnak éppen az összefogás, az értékképzés közös demonstrálása tűnik. A Debrecenben, különböző helyszíneken bemutatott három kiállítás például egy tematikus vázba, az Írás, kép, íráskép címen futó programsorozatba illeszkedik. (A Déri Múzeum "felújítás" címén hihetetlen módon összegányolt - majd a munkatársak szabadidejében kiállításra alkalmassá tett - központi terében a nemrég bezárt Et Lettera: Képeket írni, szavakat rajzolni című tárlat keretében könyvművészeti alkotásokat, írástörténeti dokumentumokat társítottak kortárs képzőművészek és írók munkáival, s még szeptember 16-ig látható a Modemben Tóth Endre döntően az írásjelek, morfémák konceptuális "használatára" épülő munkásságának retrospektív kiállítása.)
A Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum barátságos és nagyvonalú kiállítóterébe a kurátorok (Lakner Lajos, Szabó Anna Viola és Szoboszlai Lilla) magyar írók többségében ismeretlen vagy eddig nem publikált, archívumokból, irodalmi gyűjteményekből és kézirattárakból előbányászott rajzait és fotóit helyezték el, egyenrangúként kezelve a régi mesterek és a kortársak munkáit (a válogatás idősíkja Csokonaitól Bartis Attiláig terjed). Ez elsőre talán nem tűnik nagyon izgalmasnak, de a kurátorok két ponton gyökeresen felülírták a kéziratgyűjtemények/levelezések prezentálásakor megszokott megoldásokat. A műveket nem tárlókban vagy szépen bekeretezve a falakon helyezték el, hanem installációként, amelyet Ferencz Marcel építész (a 12. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjának, a Borderline Architecture című kiállításnak az egyik alkotója) tervezett. Ferencz installációja átlósan, majd harminc méter hosszan húzódik: a térbe kiléptetett könyv, az "egymásra vetített történelmi rajztér" szabadon lebegő lapjait (nem az eredeti műveket, hanem 110°70 cm-es nagyításokat) csupán csíptetők tartják. Ferencz intenciója szerint a selyemfelhőben egymásra rétegződő gondolatokból összeáll egy "egyetemes vers", a virtuális és teljes egészében nem kiismerhető mintázatot követő könyvbe íródik át a költészet titokzatossága. A lapokat kihúzva vagy éppen a papírerdőben bolyongva - mert a rajzok és szövegek befogadásához azért be kell lépnünk a lapok közé - valóban egy rejtett és cseppet sem komoly világ tárul a néző elé. Ahogy Karinthy Frigyes írja itt is olvasható szövegében, az írók gyakran rajzolnak is, a "ceruza és toll testvérek". Szerinte ezek a voltaképpen automatikusan készült "öntudatlan rajzocskák, értelmetlen ákombákomok, szeszélyes kis ábrák [...] nagyon mulatságosak és jellemzőek az íróra - aki akarja, következtetéseket vonhat le belőlük". És valóban, a válogatás másik meglepetése, hogy a kéziratok/rajzok értelmezéséhez nincs szükség grafológiai alapismeretre: maguk a kicsiny firkák vagy éppen a jól megkomponált tájképek és életképek öntudatlanul is az író személyiségének eddig nem ismert arcát villantják fel a néző előtt. Mert ki ne lenne kíváncsi arra, igazából milyen is volt egy-egy nagy író? A válogatók azonban nem elsősorban a kukkolásra helyezik a hangsúlyt, hanem - egyfajta hangulati és emellett irodalomtörténeti vonalat is követve - az írók más munkáiból idézve és egy-egy rajz felnagyított részletének megismétlésével finom értelmezési keretbe illesztik a látottakat.
Nem az ő hibájuk, hogy a negyvenöt alkotó munkáiból összeálló 235 lap vagy oldal - amelyen az írók betűrendben követik egymást - mégis inkább az adott személyre vonatkozó prekoncepciónkat írja felül. Mert ki gondolta volna, hogy a naplójában a kortárs írókról és feleségeikről a keresztvizet is leszedő, kissé hisztérikusnak tűnő Török Sophie milyen hihetetlenül érzéki fényképet tudott készíteni Bartók kezéről vagy az ellenfényben álló Babitsról, hogy Csinszkának volt humora, hogy Karinthy végtelenül hiú volt (önarcképein csakis fess férfiemberként szerepel), hogy Juhász Gyula már fiatalon totálisan elmerült az önsajnálat bugyraiban ("beteg vagyok [...] az én bajomra nincs patika"), és "nagyon ideális" önarcképén is elaggott vénembernek rajzolja meg magát, vagy hogy Tar Sándor "tájfotóin" mennyire átsüt (a csak később ismertté váló) beszervezettségéből adódó meghasonlás és mélységes magány? Láthatóan nemcsak Csokonai unta az iskolát (ő a templomtornyot rajzolgatta a latinórán), hanem Tersánszky Józsi Jenő is, aki megállás nélkül a tanárok arcképével bíbelődött, és az is kiderül, hogy a kitűnő rajzkészséggel megáldott Tóth Árpád és a kevésbe tehetséges, de önironikus Füst Milán mennyire vicces karikatúrákkal rajzolta tele a fiatal rokonnak írt leveleit, és hogy Lengyel Menyhértné sem lehetett annyira népszerű, mert Sárközi Márta egy szkeccsén az arcképét egyenesen "klozetcsészévé" alakította át.
A kiállítás címét Tandori határozott névelőből (AZ) képzett irodalmi növényétől kölcsönözték. Tandori ismert munkái mellett megerősítést nyer a korábbi íróknál (a főként Karinthynál) is alkalmazott kávéházi/kocsmai arcképrajzolás (Forgách András Petriről készített arcképsorozata), de a legnagyobb rejtélyek Weöres Sándorhoz (alias Sanyikához) kötődnek. Vajon miért rajzolt egy hatalmas, dülledt szemű nyulat az egyik levelére, és mégis mire gondolt, amikor az örökbecsű "Mengónia, mengónia, kratánpuki, szlivónia" versikét a papírra vetette?
Debrecen, Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum és Kortárs Galéria, Péterfia u. 28., nyitva: szeptember 30-ig (a kiállítást záró performansz keretében a látogatók magukkal vihetnek egy-egy, a könyvből "kitépett" lapot)
