A Christo-féle csomagolásművészetet megidéző, valóságos buszt gúzsba kötő munka elkészülésének megrendítő és megindító dokumentációja a Magyar Nemzeti Galériában látható kiállítás záródarabja, amely egyben láthatóvá teszi azokat a nehézségeket is, amelyekkel az autizmussal élők és családtagjaik naponta találkoznak. A kiállítás is ezekkel, a Mosoly Otthon Alapítvány által válogatott, irodalmi művekből vett részletekkel és az érintettek tapasztalatait le-író személyes történetekkel indul, mintegy bepillantást engedve egy olyan világba, amely legalább annyira ismeretlen a legtöbb ember számára, mint mondjuk a kortárs képzőművészet.
A tárlat egyrészt illeszkedik az MNG egyik profiljába - 2008-ban pszichiátriai betegek képeiből mutattak be egy válogatást -, közvetlen előzményének pedig az autista-lakóotthonok támogatására szervezett aukciók (2008, 2010) és a tavaly a Miskolci Galériában megrendezett, autista felnőttek munkáiból válogató kiállítás tekinthető. De kapcsolódik egyes művészetterápiás foglalkozásokhoz is: például a minden évben Gödön megrendezett nyári táborhoz, ahol művészek és autisták közösen hoznak létre land art jellegű munkákat. A közös alkotás helyett a kiállítás kurátora, Tarr Hajnalka a közös szereplés, kilenc művész és tizenhét autista munkáinak egymás mellé helyezése mellett döntött. A rendezés a két "oldal" közötti stiláris és formai hasonlóságokra fókuszál - gyakran külön blokkokba rendezve a váratlan egybecsengéseket. Így kerülnek egymás mellé például Szíj Kamilla apró vonalakkal beterített, örvénylő és pulzáló meditatív rajzai és a miskolci otthonban élő Lakatos Renáta vonalakból szőtt kerítései, a papírlapot szinte áthatolhatatlan vonalfüggönnyé változtató művei (például képünkön), vagy Fischer Judit különös szemszögből "ábrázolt" tárgyakat felvonultató "csendéletei", és a szintén miskolci Bárdfalvi Zsolt tárgyrajzai. A művek között létrejövő párbeszéd azonban nemcsak a közöset mutatja be, hanem felfedi a különbségeket is.
Az autizmus különféle állapotait megélők munkáinak hátterében ugyanis nem az önkifejezés vágya vagy egyfajta esztétikumra való törekvés áll, hanem a szavakkal esetleg ki nem mondható megragadása. Az az igény, hogy a kaotikus és alig áttekinthető külvilágban a maguk számára megteremtsék azokat a sarokpontokat és szabályokat, melyekkel képesek megvédeni magukat az ismeretlentől, s az a vágy, hogy enyhítsék a szorongás és elveszettség érzését. Ezt szolgálják a monoton következetességgel végzett rituális cselekedetek és mozdulatsorok, s ezek vizuális megfelelője a repetitív sorozatjelleg, a motívumok, a képi elrendezés ismétlődése, vagy az olyan kérdések, mint a rész és egész, sík- és térbeliség viszonya, az absztrakció és a valóság kapcsolata, azaz a saját világ határai, az individuumot védő falak újabb és újabb lecövekelése. Az sem meglepő, hogy ahány világ, olyan sok az eltérő egyéni kézjegy, köztük például Pados Zulejka színes, absztrakt formákkal (kerítés? arc?) pettyezett rajzai, vagy Fekete Balázs képei, amelyeken a számítógép képernyőjén megjelenő ikonokkal és a dokumentumokba kézírással írt szövegekkel (Sors.doc: Sors, nyiss nekem tért!) találkozhatunk.
A kiállítás azon kívül, hogy "helyzetbe hozza", azaz láthatóvá teszi az autista alkotókat, felvet egy nagyon provokatív kérdést is. Mit tekintünk művészetnek, létezik-e, és ha igen, hol a határ a művészetnek és nem művészetnek tekintett világ között? A művek megjelenése a múzeumi kontextusban elég erős legitimációnak tűnik, de tudjuk, hogy ellentétben a már kanonizált művekkel, a kortárs művészet értelmezését/befogadását meglehetősen nagy feszültség övezi. Ezt a termékeny zavart talán tovább lehetett volna fokozni azzal, ha a művekhez a rendezők nem mellékelnek neveket, azaz ha homályban marad, autista vagy nem autista művész az alkotó. A külső fogódzók megszüntetése ugyanis erősíti a befogadó nyitottságát, az empátiát, azt az állapotot, amikor a néző hajlandó önmagába nézve kapcsolatot keresni a művekkel, bepillantani a másik (a "más") világába. S akkor nemcsak az válik világossá, hogy a neves művészek műalkotásainak hátterében is ugyanolyan zárt világok állnak - csak éppen ezek bizonyos művészeti problémák és kérdések köré csoportosulnak -, hanem az is, hogy az egyre kevésbé átlátható, kiszámíthatatlan világban mi magunk is szabályok, saját rendszer szerint működünk. Mindannyian megépítjük a külvilág káoszát elzáró falakat, a nyugalmunkat biztosító mesterséges szigeteket - de ellentétben az autistákkal, velünk nem történik semmi helyrehozhatatlan, ha néha fel-feltörik a magányunkat védő burkokat.
Magyar Nemzeti Galéria, C épület, III. emelet, nyitva: szeptember 18-ig
