Kiállítás - Úszó szigetek - Art on Lake / Művészet a tavon

Zene

A Városligeti-tó vizét ellepő látványosság - bár a 2000-ben ugyanitt megvalósult Művészettel az új évezredbe című szoborkiállítás koncepcióját követi, s a kurátorok személye sem változott - a Szépművészeti Múzeum köztéri szoborkiállításaként definiálja önmagát. Esetünkben a köztér kissé relatív fogalom, hiszen két csoportra osztja az érdeklődőket, akik ezáltal két, igencsak eltérő élménynyel gazdagodhatnak.
Akik a partról kívánják megszemlélni az alkotásokat, azok hamarosan szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a tó nem körüljárható: követve a burjánzó növények közt kanyargó ösvényt a Vajdahunyadvár alatt a park felé eső tómedret lezáró kerítésbe és egy hajléktalan család takarosan berendezett otthonába botlunk. Ezt a kirekesztettséget és elszigeteltséget modellezi egyébként Kicsiny Balázs négy pepita kockás autóból összehegesztett szobra (Késleltetett útra kelés, siettetett hazatérés), amelyből pont a lényeget nem láthatja az, aki a hídról letekint. Az autó közepén megbújva ugyanis négy arctalan, kockás bukósisakot viselő figura "vacsorázik", akik a művész interpretációja szerint mintegy megszemélyesítik az otthon várakozókat, míg az utazásból hazatérők szerepét a kívülről bebámuló nézők húznák magukra - feltéve, ha csónakkal közelítik meg az objektumot (a csónak bérleti díja egy órára 1500 Ft). S tény, hogy a messziről is jól látható, a várat a tó fenekéhez kötöző/pányvázó munka (Mimmo Roselli) vagy Günther Uecker vashordókon lebegő monumentális vitorlásflottája (Víz-vitorla szobor) kivételével a szobrok többsége csakis csónakázva mutatja meg igazi arcát.

Vagy úgy sem. A tó közepén meredező öt méter magas vakvezető bot (Jirí David) közelről is ugyanolyan üres jelnek tűnik, a magas toronyra mászó apró figurák bárhol állhatnának (Heather Allen). Az is kérdéses, hogy El-Hassan Róza Felkiáltójel névre hallgató, amúgy érzékeny szobráról - amely romák által kosárfonással készített építőelemekből áll össze, s ily módon egy közös projekt végeredményének tekinthető - kinek jut eszébe, hogy "az áldozatok, az elnyomottak [...], az igazságtalanul kirekesztettek hangjának" megtestesülését, és nem valami torony kicsinyített mását látja. Közelről sem lesz "viccesebb" Krzysztof M. Bednarski színes Marx-fejekből összeálló oszlopa, mint ahogy semmi többletet nem ad Daniel Knorr pálmaágat szorongató, kövekből épített hóemberének értelmezési lehetőségeihez (amely feltehetően elsősorban a globális felmelegedést példázza), hogy történetesen egy tó közepén strázsál.

Talán nem nagy elvárás, hogy a kiállított szobrok valamilyen módon reagáljanak a környezetükre, jelen esetben a tóra. Ilyen, a vízre reflektáló munka szép számmal van - érdekes módon a legtöbb már korábban megvalósult vagy ún. utazó műnek tekinthető. A már említett Uecker-mű 1979-es, Magdalena Abakanowicz Madár című szobra 2005-ben készült, a kacsák kedvence, a vörös lábakon álló etetőerdő (Josef Bernhardt: Madarakra várva) pedig a bécsi Karlsplatzon felállított, 558 darabos installáció kistestvére. Láthatunk a Morse-ábécé szerint kódolt, nagyon is titkos, mert értelmezhetetlen üzenetet közvetítő narancssárga bójasort (Brigitte Kowanz), továbbá egy hidroplánra emlékeztető ellenséges harci járművet (Paul Segers).

A legnagyobb sikerre nyilván a finn Tea Mäkippää vízbe dőlő/süllyedő, megbillent faháza (Atlantisz) számíthat: az ablakokban virágzó növények, a finoman lebegő függönyök egy lakott épület benyomását keltik, amely - akárcsak a civilizáció - lassan és megállíthatatlanul halad az enyészet, a pusztulás felé. A hajókat és hajósokat elnyelő tengert idézi meg Willi Weiner két amforája, és egy sosem volt múlt emlékeit tárja fel a Poirier házaspár antikizáló, mitológiai reminiszcenciákkal terhelt szoborcsoportja is, amely - mintegy ráadásként - rejtetten, s csak a magyar látogatók előtt feltárulva utal vissza a mögötte álló épületre, a nemzet egységét és nagyságát demonstráló építészeti idézetgyűjteményre, arra a kvázivalóságra, amelyet Vajdahunyadvárként ismerünk. Furcsa értelmezési gellert kap Kristof Kintera szarvasagancs formájú görbülettel megtoldott kordonja is: az egészen más indíttatásból "fogant" műbe könnyű belelátni a múltat, a magyar eredetmonda egyik epizódját (csodaszarvas) és a jelent, a tüntetőket és a másik oldalt elválasztó, a társadalmat megosztó elemeket.

Néhány alkotó helyspecifikus művet készített. Via Lewandowsky eredeti célja az volt, hogy valamiféle "piszkot" helyez az "idilli környezetbe". Először olajat, majd lassan csepegő mérget csempészett volna a tó vizébe. A két elképzelés nem a kurátorok vagy a környezetvédők ellenállása miatt bukott meg, hanem mert ötleteit a valóság (a mexikói olajkatasztrófa és a vörösiszap-áradás) felülírta, így kötött ki a budapesti városkép egészére szerinte jellemző mobilvécénél, amelyből különös, túlvilági hangok áradnak a csónakázók felé. Hasonlóan a városra reflektál a tó közepén az eredeti funkciójából kiszakított régi utcai pad és a mellé helyezett, Ybl Miklós tervei szerint készült kandeláber is (Erik Binder: Várakozás). Persze nem következik a helyszín előzetes megtekintéséből, hogy eléggé erős mű születik. Az egyik legjelentősebb spanyol szobrászművész, Susana Solano "mozdulatlanságot sugalló", a víz alatt fekvő 50 m2-es, négyzet alakú munkája (egy elsüllyedt sziget illúziója) annyira minimalista, hogy elkerüli a csónakázók figyelmét, felülről nézve pedig akár a helyszínen ragadt építészeti elemnek is vélhetjük.

A gyakran önmagukba forduló művek közül kiemelkedik Németh Ilona munkája. Gondozásra magánszemélyeknek átadott úszó kertjei, e lebegő privát természetdarabkák valódi úszó szigetek - s egyben szobrok is, melyek organikus életet élnek.

Városligeti csónakázótó, nyitva: reggel 10-től este 10-ig, szeptember 4-ig.

Figyelmébe ajánljuk