Dékei Kriszta

Várnai Gyula kiállításai és munkái szépek. Az öncélú gyönyörködést a művek látványában azonban felülírja az az igény, hogy mögéjük látva mintegy felfejtsük a posztkonceptuális alkotói "szándékot", s ezen felbuzdulva valamilyen, az adott művön kívüli valósághoz hurkoljuk az interpretációnkat. Dékei Kriszta

Noha van némi felszínes hasonlóság is Magyarország és Tajvan történelmében - a szigetországban évtizedeken át, egészen 1987-ig statárium volt (csak itt nem vörös színű volt az elnyomó hatalom), az első demokratikus parlamenti választást 1992-ben tartották -,Tajvan sokkal inkább, szó szerint el volt szigetelve a külvilágtól. Mégis, miközben mi még mindig nem igazán tudunk kitörni lokális diskurzusainkból, s művészetünket sehol sem jegyzik, mára a tajvani kortárs művészet az egyik legsikeresebb a nemzetközi porondon.

A kitűnő esszéista könyvének címe némileg félrevezető; a tájékozatlan néző egyfajta befogadáselméleti (-történeti?, esetleg filozófiai?) munkát várna - s itt csak rábólinthatunk azokra a problémákra, melyeket a szerző az ÉS idei első számában felvet a címadás nehézségeivel kapcsolatban. A könyv valódi témáját az alcímben találhatjuk meg: Adalékok a látás újkori történetéhez.

A kiállítás talányos címe kettős jubileumot takar: a tárlat zárónapján épp hetvenedik születésnapját ünneplő Pauer Gyula negyven éve készítette első pszeudomunkáit, illetve a magyarországi szobrászat és konceptuális művészet radikális megújításaként értékelt, a pszeudo gondolati magját kifejtő manifesztumot. A paueri pszeudo progresszivitásának látszólag ellentmond, hogy az 1970 és 1981 között keletkezett műveket és dokumentációjukat az MTA központi épületének Művészeti Gyűjteményében, a magyar tudományos élet vászonra vitt nagyjainak körében tekinthetjük meg - ennek oka azonban az, hogy 1996-ban Pauer belépett a "művészakadémikusok" körébe (tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának). A helyszín adottságai miatt a kiállítás inkább a művészettörténészek, valamint a filológia iránt érdeklődők számára lehet inspiráló, hisz' erőteljesen háttérbe szorul az a vizuális erő, melyet a közönség a 2005-ös Műcsarnok-beli életmű-kiállításon megtapasztalhatott.

Az Amszterdamban élő és dolgozó művész Permanent Daylight (Állandó napfény) című, a mesterséges fény és az építészet kapcsolatát vizsgáló, éjszakai üvegházakról készült munkája nyerte el az idei Paris Photo hetedik alkalommal kiosztott BMW-díját.

Megkockáztatom, hogy a művészet iránt egy kicsit is érdeklődők körében számos tévhit és előítélet él a geometrikus-konkrét művészeti irányzattal kapcsolatban. A pontokkal, vonalakkal, variációkkal, struktúrákkal foglalkozó művészek afféle minitudósoknak tűnhetnek, akik már-már szektásan ragaszkodnak matematikai, fizikai, nyelvészeti, filozófiai elméletekhez, s munkáik nem többek, mint tudományos kutatásaik merev és személytelen átiratai. A Maurer Dóra és mások által alapított Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) ezt a képet szeretné árnyalni: 2006 óta immár ez a tizenharmadik kiállítás, ahol az irányzathoz évtizedeken keresztül hű tagok mellett külföldi művészek és fiatal alkotók munkái is szerepelnek. A Vasarely Múzeum tárlatára meghívott huszonhat művész munkáiban közös, hogy megfelelnek a Paul Kleetől származó híres szentenciának: "a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz". A tételt (tudatosan vagy öntudatlanul) magukévá tevő művészek nem ábrázolnak, nem leképezik a "valóságot", hanem a vizuális művészet alapegységeiben rejlő lehetőségeket keresik/alkalmazzák műveikben.

A LuMú kiállításának címadó képén (Gondolkodj, mielőtt exponálsz) maga Munkácsi Márton (1896-1963) látható: a harminckilenc éves fotóművész a korszak divatos férfiúszódresszében egy matracon fekve lebeg a vízen, rajta elmaradhatatlan szemüvege, jobb kezében pedig egy fényképezőgépet szorongat. A kép akkor készült, amikor ugyanezen a címen cikket jelentetett meg az amerikai divatlapban, a Harper's Bazaarban - amelynek 1934 és 1949 között dolgozott -, s ahová éppen azért került, mert a tengerparton vállkendőben és fürdőruhában futó híres modellről, Lucile Brokaw-ról készült képével forradalmasította a műteremben készült statikus, leginkább a női szépséget hangsúlyozó és a ruhák egészét bemutatni kívánó divatfotók világát.

Botero azon művészek közé tartozik, akiket a kortárs művészettel hivatásszerűen foglalkozók (a műértők és szakmabeliek) hajlamosak lesajnálni. Míg korábban sajátos formanyelvét ("perverz és már az első látásra gusztustalan") vagy alakjainak megformálását kritizálták ("Mussolini és egy ostoba parasztlány frigyéből világra jött szörnyszülöttek"), a mára világhírű alkotót azért ítélik el, mert több mint ötven éve "ugyanazt" festi, ráadásul hihetetlen termelékenysége óhatatlanul lerontja műveinek színvonalát. De még ha elfogultak is vagyunk, mindenképpen megéri élőben megnézni a "kövér nők festőjeként" elhíresült, Kolumbiában született alkotó munkáit - a reprodukciók ugyanis távolról sem adják vissza képeinek sajátos világát.

A 12. Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonja egyértelmű siker. Nemcsak a leglátogatottabb nemzeti pavilonnak számít, de a legolvasottabb, rangos amerikai építészeti újság, az Architectural Review képeslap méretű fotót is közölt róla.

A magyarországi művészeti élet helyszínein zajló aktuális kiállításokat felsoroló Index című kiadvány szeptemberi számának mellékletében négy kortárs művész vall a művészi szabadság és az ideológiai elkötelezettség viszonyáról, a társadalomkritikus vagy politikai művészet "létjogosultságáról". Míg a világban ez az irányzat már-már divatosnak tekinthető, Magyarországon a témát mintha dermedt csend ölelné körül. Bár a probléma igen sokrétű, némi megszorítással állítható, hogy elsősorban a rendszerváltás előtti társadalmi berendezkedés felelős e némaságért. Miközben a mindent látó hatalom tökéletesen hamis és üres, kvázi baloldali ideológiával terítette be a hétköznapokat, arról is gondoskodott, hogy a szocialista rendszer "visszásságait" kipécéző művek ne nagyon kerüljenek a nyilvánosság elé - Pauer Gyula 1978-os Tüntetőtábla-erdejét például szinte rögtön a felállítása után lerombolták -, az ellenőrzésen átjutó, finoman rejtjelezett munkákat pedig szinte csak a kiválasztottak ismerték. Nem egy megtűrt vagy tiltott művész érezte úgy 1989 után, hogy kicsúszott a talaj a lába alól, hogy a művészeti szabadságvágyból vállalt oppozíciója okafogyottá vált, s igen sokáig úgy tűnt, hogy egyszerűen nem "illik" ilyen témákkal foglalkozni. Kevés kivételtől eltekintve a kilencvenes évek kritikai attitűddel felvértezett művészei inkább a médiakritika felé fordultak, betegesen rettegve attól, hogy - jó magyar szokás szerint - állásfoglalásukkal rögtön besorolódjanak valamely párt ideológiája mögé.

Joggal nevezhető rendhagyónak a MOM Park harmadik szintjén található galéria. Nem csupán azért, mert a Molnár Ani Galéria szervezésében 2007 ősze óta működő Park Galéria tevékenységéért számos díjat és elismerést kapott, hanem mert "túlélte" a bevásárlóközpont és a kortárs művészet összekapcsolódásából adódó problémás helyzeteket. Például, hogy nincsenek érdeklődők, és hiányzik a fizetőképes kereslet is - ezért adta fel a 2000-es évek derekán többek közt a Vadnai Galéria a Rózsadomb üzletközpontban, a Godot Galéria pedig a Rózsakert Bevásárlóközpontban üzemeltetett helyiségeit.

Fehér Magyarországon az egyik legnépszerűbb, nemzetközi szinten pedig talán a legismertebb kortárs magyar festő. Sikerének általános oka a "leegyszerűsített, tetszetős és közérthető" képi világ lehet, nyugati reputációját egyes források szerint zsidó tematikájú festményeinek, megint más források szerint pedig annak köszönheti, hogy belesimult abba az elvárásrendszerbe, amely szerint létezik valamilyen speciális, a volt szocialista blokkra jellemző képi nyelv. A Kossuth-díjas, igen termékeny festőművésznek valóban összetéveszthetetlen, egyedi a stílusa - melyet a korai hiperrealista képeiből kiindulva a nyolcvanas évek közepén fejlesztett ki. Míg kezdetben a beállításaikban (megbillent nézőpontok, komponálatlan képkivágatok) és témájukban az ötvenes-hatvanas évek családi amatőr fényképeit idéző képi világokkal Fehér mintegy beemelte a kisember látásmódját a művészetbe, később az önmagáról, családjáról, barátairól készített fotókkal "szélesítette palettáját". Néhány rövidebb kitérőtől eltekintve képeinek több mint huszonöt éve jellemző szereplője az egyetlen fehér körvonallal jelzett, ezért áttetsző és vázszerű emberi figura, a térbeli összefüggésekből kiemelt, gyakran monumentálisra növelt tárgyrészlet vagy építménytöredék és a homogén felületek redukált színvilága.