Már a két évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galériában kiállított kollekció is megmutatta, hogy az Irokéz-gyűjtemény anyaga nélkül hiányos lenne bármilyen, a rendszerváltás után keletkezett kortárs képzőművészet tendenciáit átfogó tárlat megrendezése. Pedig a két szombathelyi üzletember (Pados Gábor és Pajor Zsolt) mintegy véletlenül lett műgyűjtő (Pados Gábor szerint "úgy kezdődött, mint annyi más jó dolog - a bulizással"). Voltaképpen egy sajátos mecenatúrakonstrukciót dolgoztak ki arra, hogy az ellehetetlenülés szélére sodródó barátaik (az alternatív szubkultúrában ismert, de a múzeumok által negligált Újlak-csoport tagjai) tovább dolgozhassanak, s bár később nyitottak más művészek felé is, vásárlásaikat kizárólag az egyéni szimpátia, a művek szenvedélyes szeretete ösztönözte.
Ez a nyitottság (s nem mellesleg a jó kvalitásérzék és a hatalmas anyag) az oka annak, hogy a gyűjteményből nagyon sok egészen eltérő koncepciójú válogatott kiállítás is létrehozható. Míg a várbeli kiállítás hívószava és fókuszpontja az idő volt, Hornyik Sándor - a vizuális kultúra elméletének szakértője - egy egészen új, tudományos megközelítést választott. A címben jelölt hibriditás (keverés, kereszteződés) a posztkolonializmus jelenségeit leíró, egyébként sokat vitatott, s leginkább dél-amerikai és ázsiai viszonyokra alkalmazott elmélet, amely Hornyik szerint megfelelő annak érzékeltetésére, hogy az elmúlt húsz évben milyen mértékben vegyült egymásba a posztkommunizmus, a globalizáció és a kapitalizmus elmélete és gyakorlata, hogy miképpen lépett (már ha volt) egyetlen (nemzeti) identitás helyébe egy sajátos mixtúra. A kiállítás egyik pillére a pszichoanalízis, jelesül Jaques Lacan azon elmélete, amely három részre osztja az emberi psziché valóságát: a szimbolikus világ a nyelv, az imaginárius a kép, a reális pedig a hang birodalma. A második pillér pedig a digitális forradalom, a szövegeket, képeket és hangokat egyesítő újabb "szentháromság", az okostelefonok világa. E leírás persze csupán a kurátor doktori disszertációba illő alapvetésének gyenge zanzásítása. Sokkal nehezebb szövegeken kell átrágnia magát a látogatónak, akiben eközben joggal merülhet fel a kérdés, hogy talán a gombhoz készült a kabát, hogy a kiállított tárgyak egy elmélet illusztrációjává degradálódtak. Szerencsére az anyag annyira erős, hogy szinte bármivel megcímkézhető, ráadásul (egy-két szájbarágós képi párhuzamtól eltekintve) jól megrendezett és izgalmas is.
A kiállítás három (plusz egy) térbeli szekcióra oszlik, melyeket az additív színkeverésre utalva a képernyő három színére, a vörösre, a kékre és a zöldre festettek (a plusz egy, az átjáró fehér fala pedig a színek összekeveredését példázza). Az Írás - Ideológia - Szimbolikus címen futó vörös teremben elsősorban nem "szöveges" művek találhatók - de itt kapott helyet például a Szájjal és Aggyal Festő művészek (SZAF) kis képekből összeálló keresztje (melyet az INRI helyett az ÍRNI felirat koronáz meg), vagy Gerhes Gábor hímzett körmeneti zászlója, rajta a talányos mondattal: "Adjatok oda neki mindent!" (Ez a felirat olvasható a teremőrök pólóján is. Bár az ilyen önreklám ritka, hasonló azért akad, mégpedig a Modemet a Műcsarnokra váltó igazgató által rendezett Bizottság-kiállításon.) A legtöbb mű az ideológiák (a tovább élő szocializmus, a "magyar út" és a kapitalizmus) katyvaszát "dolgozza fel". Itt látható a turulszobor hűlt helye (Nemes Csaba festménye), Warhol stílusában megfestett Aczél-porté (Uglár Csaba), Gerhes ősmagyar és újnomád Nimród oltára, Bodó Sándor és Horváth Tibor ironikus galériája, melyen a történelem nagyjainak (Telly Savalas, Mao Ce-tung, Goebbels) arcvonásait zsíros kenyerek hordozzák, vagy Kis Róka Csaba horrorképe csonkolt Leninnel. Persze akadnak művek, melyek finomabban kapcsolódnak a terem fogalmaihoz. Ilyen Varga Ferenc gyönyörű Tekintettekercse, Tarr Hajnalka Instant nyája (az apró bárányszobrok csoportjába persze tetszés szerint belelátható a migráció jelensége vagy az önálló gondolkodásra képtelen lények szimbolikus ábrázolása), és Várnai Gyula a következő terembe szinte átnyúló, leheletfinom függőhídja (amelyet a barkácstechnika és az illuzionisztikus filmdíszletjelleg miatt akár a Kelet és a Nyugat egyesítéseként/összekötéseként is értelmezhetünk).
A következő, zöld szekcióban (Kép - Médium - Imaginárius) kissé alábbhagy a kiállítás - eddig igen erős - lendülete, bár számos fontos mű található itt is. Például Kovách Gergő apró ujjait nézegető bumfordi rókája (Kezes állat) vagy a platóni barlanghasonlatra utaló kacsái, melyek csak árnyékként léteznek, hiszen maguk a leképezett tárgyak mind-mind más formákból állnak össze. St.Auby Tamás híres, újabban egyre aktuálisabbá váló kísértete (A szabadság lelkének szobra) mellett Kaszás Tamás és Lóránt Anikó könnyen összeállítható jurtája azt is példázza, hogy a valódi problémákkal (szegénység) mit sem törődve milyen egyszerűen átfordulhat a szocialista ideológia a népnemzeti "vallásba". Itt kaptak helyet a vallásos átiratok is - Mátrai Erik szentképet megmozgató videója, Halász Péter nyomtatott áramkörökből összeálló ereklyetartója -, lezárásként pedig az Újlak-csoport ritkán látható régi munkái. A harmadik rész (Hang - Élet - Valós) a legszórakoztatóbb, ezen belül is Komoróczky Tamás Uglárral előadott rendőrrapje és Horváth Tibor az utóbbi időben több kiállításon is bemutatott, a magyar zászló színeit leordibáló, kigyúrt fiatalemberről készített videója. A kiállítást Ferenczi Róbert házi készítésű papírgitárjai zárják, ahonnan visszajutunk a kiindulóponthoz, Kovách és Péli Barna ihletett szoborcsoportjához, egy kétszemélyes bulihoz. Mátyás király és a Csillagszemű juhász "csap a húrok közé" - és hogy mit játszanak, azt mindenki szabadon elképzelheti.
Modem, Debrecen, nyitva november 20-ig
