A Viltin Galériában látható csoportos kiállításon szereplő nyolc művész közös nevezője, hogy - nyilván összefüggésben a sajtóanyag azon állításával, hogy "a statisztikák szerint a nők teherbírása erősebb" - nem egyetlen végzettségük/foglalkozásuk/hivatásuk van. A kiállítók közt van pszichológus, kultúrantropológus, textiltervező, kritikus és tanár, a feladatuk pedig az volt, hogy hetente, workshopszerűen összeülve a (sajtóanyagban) "fonóbeli alakoskodásnak" nevezett együttlét során valamiféle módon reflektáljanak egymásra, a nőművészet mibenlétére, esetleg a feminista művészetre, vagy bármire.
Miután nem önkéntes együttműködésről van szó, a végeredmény is felemás lett. A "fonóbeli" összképet két alkotó bontja meg: Huszár Andrea Magdolna és Szabó Dorottya. Huszár a tündérmesék világát kutatja, és ezzel összefüggésben a kulturális szimbólumok egybecsengése és univerzalitása izgatja. A tárlathoz - hiszen a fonó a mesék átadásának egyik fontos színhelye volt - jobban illeszkedne egyéni kiállításainak egyik résztvevője, Emma néni, a karcsai mesemondó asszony, de virtuális vagy valós jelenléte helyett egy speciális szobor látható, a "békeidők mesemondásának" másik helyszínéből, egy orosházi épület oromzatáról kiragadott fragmentum. Egész pontosan annak fából kifaragott mása, amely nem más, mint az Isten Szeme (avagy a Szentháromság) motívum falusi és profán lecsengése, egy sugárzó nap sematikus, háromszögben ábrázolt képe. Szabó pedig azért lóg ki a kiállításból, mert egyedüliként felel meg a kurátor által erőltetett párhuzamnak, amely szerint Cindy Sherman munkássága, azaz a feminista művészet kanonizált kezdete feloldódva és kicsit másként, de tetten érhető a jelen művészetében. Ezt egy 2006-os, a kép teréből kilépő, magas sarkú cipőt viselő és arctalan alakot ábrázoló fotó (Nő a múltból), illetve a háromdimenziós mesekönyvek mintáját követő és a Sherman-féle "szerepjátékhoz" hasonló, színházi fényképekből összeálló pop up-sorozat demonstrálja.
Tőlük eltekintve egy kompakt, sok szálon összefüggő kiállítást láthatunk: úgy tűnik, az idejétmúltnak tekintett hozzáállásból (úgymint egymásra figyelés, párbeszéd, a közösség előtérbe helyezése az individualizmussal szemben) mégiscsak létrejöhet egy mai, izgalmas és sok szempontból közös produktum. Nem csupán azért, mert egyes munkák más alkotókat inspiráltak, hanem mert maga a női szempontú megközelítés is igen erőteljes: felbukkan a finom, női technikákban (hímzés, varrottas), az érzéki/érzékeny megoldásokban, az anyaghasználatban, a monoton munkafolyamatok repetitív ismétlésében és az egymásba fonódó kérdésfelvetésekben.
Egyrészt megjelenik (mint téma) a múlt és az emlékezés két aspektusa. Tranker Kata személyes emlékeit, nap mint nap megírt naplóbejegyzéseit transzponálja át szobrokká: aprócska origamifákat készít belőlük (Ein Monat). Baglyas Erikát viszont a kollektív emlékezet (versus amnézia) érdekli, a feldolgozatlan közös múlt, az elfojtások és hazugságok mindent átitató világa. A kiindulópont egy történelmi tény: Kádár János idén lett volna százéves. A Politikai "barátság" a főtitkárhoz írt születésnapi jókívánságokat írja át: egész pontosan használt papírzsebkendőkre gépeli a korabeli idézeteket, kiegészítve saját fiktív leveleivel, mintegy láthatóvá téve a lózungok és a szocializmus mindennapi valósága közötti ellentétet.
Baglyas egy korábbi munkája, egy hatalmas, pikk nyolcas kártyalap ihlette Vigh Krisztina installációját: a gyógyszeres buborékcsomagolásra hímzett és a francia kártya színeinek elrendezését követő, de figurális elemekkel "feldúsított" barokkos pasziánsz egyszerre tűnik egyfajta fogadalmi ajándéknak, a kilógó és elburjánzó fonalak, kilógó és elvarratlan szálak miatt pedig valamiféle furcsa élőlénynek. E munkára rímel Imre Mariann installációja. Imre, aki évek óta leheletfinom fonalakat hímez betonba, most egy természetes anyagot, a fenyőfa lehullott tűleveleit rögzítette plexiüvegre - a kör alakú síkságban elrejtve pedig egy magányos, nehezen észrevehető, alig egy centi magas játékfigurát.
Ezzel szemben egészen más, élő alakok szerepelnek Chilf Mari fotósorozatán: olyan mezőszemerei asszonyok, akik fillérekért készítenek terítőket, díszpárnákat. ASaját mintás sorozat a közös munkát is inspirálta: a második verzióban maguk a művészek készítették el önarcképüket egy-egy fali varrottasba. A másik, az alkalmi közösséget megmozgató és egyben a művészeket a mű tárgyává is változtató munka Vinkler Zsuzsihoz kötődik: a művésznők hátáról készült fotók (Hátunk közepe) mellé egy olyan kamerát illesztett, amely elé állva mi magunk is megnézhetjük, amit a valóságban sosem látunk.
François Ozon 2002-ben rendezett filmjében (8 nő) a filmsztárok időről időre énekelni és táncolni kezdtek. Nem tudhatjuk, hogy a Politechnika résztvevői danolásztak-e munka közben, de akárhogy is múlatták az időt, úgy tűnik, egyesek közülük jól érezték magukat. Talán még úgy is, hogy kezdetben az egész projektet a hátuk közepére se kívánták.
Viltin Galéria, Bp. V., Széchenyi u. 3., nyitva augusztus 8-ig
