Roskó a magyar kortárs képzőművészet legkülöncebb figurája, s leginkább azért, mert összetéveszthetetlen kézjegye két ellentétes forrásból, az újítás és a múlt egyidejű "használatából" ered. Meghökkentő látásmódja az Erdély Miklós-féle Indigo csoport gyakorlataiból eredeztethető, s fellépett - mint szaxofonista - a leginkább a szubkultúrában ismert Eszperantó és Eszpresszó együttesekkel vagy a jóval híresebb, leginkább kakofon hangzásvilágával kitűnő Tudósok zenekarral. Másrészt egyfajta őrző is: poros régiségboltokban turkál, és bicikliket gyűjt, továbbá tradicionális kézművestechnikákat alkalmaz, grafikákat, festményeket és kisméretű kerámiaszobrokat készít. Művészetét a kritikusok a "progresszív konzervativizmus" kifejezéssel jellemzik - az utóbbival jelölve azt a tényt, hogy már a nyolcvanas évek közepén "visszatért" a hagyományhoz, a figurális festészethez, jó tíz évvel megelőzve a szintén figuratív, de egyébként fotókra támaszkodó művészek felfutását. A korábban készült nagyméretű, groteszk lényekkel benépesített, történeti utalásokkal átszőtt festmények helyébe azonban igen hamar egy abszurdan emberi világ lépett, s azóta lassan megsokasodtak az animált állatok és az állattá varázsolt lelkek szürreális és egyben szimbolikus, bölcs mélabúval a nézőre tekintő portréi és "életképei". E furcsa, groteszk meséket idéző jelenetekben a művész finoman és ironikusan, de megértéssel és részvéttel fordul emberi gyarlóságaink felé, miközben a gyermeki ösztönösség pajzsával borítja be a felnőttlét abszurd és fájdalmas igazságait. Emellett műveinek nincs egyértelmű olvasata, s ezt a sejtetést támasztja alá a technika, a tökéletesség elutasítása az esetlegessel szemben, a reflexivitás, a nagyon is tudatosan alkalmazott "rossz festészet".
Roskó művészetében kiemelt szerepe van a képekre írt talányos szövegeknek vagy képcímeknek. A 2001-ben összeállított 9°9 Zoo című könyvében felbukkanó antropomorfizált alakok közötti közhelyes vagy éppen nagyon is rejtelmes párbeszédek, suta közlések az állatkák rezignált szomorúságával, bumfordi bájosságával párosulnak. Az állítások hiánya és a furcsa címek tág teret nyújtanak az akár teljesen eltérő interpretációknak - s nincs ez máshogy a Me-mo-art Galériában kiállított, mindössze négy festmény esetében sem. A Várjuk a Messiást című rezignált viccben több stílustörés is felfedezhető: a háttérben elkenten magasló, felpúpozott hátú kandúr mintha a 2010-ben készült, talált és feljavított képekkel tartana rokonságot (azaz egy másik festői nyelv lenyomatát őrzi), ellentétben az előtérben látható, gondosan, kissé kifestőkönyvszerűen kipingált, elnyúló vörös macskával és a riadt szemű ölebbel, melyek mintha egy szürreális álomvilágból léptek volna elő. Hármasuk egy tabloid életképet formáz - telis-tele utalással a keresztény és a pogány mitológiára. A művész az alvilág szimbólumaként számon tartott macska és a hitet és hűséget megszemélyesítő fehér kutya mellé - afféle csendéleti betétként - egy az áldozatra utaló kelyhet és egy (főként a reneszánsz művészetben használt) Krisztus feltámadását jelző tojást helyezett - üdítő kontrasztba állítva az emberi szenvedéstörténet ikonográfiai elemeit a megváltásra hiába is vágyakozó, lelketlennek tekintett négylábú állatok világával.
E festmény párdarabja a Jeremiás gyermekkora, amely egyrészt kapcsolódik a művész által nagy biztonsággal használt bibliai utalásokhoz (leginkább a 2002-ben készített Minjan című installációhoz, melyben porcelánba öntött, állatfejű prófétákat állított ki) és a kezdeti figuratív vonulathoz is. Roskó egyrészt több elemet megőriz a próféta történetéből - Jeremiás valóban gyermekként vált az Úr szócsövévé, s a képen látható Veronika-kendő utal arra, hogy a próféta sirámai afféle pandanjai Krisztus szenvedésének -, de mindezt egy tökéletesen abszurd jelenetbe illeszti. Az egyáltalán nem egyneműen megfestett fekete háttér előtt magasló Quasimodo-szerű alak egy vörös hajú férfit ölel át - e központi alak pedig kisdobosövet visel, ráadásul kezében egy lapos- vagy talán kölnisüveget szorongat. S ha ez nem volna elég, a harmadik "szereplő" egy órási éjjeli lepke (pontosan a fagyalszender), amelyet felfoghatunk a lélek szimbólumának is vagy valami egészen másnak. A mű nem más, mint az elemzőt megőrjítő, tökéletes csapdakép, a fennkölt és az abszurd felfejthetetlen párosítása.
E figuratív világhoz illeszkedik a valós történelmi eseményt "feldolgozó" A királynő Cork városában című munka: az ír függetlenségi háború során gerillafészekként működő Cork belvárosát földig rombolták 1920-ban a brit félkatonai egységek. A lángoló városra is utaló vörös háttér előtt egy már-már realista jelenet bontakozik ki: a középpontba helyezett, durva arcú, bár elegáns királyi fenség éppen tüzet gyújt a jobbján álldogáló férfi kezében tartott Molotov-koktél felett. A harmadik szereplő viszont egy eltorzult arcú, a kép teréből kibicikliző, égő üveget tartó, vörös nadrágot viselő majom: az abszurditást fokozza, ahogyan farkincája szinte összeforr a királynő ruhájával.
A kiállítás címadó műve visszavezet a Messiásra váró állatokhoz, s a kilátástalannak tűnő értelmezéshez. A nézőre oktrojált birtokos rag - Apád ideges - csak a kezdet: a kék háttér előtt ugyanis egy oroszlán látható, amely óvón magához ölel egy, a Shrek Csizmás kandúrjára nagyon hasonlító macskát. Bizalmas kettősük mellett egy antilopszerű lény bámul a befogadó szemébe, mellette a kempingégő fölött kávéfőző rotyog. De azért ne izgassák fel magukat.
Me-mo-art Galéria, Bp. XIII., Pannónia u. 6., III., nyitva: január 18-ig
