1980 novemberében a Bercsényi klubban rendezte meg az Erdély Miklós által "vezetett" INDIGO csoport az Akvarell című kiállítását, melyen Böröcz András egy damillal fellógatott tárgyat, egy akvarellpapírból hajtogatott festményruhadarabot, egy fecskenadrágot állított ki.
A későbbiekben Révész L. Lászlóval közösen talányos és ironikus performanszokat előadó művész 1986-ban költözött Amerikába, ahol a meggyilkolt lengyel pap, Popieluszko a brooklyni McCarren parkban álló emlékművének meggyalázását követően (1990) tiltakozásul egy kenyérből megformált fejszobrot rakott ki az utcára. A hatalmas, ember formájúvá faragott faágakból összeálló, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található munkájáról (Akasztottak) és a kicsiny, antropomorfizált ceruzacsonkok interakcióiból kibomló színpadias életképeiről ismert Böröcz a továbbiakban is hű maradt a kenyér tematikájához, akárcsak a fabrikálásra, fúrásra-faragásra épülő technikájához s a műveire jellemző gunyoros, humoros és meghökkentő attitűdhöz.
A székesfehérvári kiállítás három részből épül fel. A kenyérművek sorát időrendben a szobrászati alapanyagként funkcionáló élelmiszerből készített portrék vezetik fel; egész pontosan egy fekete-fehér, panorámaszerűen kihajtható művészkönyv (Kenyérfej mesék, 1994), amely a köztéren elhelyezett fejek és a galambok találkozását dokumentálja. Ezt ceruza- és tusrajzok követik, majd e tanulmányok/vázlatok üdeségét és frissességét kalodába záró, kimerevítő (némiképpen a "csináltság" hangulatát árasztó), kenyérszelet alakú fára rajzolt sorozat, a Fa kenyerek. Sem a különös hordozóanyag nem újdonság Böröcz művészetében - készített már rajzokat tojásra és spatulára is -, sem az a képi világ, melyben korábban hordók, árnyékszékek és kaktuszok élték nagyon is emberi életüket. E csoda- vagy meseországban a kenyérből válhat ruhadarab (melltartó, sapka, kalap, muff, cipő) és kiegészítő (hátizsák), arcot elfedő maszk, sporteszköz (bokszkesztyű, bokszzsák, súlyzó), hangszer (hegedű, gitár), párna, könyv és dominó vagy akár ingaóra ellensúlya, netán a rablánc végén "csörgő", a járást nehezítő golyóbis is. Helyettesítheti a teknős páncélját, a szarvasbogár kitinvázát, és kirakható belőle kaktusz, kémény vagy alagút is. A pálcikalábú emberek is gyakran súlyos kenyértestet hordoznak: cipógyerekek csúszdáznak és hintáznak, kenyérfelnőttek táblákkal tüntetnek, veknilovat ül meg a veknizsoké, a kenyérasszony dús cipókebleket visel. Ezek az elnagyolt, sematikusan megrajzolt lények gyakran viselkednek furcsán: láthatunk például egy fűrésszel önnön testét felszeletelő kenyértestű férfit vagy olyan meztelen embert, akinek egyetlen ruhadarabja a mellére és a fenekére szorított vekni.
Nem annyira a művekből áradó groteszk humor, hanem maga a témafelvetés, azaz az alapvető élelmiszer defunkcionálása, "szentségének" sárba tiprása vezet át a második részhez. A központi térben elhelyezett installáció damilokra fellógatott, kígyószerűen ide-oda tekert, végeiken kézfejeket hordozó sárga colstokokból áll össze. A Yadok-Kezek kiindulópontja a zsinagógákban használt Tóra-mutató, egy kinyújtott mutatóujjú jobb kéz. Az emberi kezet helyettesítő, azaz a megszentségtelenítéstől megóvó tárgyat - mellyel a szertartás során betűről betűre követi az előolvasó a szöveget - Böröcz esztétizáló, lengedező és kellemes látványossággá degradálta. Kilúgozta belőle azt az erőt, amely a somorjai zsinagógában tavaly rendezett kiállításon még megtapasztalható volt: nem olvasható le belőle sem a hatalom parancsoló, elnyomó gesztusa, sem az emberi nem kiszolgáltatottsága vagy az önmagunkkal való szembenézés kényszerítő ereje. Talán mindezt érzékelte a művész vagy Izinger Katalin, a kiállítás kurátora is. Hogy a zsidó tematika - amely például implicite megjelent a 2004-ben készült Auschwitz-sorozat dominótestű deportáltjain - hangsúlyosabb legyen, az installációt keretező falszakaszokra két, keskeny mérőszalagra rajzolt mű került. A művész által készített mérőcentin sorakozó, gondosan megszámozott, zárt és bumfordi vasúti kocsik (Vagonok) voltaképpen visszahoznak valamit a szent és a profán, a transzcendens és a hétköznapi egymásba fordítható viszonyából.
A kiállítás harmadik műcsoportján a colstok mellett más barkácsszerszámok, mesteremberekhez kapcsolódó eszközök is megjelennek. Az egymásba nyomódó, szinte összegabalyodó, finoman megrajzolt fűrészek, gemkapcsok, láncok, ollók, patkók és bicskák vagy a különös, hol meztelen, hol lovagi páncélt viselő emberi alakok nemcsak irreális léptékváltáson esnek át (e megbillent arányosság figyelhető meg a 2006 és 2009 között készült, tárgyakkal benépesített dobozok, az ún. Fakönyvek esetében is), hanem - az üvegre felvitt aranyfüst réteg miatt - tükörként viselkednek, és egyszerre láttatják a nézőt és a kiállított műveket. S miközben maga a visszatükrözés, illetve az arany és a hétköznapi tárgyak ütköztetése ad egy mélyebb olvasatot a képeknek, az aranyozás egyfajta szépelgő/giccses hatást kelt.
Az éles szembeállítás talán nem véletlen. A kiállítás megnyitóját követő performansz során a művész öccse, Böröcz László előadásában elhangzott Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjéből a kiállítás címét is adó dal, az ún. Fecskeduett. Az édes-bús, melankolikus dallamok közben többek közt egy filmen láthattuk a művészt, amint Brooklyn utcáin csoszog egy kivájt belű cipóból készült cipőben. A művészi gesztust teljes érdektelenség kíséri, csak egy hajléktalan figyel fel az eseményre. Talán mert a magas művészet és a giccs, a szent és a profán, a boldogság és a boldogtalanság nem csak meseországban jár kéz a kézben.
Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, nyitva: szeptember 25-ig
