Dobrovits Mihály

1981. május 13-án megdöbbentő képek járták be a világsajtót. Merényletet kíséreltek meg II. János Pál pápa ellen. Az Aldo Moro elrablása óta végképp megbénulni látszó olasz közéletet velejéig rázta meg a hír. De nem nyugodhattak Európa más tájain sem. Az új pápa lengyel volt, és akkoriban már javában állt a bál Lengyelországban. Bár a merénylőt, Mehmed Ali Agcát hamar elkapták, indítékai azóta sem nyertek megnyugtató magyarázatot. A felbújtók között Moszkva és Bulgária neve is felmerült. Az olasz köztársasági elnök kegyelmi rendeletének köszönhetően Agca június 16. óta az isztambuli Kartal városnegyed különlegesen őrzött börtönének lakója, ahol még 3492 napot kell eltöltenie.

Május elseje nem hivatalos ünnep Törökországban. Bár Isztambulban számíthatunk arra, hogy ebben az évben is megrendezik a tüntetők és a rohamrendőrség szokásos összecsapását, a nagyvilág figyelmét elsősorban a leendő török köztársasági elnök személye köti le. Úgy tűnik, hogy ezúttal sikerült konszenzusra jutni az amúgy rendkívül széttagolt török politikai életben. Ezzel szemben kérdéses, hogy ez milyen árral jár majd.

Oroszország második elnökét Vlagyimir Putyinnak hívják, és ez ellen nekünk sem lehet kifogásunk. Közép-Európának nem kell tartania tőle: az új államfő sem fog tudni kitörni elődjének abból a vonalvezetéséből, mely belátta: e térség már nem része az orosz nagyhatalmi törekvéseknek. Még akkor sem, ha Putyin utolsó ideiglenes elnöki megnyilvánulása, miszerint Oroszország akár a NATO tagja is lehetne, nyilvánvalóan aktívabb szerepvállalást sejtet. Az igazi kérdés mindenesetre az: mi történik majd Putyin alatt magával az Orosz Föderációval?

A háborúnak vége. Az orosz csapatok egyértelmű győzelmet arattak. Az igazi kérdés az, ki nyeri meg a békét. Úgy tűnik, hogy - Kosovóhoz hasonlóan - Csecsenföldön is ez a nehezebb feladat. Nemcsak hiteles tárgyalópartner nem találtatik, de a hosszú ostrom után az orosz csapatok sem tudnak parancsolni bosszúvágyuknak.

Tavaly szilveszterkor drámai hangú üzenetben jelentette be Borisz Jelcin, hogy távozik a hatalomból. A március 26-ra kitűzött oroszországi elnökválasztás előtt három hónappal leköszönő elnök a megtört öregembert alakította a tévében, aki csak most döbbent rá, hogy a családja kiakolbólította a jussából. Tény viszont, hogy a hatvankilenc éves exállamfő súlyos beteg, aki már inkább akadályozta, mint segítette családját és párthíveit a hatalom megtartásában. Helyére a halvérű volt kágébés, Vlagyimir Putyin lépett. Jelszava rend és fegyelem, és ez Andropov korát idézi.

November 17. és 18. között zajlott az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) isztambuli értekezlete, az évezred utolsó ilyen csúcstalálkozója. Hozott jót is, rosszat is. Az semmiképpen sem jó hír, hogy a nemzetközi kritikákon megsértődött Jelcin éles kirohanás után elhagyta a csúcsértekezletet, és ebben jószerivel teljes egyetértéssel találkozott odahaza. Az viszont jó hír lehet, hogy aláírták az európai konvencionális haderőkről szóló megállapodást, és végre, erős amerikai nyomásra, grúziai kitérővel megépül a Bakut a Törökország Ceyhan olajkikötőjével összekötő olajvezeték. A Mikulás Ciprus kérdésében is tartogathat jó meglepetést. December 3-án New Yorkban Kofi Annan közvetítésével ismét tárgyalásokba kezd Rauf Denktas észak-ciprusi török és Glavkosz Kleridesz ciprusi görög elnök. (Már az sem volt kis protokollteljesítmény, hogy Glavkosz Klerideszt fogadták Törökországban.) És végezetül, végignézve a csúcs közönségén, Süleyman Demirel török köztársasági elnök joggal állapíthatta meg, hogy jól tartja magát. ´ volt az emlékezetes Helsinki Értekezlet egyetlen politikai túlélője.

A múlt szerdán, október 27-én négy örmény fegyveres végrehajtotta az első olyan merényletet 1989 óta, amelynek egy rendszerváltó állam demokratikusan megválasztott politikai vezetése esett áldozatul. A jereváni terrortámadás hátterében az örmény-azeri konfliktus körvonalai sejlenek fel.

Miközben Magyarországon az 1999. október 23-i hétvégén a honi politikai erők 1956-ra emlékeztek, és leginkább egymással voltak elfoglalva, addig az akkori dráma másik szereplője, a szovjet hadsereg orosz szövetségivé vált részei lényegesen aktívabban töltötték az ünnepet. Tették a dolgukat: éppúgy, mint kis híján 43 éve. Egy olyan fővárost próbáltak elfoglalni, ami - legalábbis az ott lakók véleménye szerint - nem az övék. Ezúttal Csecsenföld fővárosa, Groznij forog szóban. És nagyon úgy néz ki, hogy az oroszoknak ezúttal is sikerülni fog.

Sámil Baszajev tizenkilencre lapot kért és becsődölt. Néhány ezer elszánt fegyveresével, a mondvacsinált dagesztáni Iszlám Súrá (tanács) függetlenségi nyilatkozatát támogatandó, betört a Csecsenfölddel határos kis köztársaságba, és megszállt néhány határ menti hegyi falut. Nem kizárt az sem, hogy kétségbeesett dagesztáni akcióját eleve a biztosnak látszó csecsenföldi csőd elkerülésének a szándéka mozgatta. Ami lapzártakor tuti: a dagesztáni akció kudarcba fulladt, és az orosz haderő, ha teljes győzelmet még nem is aratott, revánsot vett a négy évvel ezelőtti csecsenföldi kudarcért.

Szakírónk Torgyán Józseffel egy időben kereste fel Mongóliát, s máig büszke arra, hogy a köztársaság ulánbátori nagykövetségén fogott kezet először aktív magyar miniszterrel. Sőt: a miniszter úr szakírónkat még egy barátságos cerklivel is megörvendeztette, s megnyugtatta afelől, hogy véleménye szerint a turkológia legalább olyan fontos a magyar őstörténet szempontjából, mint a mongolisztika. Szakírónk szívéről ekkor nagy kő esett le. De mit látott ezen kívül Mongóliában?

A tervek szerint a kormányt három párt, az Ecevit vezette Demokratikus Baloldali Párt (DSP), a Mesut Yilmaz vezette Haza Pártja (ANAP) és a Bahceli vezette Nemzeti Akciópárt (MHP) fogja irányítani majd. Ez - ha magyarországi analógiákat keresünk - nagyjából egy MSZP-Fidesz-MIÉP-együttműködést jelentene. Tekintve, hogy ez még a jobbik megoldásnak számított, sajnálnunk kell azt az országot, amely ennek a koalíciónak az uralma alá kerül majd.