Kiállítás - Kenyér és colstok - Böröcz András: Túl az Óperencián

Zene

1980 novemberében a Bercsényi klubban rendezte meg az Erdély Miklós által "vezetett" INDIGO csoport az Akvarell című kiállítását, melyen Böröcz András egy damillal fellógatott tárgyat, egy akvarellpapírból hajtogatott festményruhadarabot, egy fecskenadrágot állított ki.

1980 novemberében a Bercsényi klubban rendezte meg az Erdély Miklós által "vezetett" INDIGO csoport az Akvarell című kiállítását, melyen Böröcz András egy damillal fellógatott tárgyat, egy akvarellpapírból hajtogatott festményruhadarabot, egy fecskenadrágot állított ki.

A későbbiekben Révész L. Lászlóval közösen talányos és ironikus performanszokat előadó művész 1986-ban költözött Amerikába, ahol a meggyilkolt lengyel pap, Popieluszko a brooklyni McCarren parkban álló emlékművének meggyalázását követően (1990) tiltakozásul egy kenyérből megformált fejszobrot rakott ki az utcára. A hatalmas, ember formájúvá faragott faágakból összeálló, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található munkájáról (Akasztottak) és a kicsiny, antropomorfizált ceruzacsonkok interakcióiból kibomló színpadias életképeiről ismert Böröcz a továbbiakban is hű maradt a kenyér tematikájához, akárcsak a fabrikálásra, fúrásra-faragásra épülő technikájához s a műveire jellemző gunyoros, humoros és meghökkentő attitűdhöz.

A székesfehérvári kiállítás három részből épül fel. A kenyérművek sorát időrendben a szobrászati alapanyagként funkcionáló élelmiszerből készített portrék vezetik fel; egész pontosan egy fekete-fehér, panorámaszerűen kihajtható művészkönyv (Kenyérfej mesék, 1994), amely a köztéren elhelyezett fejek és a galambok találkozását dokumentálja. Ezt ceruza- és tusrajzok követik, majd e tanulmányok/vázlatok üdeségét és frissességét kalodába záró, kimerevítő (némiképpen a "csináltság" hangulatát árasztó), kenyérszelet alakú fára rajzolt sorozat, a Fa kenyerek. Sem a különös hordozóanyag nem újdonság Böröcz művészetében - készített már rajzokat tojásra és spatulára is -, sem az a képi világ, melyben korábban hordók, árnyékszékek és kaktuszok élték nagyon is emberi életüket. E csoda- vagy meseországban a kenyérből válhat ruhadarab (melltartó, sapka, kalap, muff, cipő) és kiegészítő (hátizsák), arcot elfedő maszk, sporteszköz (bokszkesztyű, bokszzsák, súlyzó), hangszer (hegedű, gitár), párna, könyv és dominó vagy akár ingaóra ellensúlya, netán a rablánc végén "csörgő", a járást nehezítő golyóbis is. Helyettesítheti a teknős páncélját, a szarvasbogár kitinvázát, és kirakható belőle kaktusz, kémény vagy alagút is. A pálcikalábú emberek is gyakran súlyos kenyértestet hordoznak: cipógyerekek csúszdáznak és hintáznak, kenyérfelnőttek táblákkal tüntetnek, veknilovat ül meg a veknizsoké, a kenyérasszony dús cipókebleket visel. Ezek az elnagyolt, sematikusan megrajzolt lények gyakran viselkednek furcsán: láthatunk például egy fűrésszel önnön testét felszeletelő kenyértestű férfit vagy olyan meztelen embert, akinek egyetlen ruhadarabja a mellére és a fenekére szorított vekni.

Nem annyira a művekből áradó groteszk humor, hanem maga a témafelvetés, azaz az alapvető élelmiszer defunkcionálása, "szentségének" sárba tiprása vezet át a második részhez. A központi térben elhelyezett installáció damilokra fellógatott, kígyószerűen ide-oda tekert, végeiken kézfejeket hordozó sárga colstokokból áll össze. A Yadok-Kezek kiindulópontja a zsinagógákban használt Tóra-mutató, egy kinyújtott mutatóujjú jobb kéz. Az emberi kezet helyettesítő, azaz a megszentségtelenítéstől megóvó tárgyat - mellyel a szertartás során betűről betűre követi az előolvasó a szöveget - Böröcz esztétizáló, lengedező és kellemes látványossággá degradálta. Kilúgozta belőle azt az erőt, amely a somorjai zsinagógában tavaly rendezett kiállításon még megtapasztalható volt: nem olvasható le belőle sem a hatalom parancsoló, elnyomó gesztusa, sem az emberi nem kiszolgáltatottsága vagy az önmagunkkal való szembenézés kényszerítő ereje. Talán mindezt érzékelte a művész vagy Izinger Katalin, a kiállítás kurátora is. Hogy a zsidó tematika - amely például implicite megjelent a 2004-ben készült Auschwitz-sorozat dominótestű deportáltjain - hangsúlyosabb legyen, az installációt keretező falszakaszokra két, keskeny mérőszalagra rajzolt mű került. A művész által készített mérőcentin sorakozó, gondosan megszámozott, zárt és bumfordi vasúti kocsik (Vagonok) voltaképpen visszahoznak valamit a szent és a profán, a transzcendens és a hétköznapi egymásba fordítható viszonyából.

A kiállítás harmadik műcsoportján a colstok mellett más barkácsszerszámok, mesteremberekhez kapcsolódó eszközök is megjelennek. Az egymásba nyomódó, szinte összegabalyodó, finoman megrajzolt fűrészek, gemkapcsok, láncok, ollók, patkók és bicskák vagy a különös, hol meztelen, hol lovagi páncélt viselő emberi alakok nemcsak irreális léptékváltáson esnek át (e megbillent arányosság figyelhető meg a 2006 és 2009 között készült, tárgyakkal benépesített dobozok, az ún. Fakönyvek esetében is), hanem - az üvegre felvitt aranyfüst réteg miatt - tükörként viselkednek, és egyszerre láttatják a nézőt és a kiállított műveket. S miközben maga a visszatükrözés, illetve az arany és a hétköznapi tárgyak ütköztetése ad egy mélyebb olvasatot a képeknek, az aranyozás egyfajta szépelgő/giccses hatást kelt.

Az éles szembeállítás talán nem véletlen. A kiállítás megnyitóját követő performansz során a művész öccse, Böröcz László előadásában elhangzott Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjéből a kiállítás címét is adó dal, az ún. Fecskeduett. Az édes-bús, melankolikus dallamok közben többek közt egy filmen láthattuk a művészt, amint Brooklyn utcáin csoszog egy kivájt belű cipóból készült cipőben. A művészi gesztust teljes érdektelenség kíséri, csak egy hajléktalan figyel fel az eseményre. Talán mert a magas művészet és a giccs, a szent és a profán, a boldogság és a boldogtalanság nem csak meseországban jár kéz a kézben.

Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, nyitva: szeptember 25-ig

Figyelmébe ajánljuk