Kiállítás - Úszó szigetek - Art on Lake / Művészet a tavon

Zene

A Városligeti-tó vizét ellepő látványosság - bár a 2000-ben ugyanitt megvalósult Művészettel az új évezredbe című szoborkiállítás koncepcióját követi, s a kurátorok személye sem változott - a Szépművészeti Múzeum köztéri szoborkiállításaként definiálja önmagát. Esetünkben a köztér kissé relatív fogalom, hiszen két csoportra osztja az érdeklődőket, akik ezáltal két, igencsak eltérő élménynyel gazdagodhatnak.
Akik a partról kívánják megszemlélni az alkotásokat, azok hamarosan szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a tó nem körüljárható: követve a burjánzó növények közt kanyargó ösvényt a Vajdahunyadvár alatt a park felé eső tómedret lezáró kerítésbe és egy hajléktalan család takarosan berendezett otthonába botlunk. Ezt a kirekesztettséget és elszigeteltséget modellezi egyébként Kicsiny Balázs négy pepita kockás autóból összehegesztett szobra (Késleltetett útra kelés, siettetett hazatérés), amelyből pont a lényeget nem láthatja az, aki a hídról letekint. Az autó közepén megbújva ugyanis négy arctalan, kockás bukósisakot viselő figura "vacsorázik", akik a művész interpretációja szerint mintegy megszemélyesítik az otthon várakozókat, míg az utazásból hazatérők szerepét a kívülről bebámuló nézők húznák magukra - feltéve, ha csónakkal közelítik meg az objektumot (a csónak bérleti díja egy órára 1500 Ft). S tény, hogy a messziről is jól látható, a várat a tó fenekéhez kötöző/pányvázó munka (Mimmo Roselli) vagy Günther Uecker vashordókon lebegő monumentális vitorlásflottája (Víz-vitorla szobor) kivételével a szobrok többsége csakis csónakázva mutatja meg igazi arcát.

Vagy úgy sem. A tó közepén meredező öt méter magas vakvezető bot (Jirí David) közelről is ugyanolyan üres jelnek tűnik, a magas toronyra mászó apró figurák bárhol állhatnának (Heather Allen). Az is kérdéses, hogy El-Hassan Róza Felkiáltójel névre hallgató, amúgy érzékeny szobráról - amely romák által kosárfonással készített építőelemekből áll össze, s ily módon egy közös projekt végeredményének tekinthető - kinek jut eszébe, hogy "az áldozatok, az elnyomottak [...], az igazságtalanul kirekesztettek hangjának" megtestesülését, és nem valami torony kicsinyített mását látja. Közelről sem lesz "viccesebb" Krzysztof M. Bednarski színes Marx-fejekből összeálló oszlopa, mint ahogy semmi többletet nem ad Daniel Knorr pálmaágat szorongató, kövekből épített hóemberének értelmezési lehetőségeihez (amely feltehetően elsősorban a globális felmelegedést példázza), hogy történetesen egy tó közepén strázsál.

Talán nem nagy elvárás, hogy a kiállított szobrok valamilyen módon reagáljanak a környezetükre, jelen esetben a tóra. Ilyen, a vízre reflektáló munka szép számmal van - érdekes módon a legtöbb már korábban megvalósult vagy ún. utazó műnek tekinthető. A már említett Uecker-mű 1979-es, Magdalena Abakanowicz Madár című szobra 2005-ben készült, a kacsák kedvence, a vörös lábakon álló etetőerdő (Josef Bernhardt: Madarakra várva) pedig a bécsi Karlsplatzon felállított, 558 darabos installáció kistestvére. Láthatunk a Morse-ábécé szerint kódolt, nagyon is titkos, mert értelmezhetetlen üzenetet közvetítő narancssárga bójasort (Brigitte Kowanz), továbbá egy hidroplánra emlékeztető ellenséges harci járművet (Paul Segers).

A legnagyobb sikerre nyilván a finn Tea Mäkippää vízbe dőlő/süllyedő, megbillent faháza (Atlantisz) számíthat: az ablakokban virágzó növények, a finoman lebegő függönyök egy lakott épület benyomását keltik, amely - akárcsak a civilizáció - lassan és megállíthatatlanul halad az enyészet, a pusztulás felé. A hajókat és hajósokat elnyelő tengert idézi meg Willi Weiner két amforája, és egy sosem volt múlt emlékeit tárja fel a Poirier házaspár antikizáló, mitológiai reminiszcenciákkal terhelt szoborcsoportja is, amely - mintegy ráadásként - rejtetten, s csak a magyar látogatók előtt feltárulva utal vissza a mögötte álló épületre, a nemzet egységét és nagyságát demonstráló építészeti idézetgyűjteményre, arra a kvázivalóságra, amelyet Vajdahunyadvárként ismerünk. Furcsa értelmezési gellert kap Kristof Kintera szarvasagancs formájú görbülettel megtoldott kordonja is: az egészen más indíttatásból "fogant" műbe könnyű belelátni a múltat, a magyar eredetmonda egyik epizódját (csodaszarvas) és a jelent, a tüntetőket és a másik oldalt elválasztó, a társadalmat megosztó elemeket.

Néhány alkotó helyspecifikus művet készített. Via Lewandowsky eredeti célja az volt, hogy valamiféle "piszkot" helyez az "idilli környezetbe". Először olajat, majd lassan csepegő mérget csempészett volna a tó vizébe. A két elképzelés nem a kurátorok vagy a környezetvédők ellenállása miatt bukott meg, hanem mert ötleteit a valóság (a mexikói olajkatasztrófa és a vörösiszap-áradás) felülírta, így kötött ki a budapesti városkép egészére szerinte jellemző mobilvécénél, amelyből különös, túlvilági hangok áradnak a csónakázók felé. Hasonlóan a városra reflektál a tó közepén az eredeti funkciójából kiszakított régi utcai pad és a mellé helyezett, Ybl Miklós tervei szerint készült kandeláber is (Erik Binder: Várakozás). Persze nem következik a helyszín előzetes megtekintéséből, hogy eléggé erős mű születik. Az egyik legjelentősebb spanyol szobrászművész, Susana Solano "mozdulatlanságot sugalló", a víz alatt fekvő 50 m2-es, négyzet alakú munkája (egy elsüllyedt sziget illúziója) annyira minimalista, hogy elkerüli a csónakázók figyelmét, felülről nézve pedig akár a helyszínen ragadt építészeti elemnek is vélhetjük.

A gyakran önmagukba forduló művek közül kiemelkedik Németh Ilona munkája. Gondozásra magánszemélyeknek átadott úszó kertjei, e lebegő privát természetdarabkák valódi úszó szigetek - s egyben szobrok is, melyek organikus életet élnek.

Városligeti csónakázótó, nyitva: reggel 10-től este 10-ig, szeptember 4-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.